Aki visszatért az emigrációból

Vágólapra másolva!
 
Vágólapra másolva!

Szabad Nép:

Úgy érzem, mindenkire szükség van itthon, aki dolgozni akar

Beszélgetés a Belgiumból hazatért dr. Molnár Károllyal

A Magyarok Világszövetségében beszélgetünk dr. Molnár Károllyal - aki hét éve, 1949. június 23-án hagyta el Magyarországot, s alig két hete, hogy visszatért - arról, hogyan élt Belgiumban, mi mindent tapasztalt, s végül hogyan szánta rá magát a hazatérésre. Molnár Károly gimnáziumi tanár, irodalomtörténész volt. 1945-46-ban pedig a Magyar Rádió főtitkára, később a Hitelbank tisztviselője.


Mit hozott Molnár Károlynak "odakint" ez a hét esztendő?
- Rengetegen voltunk mi, magyar emigránsok mindenütt - mondotta.

1947-49-ben nemcsak a hazai demokratikus kísérlet résztvevői emigráltak, hanem az akkori politikai szerkezeten és intézményrendszeren kívülállók is. Kijövetelükkel nemcsak az új szervezetek, de a régiek is gyarapodtak. Az a politika, amelyet Rákosi és társai a demokrácia felszámolására és az ország bolsevizálására elindítottak, egyéb ártalmain kívül annak okozója is volt, hogy az országot egyaránt elhagyták olyanok, akik a) 1945-ben a régi közéletben szerepet játszottak, de a nyugatra távozást elutasították és a beilleszkedés szándékával otthon maradtak; b) a Hitlerrel szembeni ellenállásban részt vettek, a német nácizmus és a nyilasuralom végét örömmel üdvözölték, az új rend elindításában közreműködtek; c) nem kis számban olyanok is, akik egy emberséges és türelmes szocializmust is tudomásul tudtak volna venni. Megbocsáthatatlan vétke a Rákosi szellemében és irányításával működő kommunista pártnak, hogy száműzetésbe kergette az ország demokrata politikai garnitúrájának jelentős részét és megfosztotta a társadalmat sok értékes és tehetséges tagjától, akiknek tudására, képességeire, szakértelmére a nemzetnek szüksége lett volna. (Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza, 1945-1985)

Magyar József is Belgiumból jött haza. Most raktárnok a nagykanizsai Népboltban

Fényes reményeink hamar megkoptak,

s ez maradt belőlük: lesz-e holnap mit enni? - meséli keserű visszaemlékezéssel.


Molnár Károlynak azonban szerencséje volt. Egy nagy brüsszeli utazási iroda az 1950-es "szent évre" készülődött s kisegítő erőre volt szüksége. Megfelelt, s véglegesítették. Így jutott sok-sok honfitársa szemében elérhetetlen álláshoz.


Az emigráns magyarok helyzetéről beszélünk ezután. A "piszkos idegenek" többsége - ahogy egyes külföldiek nevezik őket - mindennapi nyomorral küzd. Ausztráliai sóbányákba éppúgy mentek magyarok, mint a Borinage hírhedt bányáiba. Sokuknak persze még ez sem jut. Különböző társadalmi szervezetek - Üdvhadsereg, Vöröskereszt - segélyeiből tengetik életüket. Itt most nem a vezetőkről van szó. A vezető kisebbség igen jól megél az emigráció "vezetéséből", a Magyarország-ellenes propagandából. A tőkések óriási összegeket költenek erre a propagandára, de csak igen keveset az emigránsok tényleges megsegítésére. A rab nemzetek kongresszusa, az "emigráns ENSZ" például félévenként ülésezik s egy-egy ülése ötvenezer dollárba kerül.


Molnár Károly részt vett a magyar szervezetek munkájában is.
- Rengeteg ankétot tartanak ezek a szervezetek, mint például a Magyar Felszabadulási Liga, s irreális, soha meg nem valósítható terveket dolgoznak ki - meséli. - Meggyőződésem, hogy

már ők sem hisznek ezekben a tervekben,

De ezt nem merik bevallani... mert mi tartaná akkor bennük a lelket? Így, ha összejönnek, a régi élet elevenedik fel előttük, s annak érzik magukat, ami lenni szeretnének. Hogy ezt jobban érzékeltessem, elmondok egy történetet. Egy ismerősömtől hallottam. Az innsbrucki magyar táborban úgy beleélték magukat az emigránsok régi helyzetükbe, hogy teljes címükön és rangjukon szólították egymást. Sőt ahogy az évek szálltak, ők is előléptek a hivatali ranglétrán: a tanácsosból főtanácsossá, a századosból ezredessé. Egy nap eltűnt a kasszából tíz schilling. A fegyelmi bizottság a bűnöst azzal sújtotta, hogy áthelyezte Budapestről - Szentesre.


Molnár ezután arról beszél, hogy a nemzetközi helyzet alakulása, a békés együttélés politikája erősen hat a Nyugaton élő magyarokra is. Látniuk kell Magyarország nemzetközi eredményeit, hallanak a magyar ipar, művészet, sport sikereiről a vasfüggünyről szóló mese, amit ott hirdetnek, s amelyet egykor én is hittem, ma már merő fikcióvá válik...

Napról napra nő a honvágy

Arról beszélnek, hogy milyenek lehetnek az utcák Budapesten, hogy vajon a 6-os villamos a régi útvonalán jár-e? Hogy miért nem jönnek ők is haza, holott az amnesztia-rendelet legtöbbjükre éppúgy vonatkozik, mint Molnár Károlyra? A válaszfal, amit ellenséges propaganda épített a haza és közéjük, nem omlik le az első kürtharsogásra.


- Tudom, az emigránsok 90 százaléka hazatérne, csak még nem mer róla beszélni -mondja. - Figyel, s még félelmét sem vetette le: hátha börtön vár rá itthon. Nagy-nagy szükség van a magyar hatóságok segítő szavára, megértésére, hogy azok, akik nem követtek el bűnt, hazatérhessenek.

Zovics Béla Nyugat-Németországból tért haza, Tatabányára.



Arra a kérdésre, miért határozta el magát, hogy visszatérjen, így válaszol:
- Ha azt mondom, hogy a családom miatt, ez csak egy része az igazságnak. Hiába éltem jól, keservesen tapasztaltam, gyökértelen másutt a magyar ember, idegen marad, soha nem értik meg. Húzott a honvágy. Úgy érzem, szükség van itthon mindenkire, aki dolgozni akar...


Mi a véleménye két hét után az itthoni viszonyokról?
- Már sok helyen jártam, bebarangoltam Budapestet, s voltam falvakban is. Új fogalmakat kellett s kell megtanulnom, megértenem. Átfogó képet még nem is tudok alkotni magamnak. De nagyon meglepett, hogy nálunk milyen jó a gyermekek élete: úttörővasút, tábor, iskolák, könyvtárak, parkok, mind-mind vidám gyermekekkel tele. Másik meglepő s örvendetes tény számomra, hogy nem tudtam jegyet szerezni az Operába. Ilyesmi Brüsszelben lehetetlen.

Budapest is valahogy más lett:
Világvárosiasabb, elevenebb, szebb.

Láttam a lakásépítkezéseket is. Falun járva, nem akartam hinni a szememnek, amikor eldugott községben is villanyt gyújtottak. Emlékszem, hogy régen a legkeresettebb cikk falun a lámpabél volt, ma nyilván a villanykörte.


Mindent persze nem lehet pár nap alatt igazán megértenie annak, aki hét évig nem volt részese s magyar élet alakításának. Idő kell, amíg nemcsak a felszínt hasonlítja össze Molnár Károly a külföldi valósággal, hanem igazán részesévé is válik az új életnek.

Lukács Teréz

Korábban:

Az emigráció útvesztőjében