Első vereségünk a Népstadionban

 

Megtörtént! Ami a szerencsétlen idénykezdet óta előrevetette árnyékát: bekövetkezett. Tizenhárom évi hazai veretlenségünk után tett pontot a vasárnap délutáni válogatott mérkőzés. A csehszlovák együttes felfelé ívelő pályájának pedig ünnepélyes állomását jelentheti a világhírű magyar csapat felett aratott megérdemelt győzelem.

A Népstadion a hűvös idő és zuhogó eső ellenére zsúfolásig megtelt, ami azt jelenti, hogy a közönséget semmi sem rettenti vissza, hűségesen kitart válogatott labdarúgóink mellett, igyekszik lelkes buzdításával hozzájárulni kedvenceinek győzelméhez. Nem rajtuk múlott, hogy az áhított győzelem ezúttal elmaradt.

Az előmérkőzés váratlan, de annál kellemetlenebb meglepetéssel szolgált. Ifjúsági csapatunkra, amely három héttel ezelőtt parádés játékkal és imponáló győzelemmel örvendeztette meg a labdarúgás híveit, most rá sem lehetett ismerni. Mintha megzavarodott volna. A korábbi színes, ötletes játékot kapkodó tervszerűtlenség váltotta fel. Üres, léleknélküli csapkodásukat jól kihasználták a csehszlovák fiatalok s 4: 1 arányú biztos győzelemmel hagyták el a pályát. A százezres közönségre hidegzuhanyként hatott a váratlan vereség. Pedig a zuhanyra nem volt szükség, volt abból bőven ezen a délutánon.

A nagyok mérkőzését vegyes hangulat előzte meg. Sok szóra és vitára adott okot a válogatott csapat összeállítása. Sokan nem akarták megérteni, hogy együttesünk fiatalításra szorul, de különösen azt kifogásolták, hogy ha több poszton úgyis kénytelenek voltunk legjobbjainkat (Puskás, Czibor, Lantos) akkor miért kellett pont ezen a mérkőzésen a további kísérleteknek is helyt adni. Mindez nem hűtötte le a közönség hangulatát, sőt várták, hogy a nagyok helyrehozzák a fiatalok hibáit.

Nem ez történt! A változó támadásokkal induló mérkőzés 8. percében védelmünk súlyos hibát vétett s ez elég volt ahhoz, hogy Feureisl, a csehszlovákok újonc csatára megszerezze csapatának a vezetést. Ettől kezdve a mérkőzés befejezéséig mindössze annyi volt a változás, hogy az egygólos vezetés időnként váltakozott kétgólossal. 1:0, 2:0, 2:1, 3:1, 3:2 és 4:2 - így alakult az eredmény. A csehszlovák csapat biztosan tartva kézben a mérkőzést, jutott el a győzelemig.

Csapatunk nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Nem azért, mert kikapott. A labdarúgásban természetes, hogy néha veszteni is kell. A zuhogó esőben irreálissá vált talaj s nagyobb teret adott a véletlennek. Ilyenkor egy-két elpattant labda megpecsételheti a mérkőzés sorsát, ami ezen a mérkőzésen meg is történt. Csapatunk mégis csalódást keltett. Különösen védelmünk szerepelt színvonal alatt. Úgyszólván minden gólban, mint társszerzők működtek közre. A fedezetpár sem elégített ki.Bozsikra rá sem lehetett ismerni. A csatársorban fel-felcsillant egy-egy jobb akció, de azok is messze voltak aranycsapatunk nemrég szerte a világban megcsodált támadójátékától. Találóan mondotta Lencsis, a jugoszláv játékvezető, hogy csak az arcokról ismert rá a magyar játékosokra. Sem Helsinkiben az olimpián, sem Rómában az olaszok ellen nem így játszott a magyar csapat. Hova lettek azok a gyönyörű helycserés támadások? Mindenki egyhelyben várta a labdát. Így nem lehet győzni.

Annál jobban tetszett a csehszlovák csapat. Nemcsak Zapletal, a csehszlovákok vezetője nyilatkozik róluk elismeréssel. Titkos Pál állami edzőnk szerint is megérdemelt a győzelmük.

Mindenki elégedett a játékvezetéssel. "A jugoszláv hármas kifogástalanul látta el feladatát" - mondta Harangozó Sándor, egyik legkiválóbb játékvezetőnk.

Csak az ázott-fázott közönség elégedetlen. Ezúttal nem a játékvezetéssel. Arra nem volt panasz. Nem tudták elképzelni, hogy csapatunk a Népstadionban is kikaphat. Most már tudják. De nem akarnak belenyugodni. A higgadtabbaknak az volt a helyes véleménye, hogy tovább kell fiatalítani. A vereség sok mindenre figyelmeztet, de nem ok az elkeseredésre. Csapatunk kikerülhet a hullámvölgyből, ha őszintén feltárjuk és kijavítjuk hibáinkat.

A csehszlovákok elleni válogatott mérkőzés, valamint annak előzményei, játékosaink felkészítése, oktatása és nevelése indokolttá teszi néhány olyan kérdés felvetését, amelyeket nem a sajtó, hanem az élet vet fel, amelyekről a sportrajongók ezrei beszélnek, és amelyekkel kapcsolatban semmiféle takargatásra, vagy az őszinte beszéd elhallgatására okunk nem lehet.

Az elmúlt években nagy sikereket értek el labdarugóink. Fényes győzelmi sorozatunk, olimpiai győzelmünk, az angol válogatott 90 éves hazai veretlenségének megtörése, a dél-amerikai csapatok fölötti győzelmek stb., olyan eredmények voltak, amelyekre méltán tekintett csodálattal, elismeréssel az egész sportvilág.

Ezekben a sikerekben jogosan osztoztak az eredmények előkészítői: nagyszerű szakvezetőink és a győzelmek közvetlen kiharcolói: világhírű játékosaink. Hibát követnénk el azonban, ha szakvezetők és játékosok eredményei, a világraszóló sikerek sohasem születtek volna meg, ha dolgozó népünkben nem gyökerezne olyan mélyen a sport szeretete, ha népünk és kormányunk nem nyújtott volna sportéletünk fellendítéséhez olyan segítséget, amilyenre azelőtt nem láttunk példát sehol a világon.

Sajnos a sikerekben fürdő vezetők és játékosok gyakran megfeledkeznek erről.

A sikerrel sem könnyű megbirkózni. Erre mutat játékosaink és vezetőink egyre sűrűbben felbukkanó önelégültsége, önteltsége, a sportemberekre különösen kötelező szerénység hiánya.