Soviniszta megnyilvánulások a sportban

 

Népsport:

A sport különösen veszélyes terület ilyen szempontból. A nemzetközi sporttalálkozón a baráti országok sportolói is arra törekednek, hogy legyőzzék, megelőzzék egymást. Ez ellen senki sem emelhet kifogást, hiszen súlyos sportszerűtlenség lenne, ha egy sportoló küzdelem nélkül engedné át a győzelmet ellenfelének pusztán azért, mert az baráti ország versenyzője. A győzelemért azonban különböző módokon lehet küzdeni. Lehet sportszerű eszközökkel, minden erővel, a szabályok adta kereteken belül versenyezni - és lehet szabálytalanul, durván, erőszakosan, mindenáron a győzelemre törni. Az utóbbi esetben a sportoló nemcsak a sport szabályai ellen vét, hanem a haza elsőrendű érdekei ellen is, mert a botrányos viselkedésből nemcsak az ő eseményeire, hanem az országra vonatkozólag is hátrányos következtetéseket vonnak le.

Mindmáig sok soviniszta megnyilvánulást figyeltünk meg a sporttalálkozók, a versenyek közönsége körében is. Az a körülmény, hogy sportolóink a felszabadulás óta sok nagy sikert értek el, egyes a szocialista öntudat dolgában elmaradt emberekben bizonyos faji gőgöt alakított ki, azt a meggyőződést, hogy "a sport szempontjából felsőbbrendű fajta vagyunk". Nem kétséges, hogy ennek a meggyőződésnek semmi tárgyi alapja sincs, de ez a felfogás igen sokat árthat testnevelési és sportmozgalmunk fejlődésének, hazánk jó hírnevének is.
Ha ez a felfogás elburjánzik, sportolóink és sportvezetőink hajlamosak lehetnek az önelégültségre, és azt hihetik, hogy a képzelt sportbéli felsőbbrendűség már egymagában elegendő a nagy eredményekhez.

Ez a kép Berlinben készült a Riskó II (Budapest) - Jacobitz (Berlin) harmatsúlyú mérkőzésen, s egy olyan jelenetet örökít meg, amikor mindkét öklöző szabálytalankodik. Jacobitz tenyérrel csap, Riskó II pedig ellöki magától ellenfelét. Megfigyelhető, hogy Hahn német merkőzésvezető milyen rosszul helyezkedett: Jacobitz mögött állt, s ezért nem láthatta a szabálytalanságot. Balról: Riskó II, Jacobitz, Hahn (Népsport)

Még rosszabb következményekkel járhat ez a közönség körében. Egyesek már-már azt képzelik, hogy ha mégis bekövetkezik a vereség - ez pedig a sportban bármikor előfordulhat -, máris készek a rágalmak, amelyeknek terjesztői a vereség vagy a gyengébb szereplés okát a sporton kívül álló tényezőkben kívánják keresni.

Ezzel függ össze az a jelenség is, hogy az elvakult szurkoló türelmetlen saját sportolóival szemben is, s ha csapatának gyengébben megy a játék, mindjárt füttyel, hangos tüntetéssel adja jelét nemtetszésének. Így történt ez a közelmúltban a FIFA labdarugó-tornájának magyar-nyugatnémet mérkőzésén is. Nyilvánvaló pedig, hogy a közönség ilyen viselkedése nem segíti elő, inkább éppenséggel hátráltatja a válogatott csapat eredményes szereplését.
Ugyancsak a sportbeli - és nemcsak a sportbeli - sovinizmus nyilvánul meg nem egy nemzetközi versenyen, válogatott mérkőzésen a más országbeli sportolókkal szemben. A sportesemények közönsége körében még nem is olyan régen megfigyelhető volt, hogy egyes emberek a verseny, a mérkőzés során előfordult kisebb-nagyobb szabálytalanságokat botrányt, tüntetés kirobbanására használták fel.

A sportoló nem élhet a társadalmon kívül és nem érezheti magát a társadalmon felül álló embernek. Állandó érdeklődést kell tanúsítania a dolgozó nép problémái iránt, részt kell vennie nemcsak sporttevékenységével, hanem mindennapi munkájával, társadalmi tevékenységével is a szocializmust építő társadalom közös erőfeszítéseiben.

Az ifjúság nagy tömegei érdeklődnek a sport iránt és sok szempontból mintaképeiknek tekintik az élsportolókat. Ez a körülmény nagy hazafias felelősséget ró élsportolóinkra : úgy kell élniük, viselkedniük, hogy példájuk jóra nevelje a sportkedvelő fiatalokat.

A negyvenes-ötvenes évek tömegkultúrájának fontos eleme volt a sport. A magyar sportolók a háború utáni másfél-két évtizedben számos európai és világversenyen értek el sikereket. Az 1952-es helsinki olimpián a magyar sportolók 16 aranyérmet nyertek, ami azóta is a legsikeresebb magyar olimpiai szereplés. Ekkor aratta sorozatos győzelmeit a magyar futballválogatott (aranycsapat). Az angol válogatottat 6:3-ra legyőző magyar csapatot önfeledten ünneplő szurkolók tízezrei várták 1953 novemberében a Keleti pályaudvaron. A sportolók számára komoly motivációt jelentett, hogy a sikeres teljesítmény hosszú időn keresztül az egyetlen - anyagi-társadalmi előnyökkel járó - kiugrási lehetőség volt. A hazai sportrendezvényeken való részvétel igen népszerű szabadidős tevékenységnek számított. Ezek, illetve a külföldi sportesemények rádiós közvetítései tömegeket vonzottak. A sportsikereknek fontos szerepük volt a halmozódó feszültségek levezetésében.

Hazánkban több mint félmillió a sportolók száma. Ezeknek az embereknek a sport által teljesebb az életük. Súlyos hiba lenne, ha sportolóink a sportolást öncélnak tekintenék, s egyoldalú beállítottsággal kizárólag a sport iránt érdeklődnének. A testnevelés és a sport jó eszköz az ember bizonyos képességeinek és készségeinek, hasznos tulajdonságainak kifejlesztésére, de túlhajtása, jelentőségének túlbecsülése káros következményekkel járhat. Éppen ezért arra kell törekednünk, hogy sportolóink művelt, kulturált, minden szép iránt fogékony emberek legyenek, tiszteljék és szeressék a termelőmunkát, maguk is igyekezzenek kitűnni abban, értsék meg és tudatosan támogassák nagy célkitűzéseinket.

Hogy ezt elérhessük, állandó és hathatós segítséget kell adnunk sportolóinknak. Nemcsak a sportoló fiataloknak kell tisztában lenniük társadalomi felelőségükkel, hanem a társadalomnak is állandóan éreznie kell a felelősséget sportoló ifjúságunk iránt. Ilyen szempontból kétségkívül a sportolók vannak adósságban a társadalommal szemben, amely valósággal apai bőkezűséggel gondoskodik testnevelési és sportmozgalmunk minden fontos szükségletéről. De a jó szülő nemcsak eltartja gyermekét, hanem neveli, oktatja is. Valljuk meg, ilyen szempontból voltak és vannak is még hiányosságok.

A sportolók nevelése nem merülhet ki csupán előadások meghallgatásában, jól vagy kevésbé jól megírt brosúrák elolvasásában. A nevelés állandó, soha meg nem szakítható tevékenység és ilyennek kell lennie a sportolók nevelésének is. Szakmailag kiválóan képzett edzőink, sportvezetőink vannak, de már sokkal kevesebb az igazi, rátermett sportnevelő. Ebbe a helyzetbe nem nyugodhatunk bele. Feltétlenül szükséges, hogy a sportoló fiatalságunkkal foglalkozó szakemberek elsősorban nevelők legyenek, mert csak így érvényesülhet maradéktalanul a testnevelés és a sport emberformáló hatása. Ennek a hatásnak a minél teljesebb kihasználása a sportvezetők és a sportoktatók megtisztelő, nehéz, de szép társadalmi feladata.

Szekeres József