Elgurult a gyógyszer? Az oroszok már világbajnokoknak mondják magukat

Vágólapra másolva!

„Oroszország meghódítja a világot" – mondta Gianni Infantino, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) elnöke a június 14-ei nyitómeccsen. Akkor még nem is sejthettük, hogy igaza lesz: az orosz válogatott a torna egyik legnagyobb meglepetését okozva legyőzte Spanyolországot, és bejutott a negyeddöntőbe. A meccset az is megnézte, akit nem érdekel a foci. A szurkolóknak új hőse lett, a két tizenegyest védő Akinfejev, akinek robothasonmása ellen egy picit ők maguk is orosz játékosoknak érezhették magukat a moszkvai Vörös téren.

Kovács Gábor

Vágólapra másolva!

orosz fociválogatott vb-2018 ezüstlabda

Kiküldött munkatársunk jelenti Moszkvából.

Akinfejev rossz irányba vetődött, de a bal lábával valahogy kivédte Aspas középre tartó lövését. Abban a pillanatban 78 ezer ember ugrott talpra a Luzsnyiki Stadionban, 30–40 (beleértve az oroszok szakmai stábját) a pályán, és körülbelül 144 millió a televízió előtt, vagy ahol épp nézte a meccset. Minden idők legrosszabb orosz válogatottja 120 perc játék után, tizenegyesekkel 4–3-ra legyőzte a végső győzelemre is esélyesnek tartott spanyolokat. Történelem! 1990 óta, amióta Oroszország Oroszországként szerepel, még soha nem jutott tovább a vb csoportköréből, így negyeddöntőben sem járt soha. Mostanáig.

A meccs után a stadionból kifelé jövet megállás nélkül szólt a „Russia, Russia", voltak olyanok is, akik már „champion"-t, azaz „bajnokot" kiabáltak. „Ez a mi világbajnokságunk" – mondta büszkén az egyik orosz szurkoló. Abban, ahogy vonultak, olléztak, ünnepeltek, tényleg felfedezhető volt az, hogy otthon vannak. Ez nemcsak az ő világbajnokságuk, de az ő országuk is. 144 millió emberé. Korábban Jevgenyij figyelmeztetett, hogy Oroszország nem futballnemzet, és hogy nekik nem a foci a fő sportjuk, de most ismét kiderült, hogy ha kell, hogy ha a válogatottnak szüksége van rájuk, akkor odaállnak mögé, és hallatják a hangjukat.

Az öröm egész éjjel kitartott, hazafelé minden metrómegállóban lehetett még hallani a Russiázást, és az autók is dudálva, az orosz zászlót kitűzve, vagy az ablakon át lengetve közlekedtek.

Orosz szurkolók a Spanyolország elleni vb-nyolcaddöntőn Forrás: Origo

Hétfőn elindultam a városba, hogy lássam, hogyan élik meg az emberek az előző napi, történelmi sikert, de ahogy az várható volt, a hurráhangulat alábbhagyott. „Nézd, hétfő van, az élet megy tovább, az emberek dolgoznak – magyarázta az egyik biztonsági őr a Vörös térre vezető ellenőrző kapunál. – A válogatott győzelme az egész ország győzelme, egy picit mindannyian a részesei vagyunk. Bevallom, nem számítottam arra, hogy továbbjutunk, ahogyan arra sem, hogy a spanyolok ennyire gyengék lesznek. Úgy játszottunk, ahogy mindenki más is játszott volna a helyünkben. Védekeztünk, és kihasználtuk azt a kevés lehetőségünket, ami adódott. Szenvedéllyel és odaadással nyertük meg ezt a meccset." Hogy egy példával is alátámasszuk ezt: a 22 éves Golovin 16 kilométert futott, ami még úgyis emberfeletti teljesítmény, hogy ez 120 perc termése. Konkrétan odafutott még egy ember a pályára.

A Vörös tér közepén felállított vb-stand bejáratához hosszú, kacskaringós út vezetett a kordonok miatt. A legnagyobb tömeg az előtt a pavilon előtt állt, amelyiknél az emberek egy kicsit az orosz játékosok helyébe képzelhették magukat, és büntetőket (na nem tizenegy méterről) rúghattak a robotkapusnak – aki még távolról sem hasonlított a spanyolok ellen két tizenegyest védő Akinfejevre. A reflexek tekintetében viszont igen, a robotkapus ugyanis olyan sebességgel ért le a sarokba, mint Akinfejev Iniesta lövésénél a 87. percben.

Ő ellene viszont még ez is kevés volt:

Akinfejev 2004 óta válogatott, a spanyolok elleni volt a 110. meccse. Tagja volt annak a csapatnak, amelyik a 2008-as, osztrák-svájci közös rendezésű Európa-bajnokságon az elődöntőig menetelt (akkor a spanyolok megverték őket, méghozzá simán, 3–0-ra). Többször volt róla szó, hogy Akinfejev megérett arra, hogy valamelyik európai topklub kapuját védje, de végül sohasem igazolt el a CSZKA Moszkvától. „Számunkra nemzeti hős, pláne a tegnapi után. Már nagyon régóta CSZKA-szurkoló vagyok, mondhatni Akinfejev előttem nőtt fel. Néha képes hajmeresztő hibákra, de összességében fantasztikus kapus. És ezt most a világ is láthatta. Hogy miért nem igazolt el soha? Nem tudom, ezt tőle kéne megkérdezni, de én nem bánom" – mondta nevetve egy szurkoló, akinek arcán még mindig ott volt felfestve az orosz zászló.

Az újságok is Akinfejevet éltették Forrás: Origo

Kicsivel arrébb, a Boldog Vazul-székesegyházzal szemben egy anyuka dobta le a táskáját. Két kisgyerekével érkezett, de amíg a lány békésen üldögélt, addig a fiú focizni kezdett a tömegben. Nem zavarta, hogy az emberek jönnek-mennek, és hogy a legtöbbjük felfelé tekintget, azt fürkészve, hogy hol lehetne a legjobb szelfit csinálni, belerúgva egy jó nagyot a labdába. A kisfiú becsülettel szaladt utána, ráadásul játszótársa is akadt, mert mindig volt valaki, aki becsatlakozott hozzá. „Jó idő van, vb-hangulat, ezért jöttünk ki ide. Jó látni, hogy ez a rengeteg ide érkező ember jól érzi magát nálunk – mondta az anyuka, aki természetesen látta az orosz–spanyolt, de nagy szakmai okfejtésbe nem bocsátkozott. – Ha világesemény van, megnézem a válogatottat, de egyébként nem érdekel a foci. Az utolsó tizenegyesnél, amit a kapus védett, egy pillanatra kirázott a hideg. Felemelő érzés volt."

Délután a Luzsnyiki közelében kialakított szurkolói zónához mentem. Az a jó benne, hogy pont két metrómegálló között van, félúton, így tök mindegy melyiknél száll le az ember, gyalogolni kell. Sokat. Helyi idő szerint öt órakor kezdődött a Brazília–Mexikó, az ő szurkolóikkal volt tele az egész tér, de már egyre több orosz mezben, pólóban vagy zászlóban feszítő ember bukkant fel. Nem a keménymag, a huligánok, hanem a családok, a barátok, a fiatal párok.

Két srác jókedvűen jött befelé, büszkén lóbálták az orosz zászlót. „Egy bárban néztük a meccset a barátainkkal. Ne tudd meg, mi volt ott, amikor Akinfejev kivédte Aspas tizenegyesét. Még mindig felfoghatatlan. Miután kitomboltuk magunk, értetlenül néztünk egymásra: ez most tényleg megtörtént? Tényleg kiejtettük a spanyolokat?" – elevenítették fel emlékeiket. Az oroszok hatalmasat küzdöttek, de igaz, ami igaz, focizni nem nagyon akartak, végig egy céljuk volt: valahogy kihúzni a tizenegyesekig. „Ahogy mindenki, mi is a látványos, szórakoztató focit szeretjük, de ez a csapat nem alkalmas arra. Tisztában van a saját korlátaival, és ennek megfelelően játszik."

Ezek után már csak egy kérdés maradt: mi lesz a horvátok elleni negyeddöntőben? „Megnéztük őket Dánia ellen, minket nem nyűgöztek le. Ők a meccs esélyesei, mert világklasszis játékosaik vannak, de ugyanez érvényes volt a spanyolokra is, és láttuk, mi történt. Én bizakodó vagyok."

A visszaút olyan volt, mint egy hétköznap délután Pesten, az Örs vezér tere és a Széll Kálmán között metrózva. Fülledt meleg, munkából hazafelé tartó, egymás nyakába lihegő emberek, szatyorral a kezükben, fülük bedugva. A megállókba siettek, lépcsőn fel, lépcsőn le, keresztbe, hogy megtalálják a másik metrót. Russiázásnak már nyoma sem volt. Kora este a bisztrókban még volt élet, szólt a zene, ment a vb a tévében, az emberek ittak egyet a saját és vélhetően a válogatott egészségére is.

Életkép az egyik metrómegállóból Forrás: Origo

Egész biztosan nem utoljára: hetedikén Horvátországgal játszanak Szocsiban, vélhetően ott is megtelik majd a 48 ezer férőhelyes stadion és környéke, és vélhetően ugyanúgy a képernyők elé tapad az a 144 millió ember, akit ilyenkor elnyelnek a szürke hétköznapok.

Aztán majd isznak egyet megint a válogatottra. Ha továbbjutnak azért, ha nem, azért.

A képek és a videók Huawei P20 Próval készültek.