Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
"Sí, se puede!", azaz "Igen, lehetséges!" – ezt skandálták a Costa Rica-i szurkolók múlt pénteken, miközben a csapatuk a recifei stadion füvén futballból korrepetálta a kissé nehézfejű, de illedelmesen figyelő olasz válogatottat. Hogy nekik igazuk lett, azt tudjuk, de Európát az olaszok váratlan vereségénél nagyobb trauma is érheti még ezen a tornán.
A Barack Obama amerikai elnök hat évvel ezelőtti kampányából kölcsönzött Costa Rica-i csatakiáltás jól kifejezi, mit érezhetnek a latin-amerikai nemzetek a 28 év után ismét hazai pályán rendezett vb alatt. A csoportkör harmadik fordulója előtt akár arra is van esély, hogy nyolc latin-amerikai (plusz az Egyesült Államok) és csak három európai válogatott jusson a legjobb 16 közé. Jó, ez szélsőséges forgatókönyv, de 7-5-ös vagy akár 8-4-es felállásra reális esély van – utóbbi a legszerényebb európai részvétel lenne a kieséses szakaszban azóta, hogy az 1978-as vb után kibővítették a 16-os mezőnyt.
A saját földrészüket – persze joggal – a futballvilág középpontjaként látó európaiak számára sokkoló lehet a szegény latin-amerikai országok csapatainak jó szereplése, és elintézhetik a jelenséget azzal, hogy klimatikus és egyéb okok miatt az óceánon túl egyszerűen lejt a pálya. Csakhogy az erőviszonyok megváltozása nem most kezdődött. 2002-ben három, 2006-ban négy, 2010-ben hat válogatott élt túl a csoportkört ebből a régióból. A semleges pályának számító Dél-Afrikában Európa is csak 6-ig jutott, amire vélhetően azért nem figyeltünk fel, mert a döntőt végül mégis csak két európai csapat játszotta. Ez persze most is előfordulhat, a trend mégis beszédes.
Ugyancsak megváltozhat még, de egyértelmű, hogy eddig ezen a vébén a nagy csalódásokat főképp az európaiak (Anglia, Spanyolország, Portugália) produkálták, a meglepően jó eredményeket pedig inkább a dél- és közép-amerikaiak (Chile, Costa Rica, Kolumbia) hozták. Nyilván nem véletlen, hogy európai válogatott még nem nyert vb-t az amerikai kontinensen, sem délen, sem északon.
A mostani torna erőviszonyai részben nyilván abból a jól ismert tényből fakadóan alakulnak így, hogy például Uruguaynak, Kolumbiának világklasszis, a legnagyobb klubokban szereplő játékosai vannak. Még a Costa Rica-i keretnek is 11 Európában (vagyis magas szinten) futballozó tagja van. Nem olyan látványos tehát a különbség a játékosok képzettségében, nemzetközi rutinjában, mint volt korábban.
Ezzel együtt a brazíliai fordulat nagyon erőteljesnek tűnik. Kifogásnak tetszhet az európaiak részéről, de egész biztosan van szerepe annak, hogy a dél-amerikai körülményekhez az európai játékosok nehezebben alkalmazkodnak. Aki látta az olaszok ténfergését azon a bizonyos recifei meccsen, annak biztosan eszébe jutott, hogy nemcsak arról van szó: az olaszok nem szeretnek focizni. Önmagában a forróság persze nem ismeretlen egy olasznak, de az utazgatás során a hatalmas ország gyökeresen eltérő időjárási viszonyai (a hőmérséklet és a páratartalom ingadozása) megviselhetik a szervezetet.
A Wall Street Journal a minap arról írt, hogy még a fű is szokatlan lehet az Európából érkezetteknek. Más fajtákat használnak ugyanis Dél-Amerikában, mint mifelénk, emiatt a szokottnál durvább a pályák felülete, máshogy pattan a labda, máshogy viselkedik a lapos passzok során. (Nem szólva arról, hogy egyik-másik stadionban borzasztó állapotban van a gyep, ez a tévében is látszik.)
Nem lebecsülendő a szurkolók támogatásának jelentősége. A brazilok után az amerikaiak vették meg a legtöbb jegyet, a német-angol kontingenssel pedig minimum partiban van az argentin, chilei és kolumbiai drukkerek összesített létszáma. Ráadásul igenis van latin-amerikai identitás és összetartozás-érzés: bárkinek feltűnhetett, hogy a brazil-argentin szembenállást leszámítva ezek a nemzetek egymást támogatják a lelátón egy "idegen" ország válogatottja ellenében.
