A vb-címeket a védelmek nyerik

vébé győztesek, Spanyolország 2010
Spain's striker David Villa kisses the Trophy as he celebrates with Spanish players following the 2010 World Cup football final between the Netherlands and Spain on July 11, 2010 at Soccer City stadium in Soweto, suburban Johannesburg. NO PUSH TO MOBILE / MOBILE USE SOLELY WITHIN EDITORIAL ARTICLE - AFP PHOTO / PEDRO UGARTE
Vágólapra másolva!
Az első világbajnokság idején a futball alapvető értelmezése még az volt, hogy a látványos támadójátéknál semmi sem lehet fontosabb. 1990 óta azonban szinte tendenciózusan csökken a vb-győztes szerzett és kapott góljainak a száma, a tökéleteshez közeli védekezés nélkül nem lehet vb-t nyerni.
Vágólapra másolva!

Bár a világbajnokság csütörtöki nyitómeccsén ez nem feltétlenül látszott, ma már ott tartunk, hogy a közmondásosan sokat és szépen támadó brazil válogatottnak valójában a védelem a legerősebb, legfontosabb csapatrésze. De hogyan jutottunk ide?

Az elmúlt hat torna tapasztalatai elég világos választ adnak erre. Az 1990-es vb győztese, az NSZK játékfelfogása hűen tükrözte a labdarúgásban akkor zajló folyamatokat: Franz Beckenbauer csapata egy söprögetővel (Klaus Augenthaler), két emberfogóval (Guido Buchwald, Jürgen Kohler) és két szárnyvédővel (Andreas Brehme, Thomas Berthold) játszott. Ezzel a fallal a Maradona vezette argentinokat is meg tudták állítani.

Mivel az egész tornát az időhúzás, a sportszerűtlenségek és a végletesen defenzív játék jellemezte, az IFAB, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) Szabályalkotó Testülete belenyúlt a játék természetes folyamatába. Eltörölték a hazaadást, és három pontra emelték a győzelem értékét, hogy támadójátékra ösztönözzék a csapatokat, illetve szigorítottak a játékvezetői felfogáson a taktikai szabálytalanságok és a hátulról történő becsúszások megítélésében.

Dunga vébéje

Az 1994-ben győztes brazil válogatottra szintén inkább védekező felfogása miatt emlékszünk, korábban nem fordult elő, hogy a dél-amerikai csapat két védekező középpályása köré építené fel a játékát. Márpedig az Egyesült Államokban rendezett vb-n ez történt: Dunga és Mauro Silva uralta a pálya közepét, Brazília pedig a torna során végig arra törekedett, hogy biztonsági játékkal nyerje a mérkőzéseit. Ennek eredményeképp mindössze három gólt kapott a tornán, és bár Romário nagyszerű teljesítménye is kellett a vb-címhez, alapvetően ismét a defenzív felfogás vezetett eredményre. Ezt támasztja alá az is, hogy a torna All Star-csapatába négy brazil került be, de Romário mellett Dunga, Jorginho és Marcio Santos, vagyis három védekező játékos emelkedett ki a csapatból.

Az IFAB szabálymódosításainak gyümölcse azonban szép lassan beérett. A játékvezetőtől nagyobb védelmet kapó technikás játékosok szerepe megnőtt a futballban, eljött a pillanat, amikor egy meghatározó karmester köré lehetett csapatot építeni. Az 1998-as világbajnokságig kellett várni, hogy jöjjön egy csapat, amely valóban sikerrel indul harcba ezzel a felállással – és egyből divatossá is tette azt.

Zidane és a szabad kéz

Akkor Aimé Jacquet, a francia szövetségi kapitány azzal a problémával szembesült, hogy miként lehetne beilleszteni a francia válogatottba minden idők egyik legnagyobb irányító középpályását, Zinédine Zidane-t, akire azonban semmiféle védekező feladatot nem lehet rábízni, és a sebessége sem az igazi. A megoldás az lett, hogy szabad kezet adott Zidane-nak a pályán, és hogy ezzel ne borítsa fel csapata védekezésének egyensúlyát, az olasz példát követve három védekező középpályást állított mögé: Didier Deschamps-t, Emmanuel Petit-t és Christian Karembeu-t. További kreatív erőként bekerült Youri Djorkaeff, a center posztján pedig Stéphane Guivarc’h kapott szerepet.

Tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a defenzívvé váló labdarúgás kitermelt olyan játékosokat, akik képesek voltak egymaguk megbontani az ellenfelek védelmét, cserébe nekik maguknak alig volt feladatuk a csapatuk védekezésében. Franciaország 1998-ban úgy nyert vb-t, hogy mindössze két gólt kapott a tornán: kifizetődött, hogy a pályán tartott egy irányítót, cserébe viszont három védekező középpályás erősítette meg a hátországot.

Később a legnagyobb probléma az lett a klasszikus irányítókkal, hogy túlságosan központivá vált a szerepük. Ha egy csapat egyetlen embertől várja a kreativitást, a játéka könnyen kivéreztethetővé válik – főleg úgy, hogy a kétezres évek elejére kezdett elterjedni a 4-2-3-1-es felállás, amelyben két védekező középpályás kap helyet. Az új szisztémát alkalmazó csapatok sikerrel vették fel a küzdelmet az irányítók ellen.

Ronaldónak 2002-ben minden sikerült Forrás: DPA/AFP/Bernd Weissbrod

Az elmúlt 25 évben mindössze egy világbajnokság akadt, amelyen a támadófutball vezetett eredményre: 2002-ben a Ronaldinho, Rivaldo, Ronaldo agytröszt vezette brazil válogatott 18 lőtt góllal szerezte meg a világbajnoki címet. Ugyanakkor az a csapat kimondottan épített a kontrákra is, és a 3-4-1-2-es felállásban a komplett középpályát olyan játékosok alkották, akik védekezésben is megállták a helyüket. A csatártrió mögött Gilberto Silva és Kleberson tisztogatott, a széljátékért pedig két szárnyvédő: Cafu és Roberto Carlos felelt. Vagyis a brazil válogatott úgy növelte a csapat támadópotenciálját, hogy az alapvetően védekezésért felelős játékosoknak teret engedett a támadójátékban is.

Az olasz futball pragmatizmusa sosem tette igazán lehetővé, hogy egyetlen irányító köré építsék fel a csapatukat, ők inkább megbontották a szerepkört. Vannak az úgynevezett trequartisták, akik a csatárok mögötti területen játszanak, mint például Totti, és vannak a registák, akik mélyebbről, a védelem elől irányítanak, mint például Pirlo. A 2006-os olasz válogatott kettőjük posztjára lett felépítve, mellettük – az egy középcsatáron kívül – tulajdonképpen minden más poszton védekező felfogású játékosok kaptak szerepet. A négytagú védelem előtt Gattuso takarított, a középpálya két oldalát pedig Perrotta és Camoranesi védte. Marcello Lippi csapatával tehát ismét visszatért a reaktív futball diadala: az olaszok mindössze két gólt kaptak a tornán.

A spanyol válogatott ünnepel 2010-ben Forrás: AFP/Pedro Ugarte

A helyzet 2010-re sem változott, csak éppen a célhoz vezető stílus alakult át. A spanyol válogatott semleges szurkolók által sokszor elátkozott tiki-takája ugyanolyan defenzív fegyver, mint az olaszok kontrafutballja. Vicente del Bosque válogatottja elsősorban azért emelte művészi szintre a labdatartást, hogy így védekezzen a gyorsabb, erősebb, harcosabb ellenfelekkel szemben, hiszen a spanyol válogatott ezekben az adottságokban elmarad vetélytársai mögött.

Ennek a játékfelfogásnak az eredményeként a spanyolok hét meccsen szerzett nyolc góllal szerezték meg a világbajnoki címet, miközben az olaszokhoz hasonlóan mindössze két gólt kaptak. Spanyolország nem a kialakított helyzetek sokaságával nyert, hanem azzal a dominanciával, amely megfojtotta az ellenfelek játékát. Hiába van harminc helyzeted, az ellenfélnek pedig csak öt, így is van rá esély, hogy elveszíted a meccset. Legyen inkább csak öt helyzeted, de az ellenfelednek ne engedj egyet sem – így a legrosszabb esetben majd a büntetőpárbaj dönt. Ez a módszer ugyan nem túl elterjedt, de proaktívnak mondható, és talán nem túlzás azt állítani, hogy bizonyos szempontból a totális futball végterméke: a hetvenes évek háromszoros BEK-győztes Ajaxa is ezzel a steril dominanciával hódította meg Európát.


A modern futball történetében tehát a 2002-es világbajnokság volt az egyetlen kivétel, amikor nem elsősorban a hatékony védekezés volt a világbajnoki cím feltétele. Brazíliát leszámítva a három utóbbi győztes - Franciaország, Olaszország, Spanyolország - arra törekedett, hogy minél stabilabb védekezésre építse fel a csapatát. Mindegyikük két gólt kapott csak a megnyert tornán, és elsősorban ez volt a siker kulcsa, miközben az aranyérmes által szerzett gólok átlaga egyre csökkent.


De miért történik mindez?

A világbajnokságok fenti trendjeiért részben a klubfutball a felelős. A versenynaptár egyre sűrűbb, a világ labdarúgásának fókusza pedig az európai Bajnokok Ligája. A nemzetközi tornák előtt a szövetségi kapitányoknak alig van idejük, hogy megszervezzék a csapatuk játékát, aminek egyenes következménye, hogy elsősorban a válogatottak védekezését szeretnék összerakni a rendelkezésre álló idő alatt.

Ide tartozik az is, hogy a modern futballból a kilencvenes években végleg eltűnt az avítt söprögető szerepkör, illetve az Arrigo Sacchi vezette Milan új szintre emelte a letámadást a futballban - mindkét változás a defenzív felfogásnak kedvezett.