A vébétörténelem 10 legjobb meccse

sportolók egykor és most,   Diego Maradona, argentin labdarúgó az 1986-os világbajnokságon
Vágólapra másolva!
Nem lesz egyetlen olvasónk sem, aki egyetért a listával, és ne hiányolna róla legalább 1-2, számára valamiért emlékezetes vb-meccset. Hogy lehetett kihagyni a izét? És miért nincs a listán az a másik? Az egész lista semmit sem ér nélküle! Ti pénzt kaptok ezért? Üdvözlettel: egy volt olvasójuk. Nem baj, azért lássuk. 
Vágólapra másolva!

10. Portugália-Észak-Korea 5-3 (1966, Anglia, negyeddöntő)

A Kedves Vezér outsider gyermekei elérték azt, amit politikusaik soha nem tudtak volna: maguk mellé állították az angol közönséget. Ehhez persze nem ártott az sem, hogy elképesztő meglepetést okozva kiejtették Olaszországot (!), hogy aztán az Eusebio vezette portugálok ellen 24 perc után 3-0-ra vezessenek. A mozamiki Párduc végül egymaga rendezte le a harcos komancsokat, négy góljával Portugália fordított, és a Goodison Park közönségének legnagyobb bánatára bejutott az elődöntőbe. Észak-Korea így is történelmet írt, ők lettek az első nem európai vagy amerikai válogatott, amely továbbjutott a csoportjából, sőt, a következőre (Marokkó) 1986-ig kellett várni.

9. Argentína-Nigéria 2-1 (1994, USA, csoportkör)

A vébé előtt még heherésztünk Amokachi, Yekini és Siasia nevein, de mire utóbbi bevágta a topfavoritnak tűnő argentinok elleni vezetőgólt, már mindenki a nigériaiak káprázatos futballjáról beszélt. A remek iramú, lüktető meccs az egyébként is remek világbajnokság egyik legjobbja volt, és – lévén szubjektív listáról beszélünk – már csak azért is helye van a válogatásban, mert hosszú éveken át a szerző kedvenc gólja volt, amit Maradona passzát követően Caniggia tekert a hosszú felsőbe. Végül egyik csapat sem jutott messzire, Nigériát a döntős olaszok állították meg, az argentinok pedig azt nem bírták ki, hogy Maradona fennakadt a doppingellenőrzésen, és eltiltották.

8. Anglia-Kamerun 3-2 (1990, Olaszország, negyeddöntő)

A vébék történetének mindmáig utolsó igazán jó angol válogatottja az első igazán jó afrikaival találkozott Olaszországban. Arról ugyan megoszlanak a vélemények, hogy a kifogástalan úriembernek megismert Gary Lineker büntetőiből mennyi volt jogos, de az biztos, hogy a világ elképedve nézte, ahogy a nagyszerű kameruniak a 83. percben még vezetnek Anglia ellen. Sem az egyenlítést, sem a győzelmet jelentő büntető nem kommentálnánk, inkább a frissen berobbant Paul Gascoigne drámájára hívnánk fel a figyelmet: ő szabálytalankodott a kameruniak büntetője előtt, de a hosszabbításban varázslatos passzal lepte meg Linekert, ebből született a győztes gól. Aztán az elődöntőben felrúgta Bertholdot, és könnyekben tört ki, amikor rájött, hogy nem játszhat a döntőben. Végül Anglia sem játszhatott.

7. Ausztria-Svájc 7-5 (1954, Svájc, negyeddöntő)

Mai fejjel nehéz elképzelni, hogy ez a két csapat komoly szerepet játszott egy vébén, de a Hitzeschlacht von Lausanne (nagyjából: A hőség csatája) a mai napig minden idők legtöbb gólt hozó vébémeccse. A pofonzsák negyedóra után nyílt ki: Svájc négy perc alatt három gólt vágott a szélütött osztrákoknak, akik megrázták magukat, és a szünetig hátralevő szűk félórában öttel válaszoltak. A svájciak még a szünet előtt közelebb araszoltak, de Theo Wagner tartotta az osztrákok előnyét, így hiába lőtt hozzá hasonlóan mesterhármast Josef Hügi a másik oldalon, Ausztria bejutott a legjobb négy közé. Igaz, ezen a tornán a másik ágról érkezőket kísérte nagyobb figyelem (lásd később).

6. Olaszország-Brazília 3-2 (1982, Spanyolország, középdöntő)

A 80-as totóbotrányból éledező olaszok hiába érkeztek olyan klasszisokkal, mint Gentile, Scirea és Rossi, épphogy továbbvergődtek a csoportjukból, és távolról sem voltak meggyőzőek. Szemben a Falcao-, Zico-, Socrates-félékkel felálló brazilokkal, akik bombafavoritnak számítottak az elődöntőbe jutásról döntő meccsen. Az olaszok már mutattak valamit erejükből, amikor a Maradonát a gyepbe döngölő Gentilének köszönhetően lenyomták Argentínát, de ez kevésnek tűnt a fergeteges brazilok ellen. Aztán nem lett az: a tornán önmaga árnyékaként támolygó Paolo Rossi feltámadt, a tökéletesen védekező olaszok kétszer is vezettek, Rossi harmadik góljára pedig már nem volt válasza Brazíliának. Olaszország innentől megállíthatatlan volt, az elődöntőben a lengyeleket, a döntőben az NSZK-t lelépve szerezte meg a világbajnoki címet, Rossi pedig gólkirály lett.

5. Brazília-Uruguay 1-2 (1950, Brazília, döntő)

Bár a lebonyolítás miatt nem volt kimondott döntő, hanem afféle Final4-t rendeztek, mégis a Brazília-Uruguay mérkőzésen dőlt el a világbajnoki cím sorsa. A Maracanába bezsúfolt csaknem 200 ezer nézője mellett mindenki brazil fiesztát várt: az érmekre előre rányomták a hazai játékosok neveit, és egy zeneszerző győzelmi indulót komponált a csapat tiszteletére. Uruguay kapitánya, Juan López azt mondta az öltözőben a csapatának, 10 emberrel védekezzenek, de mikor kiment, a csapat kapitánya, Obdiulo Varela így szólt (kb): Srácok, aki esélytelen, az nem játszik. Lopjuk el a show-t! Uruguay 2-1-es győzelme után több brazil szurkoló öngyilkosságot követett el, újságírók egész sora mondott le, hogy ne kelljen a döntőről írniuk, és a brazil válogatott addig használt mezét (fehér, kék nyakkal) lecserélték a máig használt sárgára. Jules Rimert FIFA-elnök azt mondta a döntő után „a stadionra települő groteszk csendet lehetetlen volt elviselni.”

4. NSZK-Franciaország 3-3 (1982, Spanyolország, elődöntő)

Erről a meccsről mindenkinek az jut eszébe, ahogy Harald Schumacher a futballtörténelem legtaplóbb szabálytalanságát követi el Patrick Battiston ellen, akinek aztán percekig aggódtunk az életéért. A játékos egy csigolyatöréssel megúszta, a franciák azonban rosszabbul jártak, hiszen a német kapus, ha már a pályán maradhatott, a büntetőpárbajban a döntőbe védte az NSZK-t. Addig azonban volt még dráma bőven: az 1-1-es játékidő után a franciák már 3-1-re is vezettek a hosszabbításban, és Platiniék talán már ünnepeltek, amikor németkedni kezdett az NSZK: előbb kiegyenlítettek, majd büntetőkkel kiejtették a valaha volt legjobb francia válogatottat. Schumacher kapus a világ gyűlölete ellenére később kifizette Battiston orvosi ellátásának költségeit, és állítólag jó barátságba került a francia játékossal.

3. Brazília-Hollandia 3-2 (1994, Egyesült Államok, negyeddöntő)

Nem kérdés, hogy az amerikai vébé legjobb csapata Brazília volt, de valahogy a hollandoknak nem akaródzott elfogadni az áldozati bárány szerepét a negyeddöntőben. Az egymást feneketlenül gyűlölő Romario-Bebeto csatárpáros góljaival 2-0-ra vezetett Brazília, de a hollandok hatalmasat harcolva visszajöttek a meccsbe. A végig elképesztően magas színvonalú mérkőzést ironikus módon a balhátvéd bődületes szabadrúgása döntötte el Brazília javára. Ez volt az a meccs, amit nézett az ember, és azt akarta, hogy soha ne legyen vége – a szerző igazából az első helyre is tette volna a listán, ha az nem lenne foglalt.

2. Olaszország-Németország 4-3 (1970, Mexikó, elődöntő)

Szerintünk Évszázad mérkőzése csak egy van, de a 70-es elődöntőt az olaszok Partita del secolónak, a németek pedig Jahrhundertspielnek nevezik. Nem véletlenül. A rendes játékidőben 1-1-re álltak a csapatok, de már ekkor emlékezetes volt a meccs, hiszen Franz Beckenbauer törött kulccsonttal, felkötött kézzel játszott, mert a németeknek nem maradt cseréjük, mikor a 91. percben Schnellinger (a Milan játékosa) kiegyenlített. Az igazi őrület a hosszabbításban kezdődött: Gerd Müller a németeket juttatta előnyhöz, de az olaszok hat perc alatt fordítottak Burgnich és Riva góljaival. Müller egyenlített, de a tévék még a gólt ismetelték, amikor Rivera a 111. percben a döntőbe lőtte az olaszokat. A döntőben aztán Peléék kilapították az erejükkel teljesen elkészült olasz csapatot, de az elődöntő bevonult a futballtörténelembe.

1. Magyarország-Uruguay 4-2 (1954, Svájc, elődöntő)

A suttyó módon rugdosódó brazilok elleni negyeddöntő után a világ két legjobb csapata találkozott az elődöntőben. A címvédő uruguayiak és a labdarúgást új alapokra helyező magyarok mérkőzése nem okozott csalódást: az egymást végtelenül tisztelő, kiváló játékosok mindent megmutattak, ami szép a játékban. Czibor és Hidegkuti góljaival 2-0-ra vezetett Magyarország, de Hohberg a hajrában 10 perc alatt kiegyenlített – a lausanne-i nézők nagy örömére. A döntőbe jutást a torna gólkirálya, Kocsis rendezte le két góljával, de a hosszabbítás (és a brazilok elleni negyeddöntő) olyan sokat kivett a magyar csapatból, hogy a döntőt nem tudta megnyerni. Egy anekdota szerint a walesi játékvezető, Mervyn Griffiths a mérkőzés után bement mindkét öltözőbe, és megköszönte a csapatoknak, hogy részese lehetett a mérkőzésnek.