Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
1982: Az a legendás 10-1 gyógyítani tudott; 1986: Maradona Matthäus ellen, meg egy Sámson; 1990: Az utolsó jugó csapat megmentette a vb-t; 1994: Egy generáció bezzegvébéje lett; 1998: Amikor Baggióból viszkireklám lett; 2002: Bírók nélkül remek vébé lett volna; 2006: Az a fejes arany helyett szobrot ért
Ha már a magyar válogatott minden alkalmat megragad, hogy lemaradjon a vébéről, a magyar szurkoló mindig választás elé kényszerül, kinek drukkoljon az adott tornán. És nemcsak a kedvenc van, minden egyes miniháborúban állást kell foglalni. Nekünk nem kell számolgatni a lehetséges kimeneteket, a magyar ágat, minden meccset teljesen meg- és átélhetünk, ettől válik érzelmi darálóvá a vébé. Először megsiratjuk a mieinket, aztán belepusztulunk az egyenes kieséses szakaszba, a döntőn már csak egykori önmagunk aszott vázaként ülünk a képernyő előtt.
A 2010-es vébé legnagyobb drámája nekem az Uruguay–Ghána negyeddöntő volt, azóta sem tudtam napirendre térni fölötte. Bár nem hibázott senki, mégis égbekiáltó botrány, amikor a jog győz az igazság felett. Aki nem emlékezne: a rendes játékidő 1-1 lett, és a hosszabbítás utolsó percéig sem történt semmi. Ekkor egy szabadrúgás után Luis Suárez előbb szabályosan blokkolta a gólvonalon Stephen Appiah lövését, a kipattanóból Dominic Adiyiah fejjel ismételt, és a biztos gólba tartó labdát Suárez ezúttal már kézzel védte. Suárezt kiállították, a meccs gyakorlatilag utolsó labdaérintése pedig a tizenegyes lett, amit Asamoah Gyan a felső lécre lőtt.
Suárezen nehéz számon kérni, ami történt, minden épeszű játékos ezt tette volna a helyében. A tettéért járó piros lap és tizenegyes ugyanakkor semmiképp sem váltja ki a biztos gólt, amitől megmentette csapatát, és a biztos gólt, amelyet elvetek Ghánától. 120 perc küzdelem után, mikor a szíved a halántékodon dörömböl, a fejed pedig homokkal töltött medicinlabda, a tizenegyes minden, csak nem biztos gól. A labdarúgás szabályait abban a vezérszellemben alkották, hogy nem születhet olyan játékvezetői ítélet, amely a vétlen csapatot sújtja. Márpedig itt ez történt: Ghána, a legjobb, és egyben utolsó versenyben maradt afrikai csapat mindent jól csinált, mégis kiesett. Gyant sosem jutott eszembe hibáztatni, sőt epikus hőssé tette a szememben, hogy pár perccel később a tizenegyespárbajban is odaállt a labda mögé, és nem bealibizte, hanem kegyetlenül felvarrta a bal felsőbe.
A futball igazságosságához fűződő viszonyom az 1986-os tornából táplálkozik, az volt az első vébé, amit gyerekként fel tudtam fogni. Hétévesen viszont nem fért a fejembe, hogy juthat eszébe valakinek kézzel gólt szerezni. Ráadásul meg is adják. Maradona és az argentin válogatott sokaknak szent tehén és örök ideál, pusztán érzelmi alapon megközelítve nekem a futball első gonosztevője, és a gyerekkori trauma végletesen definiálta az argentin válogatotthoz fűződő viszonyom. Isten kezének aposztrofálni egy pofátlan csalást a világ legcinikusabb dolga.
A legjobb tizenhat között Argentína-Mexikó meccset játszottak a 2010-es tornán, és a dél-amerikaiak a vébék történetének legnagyobb lesgóljával nyerték meg. Nem szó szerint, hiszen Tevez vezetést jelentő gólja a 25. percben esett, de a körülmények miatt veszettül bepipultak a mexikóiak, és a továbbiakban képtelenek voltak a meccsre koncentrálni.
Csak olaj volt a tűzre, hogy a tévés ismétlést véletlenül (?) kiadták a stadion kivetítőjére is, így mindenki HD-minőségben láthatta a botrányt. Carlos Salcido, a mexikóiak vezére ekkor az asszisztenshez lépett, és kemény szavakkal férfias vetélkedőre hívta. Stefano Ayroldi asszisztens azonban semmit sem szólt. Nincs süketebb annál, mint aki nem akar hallani, a spori pedig úgy tett, mintha nemcsak a szeme világa, hanem mindkét füle is hiányozna. A meccset Roberto Rosetti vezette egyébként, aki nem kapott több meccset a vébét, utána pedig vissza is vonult. A végzet aztán nemcsak őt, de a személyes érzelmein alapuló válogatási elveket követő Maradonát is utolérte, nagy elégedettséggel néztem végig, ahogy a németek laposra verik őket a negyeddöntőben. Egyébként azok a németek, akik az angolok ellen visszakapták az 1966-os Wembley-Tort, és amit a BBC az egész vb legsokkolóbb pillanatának választott – nem kicsi, de érthető elfogultsággal.
A pozitív hősök közül Emmanuel Eboué magabiztosan hozta a formáját a tornán, mint a világ egyik legviccesebb játékosa. Fapofával odaállt hallgatni az észak-koreai edző taktikai utasításait, és mély meggyőződéssel bólogatott is hozzá.
A kapusokat – valószínűleg Disztl Péter hatására – mindig is kedveltem. Dél-Afrikában nagy kedvencemmé vált a nigériai Vincent Enyeama mackótestvér, aki valószínűtlen megjelenése ellenére elképesztő védéseket mutatott be a tornán, és persze közhelyesen pont az ő lepkéje miatt kaptak ki a görögöktől.
Történelmileg talán csak a portugálok állnak rosszabbul ezen a poszton, mint az angolok, akik Robert Green törvényszerű potyájával hozták is magukat. Érdekes, hogy Eduardo viszont élete csúcsformáját futotta Portugáliával, nem rajta múlt, hogy végül egy hajszálnyi lesgóllal kiestek a spanyolok ellen.
Spanyolország teljesítményét nemcsak emiatt, hanem a tornán mutatott támadójátékuk miatt is sokan bírálták. Olyan sokan, hogy egy idő után megfájdult az ember feje az állandó fanyalgástól. A futball nulla kilométerköve az, hogy passzolsz. Lehetőség szerint egy csapattársadnak, így eléred azt, hogy meggebedhet, akkor sem kapja meg a labdát az ellenfél. Jelentős a különbség a szakszervezeti Május 1-kupa, meg egy világbajnokság között. Minden egyes labdáért vér folyt, a megnyert párharcok értéke duplázódott, a spanyolokat pedig ütötték-verték-bekkelték egy hónapon keresztül - nem az ő hibájuk, hogy senki nem mert leaállni focizni velük.
Kicsit megdöbbentő, sok szurkoló milyen lazasággal lépett át azon a tényen, hogy a spanyolok sem a 2008-as Eb-n, sem a 2010-es vébén nem kaptak gólt az egyenes kieséses szakaszban. Meg sem tudták karcolni a sebezhetetlenségüket, ezek után nekem furcsa volt, hogy még nekik kéne magyarázkodni, miért nem nyernek jobban. Főleg úgy, hogy Torrest úgy kellett összerakni a vébére, David Villa volt az egyetlen tisztességes csatáruk. Ha valamelyik, akkor ez a csapat megérdemelte a duplázást.
A házigazda mindig külön színfolt, és bár Dél-Afrika lett az első ország, amely rendezőként nem jutott tovább a csoportból, a vb egyik leglátványosabb gólját nekik köszönhettük.
Gyengébb szereplésük egyik oka az volt, hogy legjobb csatáruk, Benny McCarthy, Dél-Afrika bácsisanyija akkorára hizlalta magát, hogy rögtön két helyet foglalt volna el a vb-keretből, Carlos Alberto Parreira szövetségi kapitány pedig nem vállalta be, hogy egy dömper legyen a középcsatára. A népek fel is dühödtek, ahogy kell, és meghekkelték a csatár Wikipédia-oldalát. Tshabalala, Letsholonyane és Dikgacoi hármasa a kommentátorokat jobban próbára tette, mint az ellenfeleket, de lehetett szeretni ezt a csapatot is, a vérfagyasztó vuvuzelák ellenére.
