Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
1982: Az a legendás 10-1 gyógyítani tudott
1986: Maradona Matthäus ellen, meg egy Sámson
A 90-es vébéről a legtöbb embernek Rijkaard levegőt hasító csulája, a rengeteg, köztörvényes kereteket feszegető szabálytalanság (és az értük kiosztott pirosak riasztóan magas száma), továbbá az akkor még normális Gascoigne könnyei jutnak az eszébe. Tény, hogy sok sztereotípiára erősítettek rá a csapatok: az olaszok az elődöntőig rommá védekeztek mindenkit, a németek büntetőkkel ejtették ki az angolokat, és egy 11-essel nyerték meg a döntőt is, a csehek a stílus apostola, Tomás Skuhravy vezetésével számos bundesligaséróval érkeztek a tornára. De aki figyelt, nagy élményekkel gazdagodhatott a sokak által teli szájjal kutyázott világbajnokságon.
A szögletzászlónál tébolyultan twerkel a 38 éves Roger Milla, miután az extrovertált kifejezést új tartalommal felruházó Higuitától megszerezte a labdát a gólja előtt. A kispadról Pumpido lábtörése miatt beugró Sergio Goycochea fog, mint a festék, miközben Argentína országos mámort generálva kiejti Brazíliát. Az utolsó igazán jó angol válogatott kis híján döntőbe jut, Maradona a skizofrén apátiába süllyedő nápolyi stadionban kénytelen döntőbe lőni az argentinokat, a németek pedig olasz légiójuk segítségével hasítanak végig a tornán. Pearce közben szert tesz a Psycho becenévre. Lineker, Caniggia, Klinsmann, Scifo, Gullit, Romário. Ugye?
És volt a világbajnokságon egy csapat, amely nemcsak azért volt érdekes, mert soha többé nem láthattuk, hanem azért is, mert a torna egyik legjobb válogatottja volt. Jugoszlávia a '92-es Európa-bajnokságon már nem vehetett részt, tombolt a délszláv háború, mi pedig szegényebbek lettünk a torna egyik esélyesével. Bár megkaptuk helyettük a szintén nem semmi dán dinamitokat, az 1990-es vébén látottak alapján még ez is sovány vigasz.
1992-ben Jozic, a boszniai horvát védő már nem passzolhatott a szerb Szpasicsnak (igaz, Vulic sem passzolhatott hátra Ivkovic kapusnak, hiszen bár mindketten horvátok, a hazaadást éppen a 90-es vébén látottak miatt eltörölte a FIFA), a bosnyák Hadzsibegics mögött nem takaríthatott a szlovén Katanec, nem kérhette tőle a labdát a horvát Prosinecki, sem a szerb Pikszi Sztojkovics, vagy a macedón Pancsev, de a montenegrói Brnovics sem. A csapattársak ellenségek lettek, és bár nem sok futballista került a frontra, az ember borzongott a gondolattól, hogy ha fegyverrel a kézben találkoznak, kénytelenek lőni egymásra.
Az a jugó válogatott kikapott ugyan a csoportban a németektől, és a kiesett a negyeddöntőben Argentínával szemben, de sok szurkolóban mélyebb nyomot hagyott, mint a Maradona (és tán Caniggia) nélkül nem nagy szám Argentína, a semmilyen Brazília, a torna tiszavirágja (Toto Schillaci) által vezetett olaszok vagy akár a győzelem nélkül a legjobb nyolcig jutó Írország.
A jugókban egészen hihetetlen potenciál rejlett, abban a korosztályban a fentieken kívül olyan játékosok futballoztak, mint Zvonimir Boban, Davor Suker, Vladimir Jugovics, Dejan Szavicsevics és Alen Boksic - és ők '90-ben még be sem fértek a kezdőbe, pedig 1987-ben Jugoszlávia ifjúsági világbajnok lett velük.
Nem vitás, a '90-es jugoszláv válogatott még tovább fejlődött volna, ha együtt maradhat, és csak az ég tudja, mit ért volna el. Boban és Szavicsevics a Milan legendái lettek, Boksic a Lazio és a Juve, Pancsev az Inter, Prosinecki a Real Madrid és a Barcelona játékosa volt, de a korszak legnagyobb, érdemtelenül háttérbe szorult klasszisa kétségtelenül Dragan "Pikszi” Sztojkovics volt. A klasszikus tízesek időközben eltűntek, ez a poszt megszűnt létezni, és ha a régiek szóba kerülnek, Sztojkovicsot sem emlegetjük a legnagyobbak között, pedig semmiben nem maradt el Rui Costától, Hagitól vagy Baggiótól. Zidane-tól is csak egy kicsit. Lehet vitatéma, hogy ott lenne-e a helye a legnagyobbak között, ha meg tudja mutatni magát a világnak, de csak olyanok vitáznak ezen, akik nem látták játszani az 1990-es világbajnokságon.
Pikszi képességeihez mérten roppant szegény karriert tudhat magáénak. Kétszeres jugoszláv Év játékosaként vitte el a pénzeszsák Bernard Tapie a Marseille-hez, de szétszakadt a térde, és igazából soha nem épült fel a súlyos sérülésből. A Marseille-ből is azzal tűnt ki, hogy a Crvena zvezda elleni BEK-döntőben nem volt hajlandó egykori csapata ellen büntetőt rúgni (el is veszítették a párbajt 5-3-ra). Meglehetősen fiatalon, 29 évesen szerződött Japánba, ahol még elfocizgatott, de távol a saját ligájától.
Sztojkovics egészen frenetikus irányító volt. Labdával a lábán is szélvészgyors volt, nem lehetett tőle szabályosan elvenni a labdát, és úgy passzolt, mint egy gép. Rúgótechnikáját nemcsak 40 méteres keresztpasszai, hanem a lövései közben is megcsodálhatta az ember, nem véletlen, hogy gyakran csatárként, pontosabban árnyékékként szerepelt. Számomra ez a világbajnokság róla, és elsősorban az ő spanyolok elleni játékáról szólt (hosszabbítás után 2-1-re nyertek a jugók a Butragueno-féle spanyol válogatott ellen, mindkét góljukat Sztojkovics szerezte).
Aztán hiába játszottak remekül, emberhátrányban nem sikerült gólt lőniük az argentinoknak, és a 0-0 után büntetőkkel kiestek. Pikszi első rúgóként hibázott, de a harmadik körben Maradona is kihagyta a saját büntetőjét, és 4 pár után 2-2-re álltak. A végén Goycochea lenullázta a jugó lövőket, majd az olaszok ellen is ugyanígy tett az elődöntőben (Donadoni és Serena 11-esét fogta meg) - de ami a negyeddöntők után történt Olaszországban, az drámai volt ugyan, de emlékezetesnek cseppet sem volt mondható.
A küzdelmes, néhol kifejezetten durva világbajnokság hagyatéka a hazaadás, illetve a hátulról történő becsúszások betiltása lett, ami sokat elmond a tornáról. Dráma volt, látvány majdnem semmi, és bár a németek vitathatatlanul a világ legjobb csapatát alkották, sokan nem rájuk, és nem is a döntős argentinokra emlékeznek szívesen, hanem arra a bizonyos utolsó jugoszláv válogatottra.
