Kémfilmbe illő módon szöktették meg az elfeledett orosz hokist

Néhány nappal ezelőtt újabb négy korábbi NHL-es kiválósággal bővült a jégkorongozók Hírességek Csarnoka. Jarome Iginla, Marián Hossa, Kevin Lowe és Doug Wilson is kétségtelenül kiérdemelte a hokisoknak járó lehető legnagyobb elismerést, ráadásul előbbi kettő az első adandó alkalommal bekerült, miután letelt a visszavonulásuktól számított minimális három év. Van azonban egy orosz ikon, akit idén tizenegyedszer is mellőztek, aki 2010 óta várja, hogy megkaphassa a "halhatatlan" plecsnit, és akit azóta teljesen méltatlan módon néznek levegőnek. Ő Alekszandr Mogilnij, aki fénykorában a világ egyik legjobb játékosa volt, és aki nemcsak a jégen mutatott teljesítményével szolgált rá arra, hogy beiktassák. Többszörösen írt történelmet, emellett krimibe illő dezertálásával örökre megváltoztatta a jégkorong világát.

A szovjet gépezet tökéletes ékköve

Alekszandr Mogilnij az isten háta mögötti szibériai városban, Habarovszkban született 1969. február 18-án. A Szovjetunió akkor a világ elsőszámú hokinagyhatalmának számított, különösen nagy gondot fordítottak arra, hogy a föld alól is felkutassák a tehetséges fiatalokat. Az ország kirakatcsapata a hadsereg kötelékébe tartozó CSZKA Moszkva volt, amelynek előjogot biztosítottak ahhoz, hogy összegyűjtse az ifjú titánokat, együtt fejlessze őket, folyamatosan biztosítva a leendő szovjet válogatott alapját. Természetesen Mogilnij is szemet szúrt a játékosmegfigyelőknek. A tehetséges hokis már 17 évesen bekerült a fővárosiak felnőttcsapatába.

Túlzás nélkül kijelenthető, hogy nemcsak a Szovjetunió, de a világ legerősebb együttese volt akkoriban a CSZKA, amelyet a válogatott vasmarkú szövetségi kapitánya, Viktor Tyihonov irányított.

Napi 8 óra, heti hét nap, évi 11 hónap, ennyit hokiztak akkor a CSZKA játékosai, Tyihonov pedig sosem volt válogatós a nevelési módszereket illetően, igazi diktatórikus zsarnok volt. Persze azt is mondhatjuk, hogy az eredmények őt igazolták, elég ránézni azokra a nevekre, akik a 80-as évek végén alkották a CSZKA csapatát.

Ott volt a világ legrettegettebb támadótriója, a Vlagyimir Krutov-Igor Larjonov-Szergej Makarov alkotta KLM-sor, a védelemben Szlava Fetyiszov, Vlagyimir Konsztantinov, Alekszej Guszarov, Alekszej Kaszatonov, Igor Kravcsuk, Vlagyimir Malahov, vagy éppen Szergej Zubov, akik később mind sokra vitték Észak-Amerikában is.

Aki ennek az ötösnek gólt lőtt, az utána biztosan eltette emlékbe a korongot. A szovjet válogatott a CSZKA-ra épített a 80-as években Forrás: Pinterest

Ami a csatárokat illeti, már ott kopogtatott az ajtón a Tyihonov által megálmodott fiatal hármas, amely a nagy elődöket volt hivatott leváltani. A Pavel Bure-Szergej Fjodorov-Alekszandr Mogilnij sor a korosztályos szovjet válogatottakkal terrorizálta a világot, Mogilnijt például az 1988-as juniorvébén megválasztották a legjobb csatárnak, de az olimpiáról is aranyéremmel térhettek haza.

Természetesen az NHL-ből is érkeztek játékosmegfigyelők a tornára, de a politikai helyzet miatt ők inkább csak plátói szemmel nézték a Vasfüggöny mögötti fiatalokat. Hiába draftolták őket az NHL aktuális újoncbörzéin későbbi körökben, reális esély akkoriban egyáltalán nem mutatkozott arra, hogy át tudják csábítani (vagyis akkor még inkább szöktetni) Észak-Amerikába.

Az 1988-as NHL drafton aztán a Buffalo Sabres általános igazgatója, Gerry Meehan húzott egy váratlant, és a 12 körös börze 5. körében, összesen a 89. helyen kiválasztotta a 19 éves Mogilnijt, amivel komoly megdöbbenést váltott ki a többi klubvezetőből.

Akkoriban nem volt szokás ilyen korán kiválasztani szovjeteket, hiszen addig soha senki nem jutott át onnan az NHL-be. Mogilnij viszont iszonyatosan tehetséges volt, aki mellett nem lehetett elmenni szó nélkül, ezzel ő lett az addig leghamarabb kiválasztott szovjet jégkorongozó. Arra persze továbbra sem volt esély, hogy valaha is magára öltse a Buffalo Sabres mezét, de hátha...

A Bure-Fjodorov-Mogilnij sor vezette szovjet juniorválogatott megnyerte az 1989-es U20-as világbajnokságot, ugyanezen év tavaszán pedig a felnőttcsapat behúzta az "igazi" vb-t is Stockholmban.

Amikor a kémfilm valósággá válik

1989. május 2-án megcsörrent Don Luce, a Buffalo Sabres vezető játékosfejlesztőjének telefonja. Stockholmból keresték, méghozzá Alekszandr Mogilnij. Luce még januárban, az alaszkai junior-vb-n adta neki oda a névjegykártyáját, amikor elmondta neki, hogy lefoglalták az észak-amerikai játékjogát, és ha véletlenül úgy gondolná, hogy az NHL felé venné az irányt, hívja fel őt.

A szovjetek május 1-jén megnyerték a világbajnokságot, Mogilnij pedig elhatározta, hogy többé nem tér haza. "Ügynökével", Szergej Fomicsovval másnap felhívatta Luce-t, hogy tolmácsolja neki szándékát, miszerint készen áll arra, hogy Buffalóba költözzön.

Luce azonnal értesítette Meehant, aki felhívta a Sabres tulajdonosát, Seymour Knoxot, hogy vegyen neki és Luce-nak két jegyet a következő New York-Stockholm járatra. Május harmadikán Luce és Meehan már a svéd fővárosban volt.

Gerry Meehan, a Buffalo Sabres korábbi general managere Forrás: NHL.com

Eközben Meehan helyettese, Craig Ramsey felhívta szomszédját, Ben Ferrót, aki a Bevándorlási Hivatal New York állambeli nyugati kerületi igazgatója volt, hogy a napokban meg kellene szöktetni egy szovjet hokist Stockholmból, segítsen a papírmunkában. Ezzel kezdetét vette Mogilnij disszidálásának izgalmas folyamata.

Mogilnij és Formacsov meglátogatták Luce-t és Meehant abban a szállodában, ahol megszálltak, majd megbeszéltek egy találkozót aznap estére.

Addigra azonban a szándékról tudomást szereztek a szovjetek.

Este Meehan ellátogatott az amerikai nagykövetségre, ahol beadta a kérvényt Mogilnij kiutaztatására, valamint igényelte a szükséges utazási dokumentumokat. Luce közben körbe-körbe kocsikázott Mogilnijjel, majd megálltak egy fülkénél, ahonnan a 20 éves hokis megpróbálta felhívni a szüleit. A hívást viszont lehallgatták a szovjetek, akik így már pontosan tudták, hogy milyen folyamatok zajlanak.

Hotelről hotelre kellett menekülniük, mire hajnali fél egykor végre meg tudtak szállni.

Tudtuk, hogy valami olyasmibe keveredtünk, ami már nem csak a jégkorongról szólt. Soha egy hokis sem disszidált a Szovjetunióból, ezért végig a nyomunkban voltak

- mesélte Meehan a Sportsnet 2014-es dokumentumfilmjében.

Másnap reggel kilenckor a szovjet válogatott felszállt a Moszkvába tartó gépre, Mogilnij nélkül. Minden játékost átvizsgáltak a nemzetbiztonságiak, ugyanis attól rettegtek, hogy ez nem Mogilnij partizánakciója volt, hanem a szovjet jégkorong/állam megbuktatására kiötlött, nagyszabású terv első szakasza. Emellett azt is elkezdték terjeszteni, hogy az amerikaiak elrabolták a fiatal sztárt.

Ami ezt az egészet tovább nehezítette, hogy Mogilnij nem csak egyszerű disszidens volt. A sereg csapatában játszott, mellé hadnagyi rangot kapott, innentől kezdve pedig dezertőrnek számított.

A stockholmi nagykövetség és Ferro csapata viszont nagyszerűen működött együtt, így a papírok 24 órán belül készen álltak. Május 5-én reggel Meehan, Luce és Mogilnij fel tudott szállni Stockholmból. A sztori viszont kiszivárgott világszerte, így - Meehan elmondása szerint - az utolsó pillanatban sikerült elhagyni Európát.

Biztosan tudom, hogy ha aznap nem repülünk el, sosem jutunk ki az országból

- mondta az akkori általános igazgató.

A világ egyik legnagyobb repterének számító New Yorki-i JFK-n addig sosem látott médiahisztéria fogadta őket, majd Mogilnijt titokban Luce és felesége szállásolta el.

Alekszandr Mogilnij volt az NHL történetének első orosz csapatkapitánya Forrás: The Athletic

A fiatal hokis politikai menedékjogot kért, amit meg is kapott nem sokkal később, köszönhetően annak, hogy az Egyesült Államok elnöke, idősebb George Bush és a Sabres tulajdonosa, Seymour Knox egyetemi barátok voltak.

Rekord rekord hátán az NHL-ben

Az 1989-1990-es szezont Mogilnij a Buffalo Sabres csapatában kezdte. Ez egy évvel korábban még teljesen elképzelhetetlen lett volna, viszont utat nyitott többi honfitársának, még abban az évben (igaz, a szovjetek engedélyével) követte őt az "öregek" közül Krutov, Larionov, Makarov és Fetyiszov, két éven belül pedig Fjodorov (őt is meg kellett szöktetni), Bure, Konsztantinov és Szlava Kozlov.

Mogilnij élete első NHL-meccsén, 1989. október 5-én a Québec Nordiques ellen a 20. másodpercben (!) megszerezte első gólját, és bár az újoncévének folytatása nem sikerült fényesen, utána szezonban tudott fejlődni (15, 30, majd 39 gól).

A gyors gólok specialistája volt, 1991-ben NHL-rekordot állított fel azzal, hogy a Toronto Maple Leafs ellen már az 5. másodpercben betalált.

Aztán a Sabres 1992 nyarán elcserélte mellőle Pierre Turgeont (akivel már öt évvel korábban, a híres pöstyéni vérfürdőn "összebarátkozott"), helyette Pat LaFontaine érkezett, vele pedig az első pillanattól kezdve fantasztikus összhang alakult ki a jégen. Ennek köszönhetően az 1992-93-as idényt 76 góllal zárta, amivel Teemu Selannével holtversenyben első helyen végzett a góllövőlistán, ők lettek az első, nem észak-amerikai NHL-gólkirályok (Mogilnij csak 77 meccset játszott a szezonban, míg Selanne 84-et).

Az NHL történetében egy szezon alatt legalább 75 gólt csak ők ketten, valamint Wayne Gretzky, Mario Lemieux, Phil Esposito és Brett Hull tudott szerezni. Mondani sem kell, hogy bekerült az NHL szezonvégi álomcsapatába, természetesen első oroszként a történelem során.

LaFontaine a következő két évben sokat bajlódott sérüléssel, mellette viszont ő és a világ legjobb kapusa, Dominik Hasek is egyszerre tartotta a markát új, zsíros szerződésért, a vezetőségnek viszont ez nem fért bele, ezért az akkor már elég sokat kereső Mogilnijt 1995-ben elcserélték Vancouverbe (hiába volt csapatkapitány is egy ideig, szintén első oroszként az NHL történetében), ahol ismét összeállhatott Pavel Buréval.

Vagyis összeállhatott volna, de Bure is megsérült, ennek ellenére Mogilnij nem vallott szégyent, és egyértelműen vezérré lépett elő.

Azonban hiába tért vissza a következő szezonban gyerekkori barátja, a kémia valamiért nem működött, ráadásul egyikük sem tudott folyamatosan egészséges maradni.

Vancouverben rengeteget vártak a Mogilnij-Bure párostól, ami aztán mégsem működött Forrás: Pinterest

A Canucks először Burét, majd Mogilnijt is eladta, aki 2000-ben New Jersey-be került. Itt pedig azonnal felért a csúcsra, még ebben az évben megnyerte a Stanley-kupát,

amivel ő lett az igencsak nívós Triple Gold Club (olimpiai, világ- és NHL-bajnokok csoportja) 9. tagja.

Egy évvel később is döntőzött, akkor viszont a Colorado Avalanche legyőzte a Devilst.

A szezon után Torontóba igazolt, ahol visszatalált régi formájához, a 2002-es rájátszásban az első és a második körben is a mindent eldöntő hetedik meccsen két-két góllal segítette csapatát, amellyel a főcsoportdöntőig menetelt.

A következő idényben már Mats Sundinnal, a Maple Leafs svéd legendájával játszott egy sorban, házi pontkirály lett (az egyetlen alkalom, amikor nem Sundin szerezte meg ezt a címet), valamint megkapta az NHL legsportszerűbb játékosának járó Lady Byng-trófeát.

A 2003-04-es szezon nagy részét ki kellett hagynia a krónikussá váló csípőbántalmai miatt, majd jött a lockout, azaz a teljes 2004-05-ös évad elmaradt.

2005-ben visszatért New Jersey-be, de szörnyű egészségi állapota miatt csak 37 meccset bírt, aztán csak az AHL-es tartalékcsapatban tudott játszani. Soha senki nem fordult meg abban a ligában annyi NHL-góllal (473), mint ő. Végül 2006-ban, 37 évesen visszavonult.

990 NHL-meccsen összesen 1032 pontot (473 gól, 559 gólpassz) szerzett, a pont/meccs feletti karrierátlag pedig már önmagában is fantasztikus, de nyugodtan mondhatjuk rá, hogy több is volt benne.

Fjodorov szerint jobb volt nála és Burénél is, Sundin és LaFontaine pedig egymástól függetlenül állították azt, hogy ő a legjobb játékos, akivel valaha játszottak. Gyors és halálpontos lövése, csodálatos korcsolyázó technikája és sebessége miatt nem igazán volt ellenszere. Csak saját teste és lelke tudta őt megállítani (sokszor érte az a vád, hogy teljesen lelketlenül, alibizve csúszkált fel-alá, ha nem volt kedve játszani).

A Sportsnet szakírója, Mike Johnston Paul Kariya pályafutásával állítja párhuzamba Mogilnijét, aki egy meccsel kevesebbet játszott, de a stílusuk is rendkívül hasonló volt. Mogilnij viszont több pontot szerzett, van bajnoki címe, valamint az egész posztszovjet jégkorong számára úttörő volt.

Kariya tagja a Hall of Fame-nek, ahogy megannyi olyan játékos is, akik jóval kevesebbet tettek le az asztalra.

Érthetetlen, miért nézi levegőnek a bizottság immár 11 éve, amikor a beválogatásáról van szó.

Jövőre sem lesz könnyebb dolga, ugyanis olyan klasszisokkal kell versenyeznie, mint Henrik Zetterberg, a Sedin ikrek (akik biztosan egyszerre fognak bekerülni, ergo két helyet elvisznek a négyből), Rick Nash, Daniel Alfredsson, Theo Fleury, Rod Brind'Amour, Szergej Goncsár, Keith Tkachuk, Patrik Elias, Jere Lehtinen vagy Curtis Joseph. Ráadásul Mogilnij már semmit nem tud tenni annak érdekében, hogy beiktassák, hiszen 2006-ban véget ért a pályafutása.

Szerencsére azóta Oroszországban megbocsátottak neki, a helyi hokiligában, a KHL-ben először az Admiral Vlagyivosztoknak, majd szülővárosa csapatának, az Amur Habarovszknak lett az elnöke, utóbbi posztot azóta is ő tölti be.

Mondhatni, teljes a pályafutása, csapatszinten megnyert mindent, amit lehetett, emellett korának egyik legjobb csatára volt. Azt nem tudni, mennyire frusztrálja, hogy a legnagyobb elismerést immáron 11. éve nem kapta meg, talán már a vállát sem vonja meg a hír hallatán. Pedig rendkívül kínos, de nem rá nézve. Hanem a döntéshozókra.