Társoldalunk:

Michael Jordan, aki 57 évesen is uralma alá hajtja a világot

2020.05.18. 19:15

A The Last Dance úgy kellett a sportrajongóknak, mint egy falat kenyér. Aki nincs oda a fehérorosz fociért, a házi dartsért, vagy a régi klasszikusok újra meg újranézéséért, az már alig várta, hogy a koronavírus-járvány alatt ismét sportot fogyasszon, még ha nem is élőt. De valami újat.
Persze az időzítés nagyban csak a véletlen műve. Mármint az április-májusi megjelenés nem, azt tényleg a pandémia miatt hozták előre júniusról. De amikor 2018 végén az ESPN bejelentette a sorozatot, még senki nem tudta, mi lesz a világgal 2020-ban. Akkor mégis miért most? Az utolsó tánc, azaz 1998 óta 22 év telt el. Nem is kerek szám, nem is Michael Jordan mezszáma, egyszerűen nem áll össze. Egyáltalán, mi volt eddig a nyersanyaggal?

Nos, az egészen 2016-ig az NBA New Jersey államban lévő széfjében porosodott. Nem sokan tudtak a létezéséről, a résztvevők és a készítők persze nem feledkeztek meg róla. Mégis, szinte lehetetlennek tűnt, hogy valaha is vászonra kerüljön. Több száz órányi felvétel minden idők egyik legjobb sportcsapatáról és sportolójáról, amire az enyészet várt.

1997-ben az NBA jelenlegi komisszárja, akkor még az NBA szórakoztatásért felelős részlegének elnöke, Adam Silver egyféleképpen tudta meggyőzni Michael Jordant arról, hogy elkészíthesse a sorozatot: ha teljhatalmat ad neki. 
Figyelj, Mike. Sosem fog megjelenni a beleegyezésed nélkül. Tiéd az utolsó szó. Legrosszabb esetben a gyerekeidé lesz a világ valaha volt legjobb házi videója. Jordannek tetszett Silver ajánlata, megszületett tehát az alapanyag.

Ha már a The Last Dance is ugrál az időben, tegyünk mi is így. Mi történt 2016-ban, ami miatt Jordan mégis belevágott a produkcióba?
Egyrészt az O.J. Simpsonról szóló hasonló dokusorozat komoly sikert aratott az év elején. Másrészt Michael Jordant 2016-ban elkapta egy olyan érzés, ami addig soha. 
Mi van, ha LeBron James letaszítja a kosárlabda trónjáról? James abban az évben heroikus teljesítményt nyújtva az NBA nagydöntőjében 3-1-es hátrányból fordítva legyőzte azt a Golden State Warriorst, amely előtte megdöntötte az alapszakaszban Jordanék rekordját, és 73-9-es mérleggel zárt. Senki egy lyukas garast nem adott volna a Cleveland és James sikerére. Akkor úgy tűnt, egyszer talán tényleg felérhet jordani magasságokba, ma már tudjuk, hogy ez aligha fog bekövetkezni.

Vannak, akik azt mondják, LeBron James (jobbra) jobb mint Jordan (balra). Legtöbbjük valószínűleg nem látta Jordant játszani. A Last Dance tökéletes szemléletformáló lehet nekikForrás: TNS via Getty Images/2017 MCT/Charlotte Observer

Jordant évekig ostromolták különböző producerek és rendezők a felvételekért. Spike Lee, vagy éppen Danny DeVito is próbálkozott, sikertelenül. Aztán jött Mike Tollin, akinek viszont tényleg tökéletes volt az időzítése. Amikor 2016. június 22-én meglátogatta Jordant a charlotte-i irodájában, az ESPN éppen élőben közvetítette a Cleveland bajnoki parádéját. Jordan elolvasta Tollin tervezetét, majd a maga jéghideg pragmatikusságával csak ennyit mondott: 
Csináljuk. Aki komolyabban foglalkozott Jordan életével, "munkásságával", és/vagy látta a Last Dance-t, az biztosan észrevette, hogy ez az ember a győzelemre lett kódolva. Így lett minden idők legjobbja, egyben ez az ő öröksége. És ha az örökségéhez közel kerül valaki, akkor lépnie kell. Olyan nincs, hogy ő ne legyen releváns. És éppen ezért a The Last Dance is kizárólag az ő narratívája alapján készülhetett el.

Az ESPN-nél jobb helyre nem is kerülhettek volna a jogok. Az amerikai sportcsatorna körülbelül 2009 óta a sportos dokumentumfilmek piacának egyeduralkodója, ekkor indult el Bill Simmons ötlete alapján a csodálatos 30 for 30 sorozat, amely azóta is töretlen sikernek örvend, és hiába 30 részt terveztek belőle, jelenleg 107-nél tart (ha a rövideket nem számítjuk, mert azokból van még egy kamionnyi). A The Last Dance rendezője, Jason Hehir is kapott négy epizódot, amelyekből három kosárlabda témájú, egy pedig chicagói.

Mindeközben a Netflix is üstökösként tört fel a televíziózás és tartalomgyártás egén, ezzel együtt pedig elterjedtek a többrészes, többórás dokusorozatok is. Mondhatni, az ESPN és a Netflix frigye a mennyekben köttetett, a kapcsolat gyümölcse pedig ez a minisorozat lett.

A The Last Dance egyébként remek és találó cím, bár a valóságot nem teljesen fedi. Hamar kiderül, hogy a 10 rész nem Jordanék 1997-98-as szezonját, a hatodik bajnoki cím megszerzéséért indított küldetést mutatja be, mondhatni, az csak mellékvágány.  A fő irányvonal a Chicago Bulls dinasztiájának létrejötte, egészen 1984-től indulva, amikor Michael Jordan a klub ölébe pottyant a drafton. A felépítés szerencsére nem lineáris, az időbeli ugrálások kapcsolódási pontjai is ülnek. Ezek segítségével az első négy részben megismerhetjük először Jordan életútját, majd Scottie Pippenét, Dennis Rodmanét és végül Phil Jacksonét.
A bemutatásuk nem nélkülözi az amerikai klisé-, de még mindig nem idejétmúlt módszereket: eddig sosem látott felvételek a csapatról, a korabeli sajtó miként számolt be az egyes eseményekről, valamint végtelen számú megszólaló rokonokkal, edzőkkel, újságírókkal, ellenfelekkel, exelnökökkel, stb... ezek kötelező elemek, elférnek, színesítik a történetet.

Egy képen a főszereplők: Michael Jordan, Phil Jackson, Scottie Pippen és Dennis RodmanForrás: ESPN

Természetesen Jordan az alfája és az omegája az egész produkciónak, de ez így is van rendjén. Minden idők legjobb kosarasa, aki globalizálta a sportágat, a '90-es évek legnépszerűbb sportolója, de talán az sem valóságtól elrugaszkodott kijelentés, ha azt mondjuk, személye az egész világon.  A felfoghatatlan győzni akarás, a határtalan szorgalom, a genetikai adottságok és a mentális szupererő tökéletes kombinációja, aki kosárlabdázásra született  (és az is biztos, hogy nem baseballra). A sorozat fiatalkorától kezdve kíséri őt, bemutatja, ahogy rárúgta az ajtót az NBA-re, de az első sikeres csúcstámadására hét évet kellett várnia. Szó esik a sérüléséről a második évben, hogy mennyire játszani akart, de csak 14 percet lehetett a pályán, aztán a playoffrekordja, valamint a csúnya, gonosz Detroit "Bad Boys" Pistons is, amely ütötte-vágta, ahol csak lehetett. Utána jött a saját árnyék átlépése, majd a megkérdőjelezhetetlen királyság, a bajnoki címek, a Dream Team és az őrületes Jordan-mánia.

Utóbbit egyébként kiválóan mutatja be a sorozat, ez az egyik olyan része, amit egy átlagember még csak elképzelni sem tud. A '90-es évek amerikai szlogene, a Be Like Mike felfoghatatlan méreteket öltött, Jordannek személyi kultusza volt. Nem csoda, hogy sokszor éppen ő nem akart Mike lenni. Borzalmas lehet olyan életet élni, hogy a saját hotelszobáján kívül minden lépését újságírók és rajongók követik, hogy nincs semmi magánélete, és bármit csinál, másnap az egész média arról tudósít. 20 évvel megelőzte a social media korát. És pont ezért nagy szó, hogy így is meg tudott maradni profinak. Nem érdekelte a körítés, csak a győzelem, amiért bármit megtett.  Ha kellett, agyonszívatta saját csapattársait, de őket is csak próbára tette ezekkel. Az üzenete egyértelmű volt: ha bírod, tagja lehetsz a csapatomnak, ha nem, gyenge vagy és nincs helyed mellettem. De ezt nem is lehetett máshogy.

Aztán néha előkerültek az ideiglenes ellenségek, a személyes háborúk, azok a játékosok, akik ellen Jordan kettőzött erővel küzdött, és akiket meg akart leckéztetni vagy büntetni. Ezek éltették, ezekkel tudta magát folyamatosan tűzben tartani.

Jordan listája, amire senki nem akart felkerülni. Ők mind kaptak a bosszúbólForrás: NBA on ESPN - Facebook

És persze ez a sorozat is tökéletes eszköz volt ahhoz, hogy még egyet rúgjon beléjük. Sokáig fogjuk látni, akár mémként is azt a jelenetet, amikor felröhög Gary Payton szavain, miszerint a "Kesztyű" bizony gondot okozott neki a '96-os döntőben, amikor átvette védekezésben. Jordan kineveti, majd kijelenti, hogy ez nem így volt. A számok azonban mást mondanak, ha bárki utánanéz, az látni fogja, hogy Jordan hatékonysága és pontátlaga is óriásit romlott azokon a meccseken. 
Még most sem tud veszíteni, és még ennyi év távlatából is ki lehet hozni a sodrából ezekkel a dolgokkal. 

Az ellenségek közé tartozott Jerry Krause is, aki viszont 2017-es halála miatt nem védhette meg magát és nem szólalhatott meg.
Ő lett a The Last Dance főgonosza, aki - miután felépítette - a csapat ellen fordult. Legalábbis a sorozat ilyennek állítja be: alacsony, köpcös könyvelő, akinek a kosárlabdához semmi köze, csak Jordan farvizén próbál reflektorfénybe kerülni. Nem volt szent ember, az egész Pippen-cirkuszt és a '97-'98-as idényt rosszul menedzselte, olykor felháborító és már-már gusztustalan nyilatkozatokkal. De egy dologban igaza van: ha ő nincs, akkor nincs 6 bajnoki cím. Az addig oké, hogy Jordan már ott volt, amikor kinevezték, de a többi kis puzzle darabkát ő rakta mellé. Minden követ megmozgatott, hogy az 1987-es drafton megszerezze Scottie Pippent, sőt, ugyanekkor húzta be Horace Grantet is. Nem félt elcserélni Jordan legjobb haverját, Charles Oakley-t, akiért Bill Cartwright érkezett, Grant pedig végre elég játéklehetőséget kapott. Ő draftolta B.J. Armstrongot, Toni Kukocot, a piacról pedig hozta Steve Kerrt, Ron Harpert és természetesen Dennis Rodmant, akinek már akkor is megvolt a maga reputációja.

Szinte minden húzása bejött, a csapatsportok történetének egyik legdominánsabb együttesét rakta össze. Az is sokat mond el a munkájáról, hogy az első és a második triplázás között teljesen kicserélte a keretet Jordan és Pippen körül. Ehhez persze kellett egy remek edző is Phil Jackson személyében - de őt is Krause rángatta elő Puerto Ricóból.

Mint szinte minden embernek, úgy Krause-nak is a gyerekkori sérelmekből fakadó komplexusai szerves részét képezték a személyiségének. Meg akart felelni, dicsőséget követelt magának, méghozzá túl sokat, ez pedig természetesen nem tetszett azoknak, akik a pályán elérték a sikereket.  És mivel ezt a konfliktust soha nem sikerült feloldani, a tüskék megmaradtak Jordanben, Pippenben és Jacksonban is, ezért ő lett a negatív karakter. Bár azért a legvégén pont Pippen megemlíti, hogy talán ő volt az NBA történetének legjobb general managere.

Jerry Krause (balra), a Bulls general managere és Jerry Reinsdorf, a Bulls tulajdonosa ünneplik az 1998-as bajnoki címetForrás: AFP/Jeff Haynes

Ami Phil Jacksont illeti, az ő bemutatása tetszett a legjobban. Továbbra sem őt tartom a valaha volt legjobb edzőnek (nálam Gregg Popovich és Red Auerbach is megelőzi), kivételesen tehetséges kosarasokkal (Jordan, Pippen, Rodman, Bryant, O'Neal) dolgozhatott együtt, de végre megismerhettem egy kicsit, miért is lett ő a Zen Mester. Briliáns pedagógiai érzék kell az ekkora kaliberű sztárok kezeléséhez, ő pedig nemcsak nem vallott szégyent, de azt is elérte, hogy tűzbe menjenek érte. Nem ordibálással, korbácsolással, vasszigorral, hanem azzal, hogy mindenkivel úgy bánt, ahogy kellett. Ha Rodmannek kaszinózni támadt kedve év közben, elengedte. Ha Hulk Hogannel akart bohóckodni egy pankrátorgálán a döntő alatt, akkor sem tiltotta el, mert tudta, hogy neki ez kell ahhoz, hogy a pályán a maximumot hozza ki magából. A rendhagyó rituálék (indián szertartás, közös búcsú és verségetés) és az emberséges szemléletmódja emelte őt a legnagyobbak közé, és segített abban, hogy mindenkivel szót értsen, mindenkiből kihozza a maximumot.

Érdekesen mutatták be a meglehetősen tragikus családból érkező Scottie Pippent és a botrányhős Dennis Rodmant is, ők mind kaptak egy-egy fejezetet, és mindannyiuk életéről derültek ki olyan dolgok, amiket talán korábban még senki sem írt le vagy mutatott be, hiszen ők is ugyanannyira fontos láncszemei voltak a Bullsnak, mint Jordan. Pippennél jobb másodhegedűs talán sosem létezett,  de megvolt benne az állandó viaskodás önmagával, ahogy a csapatérdek miatt mindig a háttérben marad, de tudja jól, hogy bármely másik csapatnál ő lehetne a vezér. Rodmanre pedig mindenki a balhéi és kinézete miatt fog emlékezni, de inkább azt jegyezzük meg róla, hogy a '90-es években egymás után hét szezonban volt ő a lepattanókirály, annak ellenére, hogy a centereknél jó 10-15 centivel alacsonyabb volt.

Minden egyes dupla rész előtt úgy ültem le, hogy ismertem Jordan életútját. Vártam a győztes egyetemi kosarát, a draftot, a 63 pontos meccset, a Pistons elleni vérfürdőt, a "Dobást" Craig Ehlo fölött, az első bajnoki címet, a Blazers elleni döntő első meccsén vonogatott vállakat, az olimpiát, a visszavonulást, a visszatérést, a második triplázást, a Flu Game magyarázatát, az utolsó tempót.

Az viszont jobban érdekelt, hogy a nem tényszerű és nem megmásíthatatlan dolgokat miként tálalják. Azt nehéz manipulálni, hogy egy olyan dobás bemenjen a filmben, ami valójában kimaradt. De amíg Jordan kezében van az összes jog, addig ő mondhatja meg, hogy alakuljon a narratíva. Azt természetesen nem engedhette meg, hogy szentként legyen beállítva, hiszen azt még ma is tudja mindenki, hogy messze nem volt az. A csapattársaival úgy bánt, ahogy, és ebbe enged is egy kis betekintést. Még az is szóba kerül, hogy összeverekedett az egyik edzésen Steve Kerr-rel. (Az már nem, hogy egyszer-egyszer Will Perdue-t és Jud Buechlert is leütötte.)

Ez is kell az összképhez, a néző pedig bólogathat, hogy végre, látjuk az igazi, színfalak mögötti Jordant. De az apja halála és a visszavonulása körülötti felhajtást taglaló epizódoknál határozottan megfogta a gyeplőt, és ezeket csakis úgy lehetett előadni, ahogy ő akarta. Mindenféle pletykát kategorikusan próbált elhessegetni vagy ő, vagy más megszólaló által, legyen az David Aldridge, vagy David Stern.

Néhány részlet kimaradt, de a The Last Dance nem is arra volt hivatott, hogy ráhúzza Jordanre a vizes lepedőt. És igen, sikerült azért az emberi oldalát is megmutatni, olykor kiderült, hogy ő is ember. Édesapja halála, az apák napján nyert bajnoki cím, valamint az emberi kapcsolatok rovására menő "mindent a győzelemért" szerep is könnyeket csalt a szemébe, ahogy azt is láthattuk, mennyire fontos volt neki például a biztonsági főnök is. És megismerhettük néha a laza Jordant is: szivarozik, bohóckodik edzésen, az újságírókkal, a személyzettel.

Megvolt hát ez a része is, még ha nem is teljesen. Merthogy (tetszik vagy sem) ez a sorozat Michael Jordan életrajzi propagandafilmje lett.  Bár ez sem tökéletesen igaz, a történet ugyanis lezárul 35 éves korában, ami nem is csoda, mivel utána a karrierjével kapcsolatban három dolgot lehet megemlíteni, azok közül kettőre pedig korántsem lehet büszke.

Félreértés ne essék, így is hiánypótló volt, majdnem tízórányi remek szórakozás. Jó újraélni ilyen eposzokat. Látni azt, hogy a hat bajnoki címet nem a szél fújta össze, hanem óriási meló volt mindegyikben, és hogy a hatodik milyen kínkeservesen lett meg. De, ahogy ő is elmondta az öltözőben a Jazz elleni 6. meccs után: "csak akkor lehet másé a trón, ha mi kiszállunk". 

Jordan győzni akart a sorozattal is, és győzött.  Nézettségi rekordokat döntögetett, a sportra, vagy valós drámára éhező emberek, na meg a kosárlabda-társadalom egykori és jelenlegi nagyjai is zabálták a The Last Dance-t. Ha díjakat nyer vele, senki nem fogja elvitatni, mert kétségkívül jól és fogyaszthatóra sikerült. A rendezés valamennyire kreatív, a forgatókönyvet pedig az élet és minden idők egyik legnagyszerűbb sportolója írta. Szó szerint és átvitt értelemben is. Hiszen 1998-ban az ő győztes kosarával lett meg a 6. bajnoki cím, azaz az utolsó tánc megkapta a happy endet.

Mindenki erre a tempóra fog emlékezni, az utolsó két washingtoni évet pedig lassan akár le is tagadhatja.
De a nézőcsúcs valószínűleg neki csak extra volt. Két dolog számított: hogy még mindig, azaz 57 évesen is releváns legyen, és hogy senki, de tényleg senki ne kérdőjelezhesse meg, hogy ő volt és lesz is a legjobb. Mert az.

Ahogy az is biztos, hogy innentől kezdve rendre jönnek majd az ehhez hasonló minisorozatok. De ebben is ő lesz a mérce.