Kiesett a kezéből a labda, és már megint a Chicago Bulls lett a bajnok

Egész nap magam alatt voltam 1993. június 21-én. Miután kikapcsoltam a tévét, egy ideig csak meredtem magam elé, és nem hittem el, hogy akkor azzal az átkozott, mázlista triplával véget ért a szezon, és már megint a Chicago Bulls lett az NBA bajnoka. Ha csak egy kicsi igazság is létezett volna a Földön, akkor az a cím abban az évben a Phoenix Suns csapatát illette volna meg. Az én meccsem. Az Origo Sport újságíróinak szubjektív visszaemlékezései. 1. rész.

A szó legszebb értelmében vett, lelkes, elkötelezett divatszurkolója voltam (és vagyok) egy olyan csapatnak, amit nagyon nagy valószínűséggel (kb. 99,99%) soha az életben nem fogok élőben látni. De jó érzés volt akkor is, és ma is az, és abban is biztos vagyok, hogy a Phoenix Sunsnál is nagyra értékelik, hogy van egy ilyen lojális drukkerük, aki lassan három évtizede kitart a csapat mellett. Miközben jönnek-mennek a ligában a kisebb-nagyobb sztárok (Michael Jordan, Shaq O'Neal, LeBron James, Steph Curry) és jobb-rosszabb bajnokcsapatok (a '90-es évek Bullsa, a 2000-es évek Lakerse, a '10-es évek Heatje, Cavalierse és Warriorsa), én mindig kitartottam az eleinte csak a bajnoki címre, az utóbbi időben pedig már a rájátszásra is nagyjából nulla eséllyel pályázó Suns mellett.

1991 vagy '92 lehetett, amikor végre felkerült a parabola antenna első emeleti társasházi lakásunk falára.

Az ablakból elértem seprűvel, így télen ki tudtam kotorni a tányérból a hó nagy részét, így egész évben élvezhettem az áldásait:

az MTV-t és a DSF nevű német sportcsatornát. Ez utóbbin, mármint a DSF-n lehetett NBA-közvetítéseket nézni, akár emberi időpontban is, mert egy csomó meccset megismételtek, ami egy gimis srácnak nem volt mellékes. Szolnokiként, állandó Olaj-meccsre járóként és a Nép-, majd a Nemzeti Sport törzsvásárlójaként, ekkorra már régen be voltam oltva sporttal, első helyen a kosárlabdával, amire csak rátettek egy lapáttal Török Péter remek írásai a témában.

Minden földi jó forrása... Forrás: Photononstop via AFP/Photononstop/Jacques Loic

Lehet, hogy a Phoenix Suns volt az első csapat, amelyiknek a meccsét láttam az NBA-ből, lehet, hogy csak a dallamos nevükkel vagy a menő szerelésükkel vettek meg egy perc alatt, de még az is lehet, hogy elég volt annyi, hogy piszok jók voltak, és nem Chicago Bullsnak hívták őket. Az 1991-es és '92-es bajnoki címek után a csapból is Jordanék folytak: Bulls-sapkás, Bulls-dzsekis, Bulls-pólós divatrajongók rohangáltak mindenhol; ha az ember eldobott egy követ, biztos, hogy eltalált közülük egyet. Mit lehetett szeretni azon a csapaton? A behemót Horace Grantet? A kis mitugrász B.J. Armstrongot? Cartwrightot, Perdue-t, Paxsont? (Rá mindjárt visszatérünk.)

Két épkézláb játékosuk volt, Jordan és a szárnysegédje, Scottie Pippen – sajnos ez elég is volt ahhoz, hogy folyton nyerjenek.

Oké, még a padon ülő Phil Jackson, Tex Winter párosnak is lehetett ehhez némi köze, talán ezért is tagjai már mindketten a Hírességek Csarnokának.

Na, de a másik oldal! A Napsugár-fiúk! Micsoda csapat volt az, vegytiszta bajnok alapanyag!

A Suns 1992-93-as idénye cirka 14 percben:

A Celticszel már aranygyűrűs, Danny Ainge, a gyorstüzelő Dan Majerle, a két irányító, a két Johnson, Kevin és Frank (nem rokonok), a '92-es All-Star-gála zsákolóbajnoka, Cedric Ceballos, Richard Dumas, és persze a góré, az 1992 nyarán Philadelphiából elcsábított Charles Barkley. Egyértelmű, hogy melyik volt a jobb csapat.

A hazai pálya átka

A Suns (új szerelésben és új csarnokban) Paul Westphallal a kispadon remekelt az alapszakaszban, a félelmetesen gyorsan és precízen játszó csapat 62-20-as mérleggel lett a Nyugati főcsoport, egyben az alapszakasz legjobbja. Keleten a New York Knicks (60-22) megelőzte a Bullst (57-25), és jöhetett a rájátszás. A Bulls előbb az Atlanta Hawksot (3-0), majd a Clevelandet (4-0) takarította el, hogy egy remek hatmeccses csatában győzze le a Patrick Ewinggal és John Starksszal felálló Knickset, amelyik 2-0-ra is vezetett, utána viszont nem nyert meccset a párharcban.

Nyugaton a Suns a Lakers ellen kezdett, és baljós jelként rögtön két hazai vereséggel nyitott az America West Arenában.

#OTD in 1992, the Phoenix Suns played their first game at America West Arena. pic.twitter.com/Y43Fd6EmKN

— Billy Robb (@billyrobb33) November 8, 2019

Ami azért is meglepő volt, mert az alapszakasz 35-6-os hazai mérlegénél csak Knicks ért el jobbat, illetve a szezonban mind az öt egymás elleni meccsüket a Phoenix nyerte. Westphal azonban mindenkit megnyugtatott, hogy nincs itt (ott) semmi látnivaló, tovább fognak jutni, és így is történt.

A következő körben a San Antonio Spurs ellen mind a három hazai meccsét hozta a Suns, hogy a konferenciadöntőben egy hétmeccses adok-kapokban győzzék le 4-3-ra a Seattle-t. Az utolsó meccsen Barkley 44 pontot dobott és 24 lepattanót szedett le.

Jöhetett a döntő, amit a hazai pálya előnyét élvező Suns kezdett otthon, azonban mindkét meccs végén vesztesen hagyta el az America West Arénát. Ide kívánkozik, hogy az első mérkőzés (1993. június 9.) előtt a csarnokban lévők egyperces gyászszünettel emlékeztek a két nappal korábban autóbalesetben meghalt horvát klasszisra, Drazen Petrovicra. A második meccsen Jordan és Barkley is 42 ponttal zárt, a Suns pedig első csapatként veszítette el mindkét hazai meccsét a nagydöntők történetében. Már nyári szünet lévén semmi nem akadályozott, hogy délelőttönként az ismétlések megnézésével és magam hergelésével töltsem az időt.

Chicagóban a harmadik meccset háromszori hosszabbítás után nyerte a Suns (129-121), hogy aztán előbb a Bulls, majd újra a Phoenix nyerjen egy meccset a United centerben. A párharc – akkor még nem tudtam – egyetlen hazai győzelme alkalmával MJ 55 pontot szerzett, Barkley pedig a döntő egyetlen tripla-dupláját (32 pont, 12 lepattanó, 10 assziszt) jegyezte.

John Paxson nagy napja

A hatodik meccsre visszatértek a csapatok Phoenixbe, itt kellett (volna) lejátszani a párharc utolsó két mérkőzését. Miután akkoriban még nyomokban sem létezett lakossági internet, reménykedő, boldog tudatlanságban kapcsoltam be a tévét.

Volt kép, volt hang, nagy baj már nem lehet, gondoltam.

Az mondjuk, nem esett jól, hogy gyakorlatilag végig vezetett a Bulls, de az utolsó negyedben nagyot mentünk (igen, mi), és több mint tízpontos hátrányból 98-94-es előnyt kovácsoltunk az utolsó percre. Jordan duplája után azonban Majerle elhibázott egy triplát, a Bulls hozhatta a labdát, és jöhetett a "vak disznó" (Blind Pig) nevű figura, amit Tex Winter hozott még az egyetemi éveiből, és, ami Phil Jackson egyik kedvenc húzása volt, amikor éppen szorítani látszott a cipő. Mint ezen a meccsen, hiszen kinek hiányzott volna egy hetedik meccs idegenben...

A 6. meccs összefoglalója, 8:30-tól indul az utolsó támadás:

Westphal érezte a bajt, mindenkire ráparancsolt, hogy ne mozduljon az embere mellől, Ainge azonban valamiért úgy érezte, hogy be kell lépnie Horace Grantre, hátha labdát tud szerezni, vagy oda tud ütni a 60-70 százalékkal büntetőző centernek. De nem tudott, a center pedig, aki addig ötből öt mezőnydobást hibázott el, tette, amit tennie kellett: passzolt, méghozzá az Ainge fegyelmezetlensége miatt a hárompontos vonalon balladai magányban álló John Paxsonnak.

A döntő hat meccsén 5,8 pontos átlagot felmutató, viszont a triplákat 60 százalékkal értékesítő,

ezen a találkozón addig öt pontot dobó hátvéd pedig egy tökéletes triplával (egyszer vagyok hajlandó leírni: valóban hibátlan játék volt, és nem mázli) eldöntötte a meccset és a bajnoki cím sorsát. Ez volt a negyedik negyed egyetlen olyan Bulls-kosara, amit nem Jordan szerzett.

Ami engem piszkosul nem érdekelt akkor (most sem nagyon), ahogy az sem, hogy a '60-as évek verhetetlen, sorozatban nyolc bajnoki címet szerző Boston Celticse után a Bulls lett az első csapat, amelyik triplázni tudott, a döntőben 41 pontot átlagoló Jordan pedig elsőként sorozatban háromszor is a finálé legjobbja (Finals MVP) lett. Én csak ültem a tévével szemben az ágyon, néztem ki a fejemből, és próbáltam nem érteni, hogy mit örülnek azok ott a pályánkon a piros mackójukban.

Mi a hiba a képen? Igen, igen, a Larry O'Brien-trófeát balról emelgető Paxson jelenléte... (az 1991-es bajnoki cím 20. évfordulóját ünneplő Bulls-brigád) Forrás: AFP/2011 Getty Images/Jonathan Daniel

Főleg te, John Paxson, te minek örülsz? Kiesett a kezedből a labda, és véletlenül tripla lett belőle, nagy dolog... és nincs ám elfelejtve, haver!

Paxsonnak a következő volt az utolsó szezonja az NBA-ben, ahonnan tizenegy idény után, háromszoros bajnokként vonult vissza. A Sunsból játékosként senki nem nyert bajnoki címet, így a liga történetének 50 legjobb kosarasa közé beválasztott, a barcelonai Dream Teammel olimpiai bajnok, '93-ban alapszakasz MVP, tizenegyszeres All-Star-válogatott Barkley sem. Danny Ainge is már csak sportigazgatóként ünnepelhetett a Boston Celtics 2008-as diadala után.

Phoenix Suns–Chicago Bulls 98-99 (28-37, 23-19, 31-28, 19-12)
1993. június 20., Phoenix, America West Arena
Phoenix Suns: Dan Majerle 21, Kevin Johnson 19, Charles Barkley 21, Richard Dumas 8, Mark West 4, Tom Chambers 12, Danny Ainge 9, Oliver Miller 4, Frank Johnson 0

Chicago Bulls: Michael Jordan 33, Scottie Pippen 23, B.J. Armstrong 18, Horace Grant 1, Bill Cartwright 2, John Paxson 8, Scott Williams 5, Trent Tucker 9, Stacey King 0

(Címlapi képünkön: Charles Barkley (34), a Phoenix Suns és Michael Jordan, a Chicago Bulls sztárja csapataik 1996-os mérkőzésén)