Társoldalunk:

Hollywoodban sem tudnak olyat sztorit írni, ahogy bajnok lett a St. Louis

2019.06.14. 21:40

Hollywoodban imádják megfilmesíteni azokat a sporteseményeket, történeteket, amelyek bővelkednek a fordulatokban, drámában, és amelynek a végén vagy a jó, vagy a lesajnált, esélytelennek tartott győz. Még felsorolni is lehetetlen az ilyen témájú, szinte mind kasszasikert hozó produkciókat. A producereket és rendezőket most egy újabb sztorival ajándékozta meg az élet, ugyanis a St. Louis Blues csapata tökéletesen filmbe illő módon lett bajnok az NHL-ben, és emelhette magasba 52 éves története első Stanley-kupáját, méghozzá úgy, hogy januárban még az utolsó helyen állt.

A bajnokok városában a hoki 50 éve okoz csalódást

A Missouri államban található St. Louis nem nevezhető tipikus amerikai metropolisznak a kevesebb mint 400 000 lakosával, de az elmúlt két évtizedben mégis sportvárossá nőtte ki magát. A St. Louis Cardinals névre hallgató patinás baseballcsapat 1900 óta létezik, 2004 óta négyszer szerepelt a döntőben (World Series), 2006-ban és 2011-ben meg is nyerte, összesen egyébként 11 bajnoki címmel büszkélkedhet.

Amerikaifoci-csapata többször is volt a városnak, utoljára a Rams, amely 1995-ben "érkezett" Los Angelesből, majd ment vissza ugyanoda 2016-ban. A köztes időszakban azért ott volt két Super Bowlban a csapat, ezek közül az elsőt (2000) meg is nyerte a Kurt Warner fémjelezte, minden idők egyik leglátványosabb fociját játszó együttes. 
Egyedül a Blues volt az, amelynek a világért sem akart összejönni a siker. Az 1967-es alapítása után sorozatban három évben is bejutott a döntőbe (akkoriban volt egy szabály, hogy az NHL nagyszabású, 1967-es bővítése után az első három évben a döntő egyik résztvevőjének mindenképp egy '67-ben csatlakozott klubnak kellett lennie, és ezek közül mindig a Blues volt a legjobb), de ott esélye sem volt a komolyabb csapatokkal szemben, mindháromszor összesítésben 4-0-s söpréssel maradt alul.

Bivalyerős csapatok, amelyek soha nem tudták lelépni az árnyékukat

Aztán a hetvenes években majdnem megszűnt (pontosabban elköltözött) a csapat, végül túlélte a krízist, és 1980-ban ismét ott volt a rájátszásban, sőt, egészen 2004-ig minden egyes alkalommal bejutott, ami óriási bravúr. De döntőt egyszer sem játszhatott, hiába állt össze minden idők egyik legfélelmetesebb csatárduója, Brett Hull és Adam Oates. Hull az 1990-91-es idényben 86 gólt lőtt, ami minden idők harmadik legmagasabb száma, nála többet (kétszer) csak Wayne Gretzky tudott szerezni egy szezon alatt. Nem sokkal később megérkezett Al MacInnis és Brendan Shanahan, később pedig (utóbbiért cserébe) Chris Pronger, sőt, egy fél évre még maga Gretzky is hangjegyes mezbe öltözött.

Három ekkora legenda sem tudta kupához segíteni a BluestForrás: bleedinblue.com

Az ezredforduló előtti és utáni néhány évben elképesztően erős csapatot raktak össze St. Louisban, és hiába jöttek az egyéni sikerek (MacInnis 1999-ben, 36 évesen az év legjobb védője lett, egy évvel később Pronger kapta meg ugyanezt a díjat, valamint az MVP-nek járó Hart-trófeát, a mai napig ő az utolsó, aki ezt védőként elnyerte), a Blues még csak főcsoportdöntőt sem játszhatott.

A 2000-es évek közepe-vége felé teljes generációváltás történt, ami később újabb ütőképes keretet jelentett, a Bluest a 2010-es évek közepén folyamatosan kupavárományosként emlegették, de mindig csalódás lett a vége. 2018-ban drámai körülmények között maradt le az együttes a rájátszásról, az alapszakasz utolsó napján a Colorado Avalanche ellen játszott meccsen egy hosszabbításos győzelem is elég lett volna, de az Avs 5-2-re győzött, és bejutott a playoffba. 

Nagybevásárlás, papíron jól néz ki a csapat

Egy ilyen kudarc után egy klub vezetősége előtt három út áll:

  • bízik a keretben, és csak egy kisiklásnak tekinti az eredményt, nem csinál semmi komoly beavatkozást
  • tudja, hogy a csapat gerince nem elég jó egy komolyabb szerepléshez, ezért elad mindenkit fiatalokért cserébe, és teljes újjáépítésbe kezd (rebuild)
  • tudja, hogy maga a keret nem rossz, de kell még 1-2 kulcsember és húzónév, ezért agresszív a játékospiacon, a fizetési sapka adta lehetőségekhez mérten, az alulteljesítőket kiszórja (retool)

Doug Armstrong, a St. Louis általános igazgatója 2018 nyarán a harmadik opciót választotta. Amikor július 1-jén kinyitott a szabadügynökpiac, visszahozta a közönségkedvencet, David Perront, aki 2007 és 2013 között már játszott a Bluesban, de a csapat lemondott róla. Ezután visszatért a 2016-17-es idényre, de akkor sem tartottak rá igényt, ezért az újonnan alakuló Vegas őt vitte el a St. Louisból. A Golden Knightscal 2018-ban döntőzött, majd harmadszor is a Blues kötelékébe került.

David Perron először a 2007-es újoncbörzén került St. LouisbaForrás: Getty Images/AFP/2007 Getty Images/Marc Serota

Rajta kívül érkezett még a 30 éves Patrick Maroon, aki a város szülötte, és először játszhatott kedvenc klubjában. Továbbá Tyler Bozakot is leigazolta Armstrong, aki előtte egész életében a Toronto Maple Leafs játékosa volt, ahol sokkal több kudarc érte, mint öröm, de kitartott a csapat mellett, amely viszont elengedte, hogy szerződtethesse John Tavarest. Amikor Bozak aláírt a Blueshoz, úgy köszönt el a kanadaiaktól, hogy azért ment oda, ahova, mert iszonyatosan szeretne bajnok lenni. Néhány hónappal ezután egész Toronto rajta röhögött, de erről később. 
A legnagyobb durranást azonban Ryan O'Reilly megszerzése jelentette.  Mivel neki élő szerződése volt a Buffalo Sabresszel (ahol hiába játszott kiválóan, a csapat borzalmas volt), ezért érte cserélni kellett, Armstrong pedig belecsapott a lecsóba: a szinte teljesen használhatatlan Patrik Berglundért, a zeniten már rég túljutó Vladimir Sobotkáért, a tehetséges fiatal Tage Thompsonért, valamint két jövőbeli draftválasztás jogáért cserébe megszerezte a remek centert.
A mű kész, az alkotó pihen - gondolta Armstong, aki remek munkát végzett a keret megerősítésével kapcsolatban. Legalábbis mindenki ezt hitte, aztán jött a feketeleves.

Összeomlás, katasztrófa, utolsó hely

A Blues ugyanis finoman fogalmazva beragadt a 2018-19-es szezon rajtjánál, saját csoportjában gyorsan elfoglalta az utolsó helyet, és stabilan a liga legrosszabb csapatai közé tartozott. A szurkolók először azt hitték, ez csak átmeneti időszak, de egy hónap elteltével sem változtak a dolgok. Sebaj, gondolhatták, legalább előnyös helyről várhatják majd a szezon utáni újoncbörzét, ahol megszerezhetnek majd egy korszakos tehetséget. De várjunk csak, a draftjog Buffalóba került O'Reilly-ért, hát akkor még ez sem jöhet össze. Ebből népharag lett, a drukkerhad fejeket követelt, legyen az játékosé, edzőé, vezetőé. Armstrong november 19-én elégelte meg a szenvedést, és kirúgta Mike Yeo vezetőedzőt. Helyét ideiglenesen addigi segédje, Craig Berube vette át, aki korábban két szezonon keresztül irányította a Philadelphia Flyerst, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ekkor a Blues 19 meccs után 7 győzelemmel állt, az NHL utolsó előtti helyén.

Craig Berube-nak nem sikerült azonnal eloltania a tüzetForrás: AFP/2019 Getty Images/Jason Halstead

A remélt változást viszont ez a döntés sem hozta meg, az együttes továbbra is szenvedett, főleg a két kapus, az egykor a klub jövő alapjának kikiáltott, azonban rettenetesen hullámzó, még mindig csak 28 éves Jake Allen, valamint az egész karrierje alatt tipikus második számú kapusként bevethető Chad Johnson sem találta a ritmust. Persze nem lehet csak őket hibáztatni a mélyrepülésért, de egy klasszis kapus akkor is tud meccset nyerni, ha a csapatnak éppen nem megy, tőlük viszont nem lehetett számítani erre az extrára, de sokszor megbízható teljesítményre sem.

Csapaton belül is hatalmas frusztráció uralkodott, a játékosok a médián keresztül üzengettek egymásnak, de voltak olyanok is (egészen pontosan Zach Sanford és Robert Bortuzzo), akik összeverekedtek edzésen.

Az is megesett, hogy a csapat mesterlövésze, az orosz Vlagyimir Taraszenko szinte elsírta magát a kamerák előtt az egyik vesztes meccs után. 
Így jutottunk odáig, hogy a St. Louis Blues 2019. január 2-án az NHL utolsó helyén állt. Méghogy Bozak kupát nyerni jött ide...

Végy egy újonc kapust, ő majd a mennybe viszi a csapatot

Teljes kilátástalanság uralkodott városszerte, valamit megint lépni kellett. Armstrong nem rúghatta ki Berubét a kinevezése után másfél hónappal, a legvalószínűbbnek az tűnt, hogy szétrobbantja a csapat magját, legalább 1-2 alapembert elcserél. Az általános igazgató viszont inkább kivárt, és végül egy teljesen jelentéktelennek tűnő lépés hozta meg a fordulatot. A stábtagok úgy döntöttek, hogy felhívják a farmcsapatból a 25 éves kapust, Jordan Binningtont, és adnak neki egy esélyt. Semmi nyomás nem volt rajta, a szezon már úgyis elúszott, legalább szerezhetett egy kis tapasztalatot, és be lehet építeni a jövőben, hiszen Allent el kell felejteni.  Decemberben kétszer már be kellett cserélni Allen helyett, de kezdőként először január 7-én kapott lehetőséget. A Philadelphia mind a 25 kapura lövését hárítva hibátlan teljesítménnyel (shutouttal) segítette csapatát 3-0-s győzelemhez. Ennél jobb antré nem is kell! A következő négy meccsen összesen hat gólt kapott, csapata a lehetséges 8 pontból hetet begyűjtött. Aztán a Los Angeles Kings ellen becsúszott egy négyes és egy vereség, ami viszont utána jött, arra nincsenek szavak.

Sorozatban kilenc győztes meccsen védett (Allen pedig kettőn, tehát a Blues azok után, hogy ligautolsó volt, összerakott egy 11 mérkőzésből álló győzelmi sorozatot), a csapat pedig elindult felfelé a tabellán. Illetve nem is elindult, rakétából lőtték ki. Három hónappal Yeo menesztése után, azaz február 19-én a Blues a saját csoportjában (ami messze a legerősebb az NHL-ben) harmadik, a Nyugati Főcsoportban ötödik helyen állt. Binningtont februárban a hónap legjobb újoncának választották, további 4 shutoutot hozott ebben az időszakban. Márciusban sem adta alább, 9 meccsből hat győzelmet szerzett vele a csapat, ismét ő lett a hónap újonca, hogy aztán egy április eleji, hármas nyertes szériával zárja az alapszakaszt.

Jordan Binnington és Ryan O'Reilly húzta a Blues szekerétForrás: AFP/2019 Getty Images/Jason Halstead

A St. Louis a csoportja harmadik helyén zárta a regulart 99 ponttal, de ugyanennyije volt a második Winnipeg Jetsnek is, a Nashville Predators 100-zal lett első. Berube irányításával a csapat 63 meccsből 38-at megnyert, januártól számítva pedig 45-ből 30-at. Binnington vonatkozó statisztikája még ennél is lenyűgözőbb, 30 kezdő meccséből 24-szer győzött, meccsenkénti 1,89-es kapott gólátlaga pedig a legjobb mutató volt az egész NHL-ben. Rajta kívül még O'Reilly-t érdemes kiemelni egyénileg, ő volt a csapat egyetlen játékosa, aki mind a 82 találkozón jégre lépett, karriercsúcsot döntött pontokban és gólpasszokban is (gólokban beállította addigi legjobbját), és mivel a világ egyik legjobban védekező csatáráról van szó, végre jelölték a Frank J. Selke-trófeára, amit a legjobb kétirányú (azaz elit támadó és védekező csatároknak) osztanak ki.

Lendületből a playoffba, drámai és szabálytalan győztes gólok

Azt mindenki tudta, számolni kell a Blues-zal a playoffban is, de a nyugati vérfürdőben nem lehetett megjósolni, meddig jut a liga legjobb formában lévő alakulata. Az első körben a Jets volt az ellenfél, és hihetetlenül érdekesen alakult a párharc eleje. Winnipegben játszották az első két mérkőzést, ezeket 1-1 góllal viszont Binningtonék nyerték. A széria átköltözött St. Louisba, ahol aztán a Jets tudott kétszer győzni. Szinte már papírforma volt, hogy az ötödik, kanadai összecsapást megint a vendégek hozták, akik aztán otthon már le tudták zárni a csatát, és 4-2-vel mentek tovább a második körbe.

Ott is egy csoportrivális, a Dallas Stars várt rájuk, és ez is rettentő szorosan alakult, az első és a harmadik meccset a Blues nyerte, a másodikat és a negyediket pedig a Stars. Aztán a texasiak az ötödiket be tudták húzni St. Louisban, a kiesés szélére került a Blues, hiszen 3-2-re vezetett összesítésben a Dallas, és otthon játszhatott a továbbjutásért. Berube-ék azonban ezúttal is felálltak a padlóról, 4-1-re nyertek, irány vissza St. Louisba egy mindent eldöntő hetedik meccsre, ami aztán az egész playoff egyik legdrámaibb és egyben katartikusabb mérkőzése lett.  Az első harmad 1-1-es döntetlennel ért véget, a másodikban és a harmadikban felmosta a jeget a Blues a Starsszal (31-4 volt ebben a két játékrészben a kapura lövési arány), de a Blues-nevelés Ben Bishopon nem tudott kifogni a csapat. Következett a hirtelen halál, azaz a hosszabbítás, de az első 20 perc szintén gól nélkül zárult. A csapatok ezzel ráfordultak összesen az ötödik harmadra, amelynek a 6. percében a hazai fiú, a nyáron szerződtetett, az alapszakaszban csak szenvedő Pat Maroon eszmélt a leggyorsabban Robert Thomas kapuvasa után, és a kipattanóból főcsoportdöntőbe lőtte gyerekkori kedvenc csapatát.

A felfokozott lelkiállapotú együttesre a San José Sharks várt, amely az előző két kört egyaránt hét meccs alatt tudta le. Ennek ellenére az első találkozót 6-3-ra megnyerték otthon Joe Thorntonék, de a Blues egy 4-2-es győzelemmel válaszolt, elvéve a pályaelőnyt. Az öröm nem tartott sokáig, a harmadikat hosszabbításban 5-4-re nyerte a Sharks egy szabálytalan, de visszanézhetetlen góllal, miután Timo Meier kézzel passzolt Gustav Nyquisthoz, akinek az átadásából Erik Karlsson megszerezte a győzelmet.

Sok csapat megtörne egy ilyen demoralizáló vereség után, de ez a Blues már rengetegszer bizonyította, hogy nem olyan. Egy 2-1-es győzelemmel egyenlített, aztán idegenben 5-0-ra kiütötte a San Josét, otthon pedig egy 5-1-es meccsel lezárta a szériát, és 1970 után először bejutott a Stanley-kupa döntőjébe.

Visszavágás 49 év után, teljes a happy end

Az ellenfele pedig idén is az a csapat volt, amelyik 49 évvel ezelőtt, azaz a Boston Bruins, amely az első körben 3-2-es hátrányból állt fel a Toronto ellen (Bozak kérdezheti, ki nevet a végén), a második és harmadik kört viszont simán vette, főleg a főcsoportdöntőt, ahol söpörte a Carolinát. A meggyőző teljesítmény, valamint a papíron erősebb keret miatt a legtöbben a Bostont tartották favoritnak. Az első meccset viszonylag simán hozta otthon a Bruins, a másodikat viszont hosszabbításban megnyerte a Blues. Még mielőtt St. Louisban elkezdtek volna nagyon bizakodni, a Boston egy idegenbeli 7-2-es KO-val kijózanított mindenkit, de a Blues először egyenlített, majd az 5., bostoni meccsen a vezetést is átvette, azaz egyetlen győzelemre került a hőn áhított bajnoki címtől. St. Louisban ekkor már be voltak hűtve a pezsgők, otthon lehetett volna bajnokot avatni, viszont azt is tudták, ha a Boston egyenlít, akkor borzalmasan nehéz lesz idegenben megnyerni a hetedik mérkőzést. Márpedig ez történt, a Bruins egy 5-1-es vendégsikerrel életben maradt, jöhetett a Game 7. 

Ezt hiába kezdték jól a hazaiak, mégis a Blues vezetett 2-0-ra az első harmad után O'Reilly és a csapatkapitány, Alex Pietrangelo góljaival. Ehhez a harmadik játékrészben még hozzátett kettőt Brayden Schenn és Sanford, a Bostontól pedig csak a szépítésre futotta.

A 4-1-es siker azt jelentette, hogy a St. Louis Blues csapata öt és fél hónap alatt az NHL legaljáról felért a legtetejére. Ezzel egyszerre vitt véghez egy elképzelhetetlen pálfordulást és szakított meg 49 évnyi ínséges, kínszenvedős, csalódásokkal teli időszakot. Craig Berube edzői titulusából ezek után alighanem el lehet hagyni az "ideiglenes" jelzőt, Jordan Binnington pedig a playoffban is rekordot döntött, ő az első újonc kapus, aki 16 győzelmet szerzett a rájátszásban. A nyáron megszerzett Ryan O'Reilly megnyerte a Conn Smythe-trófeát, azaz őt választották a rájátszás legértékesebb játékosának. Ezzel a legendás kapus, Bernie Parent és 1974 után ő lett az első játékos, aki úgy kapta meg ezt a díjat, hogy az előző nyáron egy cserében érkezett a kupagyőztes csapathoz. Doug Armstrong pedig végleg mennybe ment, mert az összes húzása bejött: a nyári tranzakciók, Yeo kirúgása és Berube kinevezése, a türelem a mélyrepülés folytatásakor, Binnington felhívása, és az is, hogy a cserehatáridő előtt már nem nyúlt a csapathoz, amely addigra már rendkívül egységesnek tűnt.

David Perron egy vesztes döntő után győztesként ünnepelhetett harmadik Blues-korszaka alatt, Pat Maroon pedig a klub történetének egyik, ha nem a legfontosabb gólját ütötte. Mindenki nagyon akarta a Stanley-t, ugyanis korábban még egyik játékos sem tudta felemelni.

Minden hokijátékos álma, hogy egy ilyen fotón szerepeljenForrás: AFP/2019 Getty Images/Patrick Smith

Náluk jobban már csak az a szurkoló járt, aki január elején 400 dollárt tett kedvenc csapata végső győzelmére, amire 250-szeres szorzó volt, így a győzelmi mámor közepette 100 000 dollárral is gazdagodott. Ő már akkor tudhatott valamit, amit talán senki, és ami a hollywoodi fejesek számára tökéletes alapanyag lehet egy újabb kasszasikerhez, hiszen a happy end sem maradt el.