A Mount Everest lábánál töltött első hét alatt a magyar hegymászók Török Edina alaptábor-vezetővel együtt berendezkedtek, felállították a konyha-, zuhanyzó- és lakósátraikat, valamint beüzemelték kommunikációs eszközeiket. Az első akklimatizációs körben, a hírhedt Khumbu-jégesésen történő átkelést követően egy éjszakát töltöttek az első magassági táborban (6000 m), majd a
rendkívül erős orkánerejű széllökések miatt visszafordulásra kényszerültek hatezer méterről,
viszont a második hegyi menet során az időjárás kegyes volt a hegymászókhoz.
A 6400 méteren lévő kettes táborban érte őket az inspiráció, hogy ebben a körben – bár a szervezet számára egyszerre két felsőbb tábor magasságát megszokni nagy megterhelés – feljebb menjenek. Mivel április 21-én a serpák még nem építették ki a hármas táborig a köteleket, ebben a szituációban a csapat diplomáciai érzékére is szükség volt, de Török Edinának köszönhetően Klein Dávid és Suhajda Szilárd megkapta a jogot és lehetőséget, hogy
mindenki előtt, első párosként éjszakázhasson 7000 méteren.
Április 22-én nehéz zsákokkal felszerelkezve a kéken csillogó, járatlan és meredek utakon keresztül, küzdve az erős napsugárzással, majd késő délutántól az erős hideggel, kemény menetben elérték a hármas tábort.
„Az első pár kötéllel nincs baj, meredek a terep, de nyugodtan, egyenletesen haladunk - kezdte a beszámolót Klein Dávid. - Aztán meglátom a kékesen, ellenségesen csillogó jeget. Ameddig a szem ellát, páncélként vonja be az ellenséges közeg a felfelé vezető lejtőt. Kibillent a zsák, csúszom, megpördülök, a mászógép állítja meg lendületemet.
Összeszedem magam, és rúgok, és káromkodom, és kapaszkodom, és kicsúszom, újból és újból. Nincs kegyelem, nincs kiszállás.
A jég rengeteget kivesz belőlem" – részletezte a 7050 méterig vezető utat, amelynek végén heroikus munkával még ki kellett ásniuk a sátruknak egy megfelelő platformot.
„Fagynak a meggyötört lábujjaim és persze a kézujjaimért is aggódom. Munkához látunk, de a hó kemény. Szil a nap hőse, nála a lapát, ő mar bele a fagyott lejtőbe újból és újból, hogy vízszintes platformot varázsoljon kicsiny sátrunk számára" – folytatta beszámolóját Klein Dávid.
Másnap a harmadik táboruk deponálása után innen ereszkedtek le jó tempóban egészen az alaptáborig.
„A Hallgatás-völgyében önfeledten és kényelmesen lépked az ember lefelé, csak a gleccserhasadékokat átívelő létrákon és a meredek falú, egymást követő mély vályúkba beereszkedve és kimászva kellett nagyon odafigyelni - kezdte a beszámolóját Suhajda Szilárd. - Az egyes tábor helyét elhagyva pedig jön a hullámvasút: a jégesés szokásos izgalmai. Most ráadásul végig szakadt a hó, alig láttunk valamit, de persze így is tudtuk, hol kell jobban iparkodni, hol jelent az omlásveszély bármikor jelentkező, időzített bomba érzetét keltő veszedelmet.
Rutinosan keltünk át az omladéklabirintus folyosóin és csarnokain.
Kora délután már az alaptáborban szárítkoztunk, kemény menet volt, elégedettek vagyunk!"
Az eredményes második akklimatizációs körnek köszönhetően nemcsak sikerült a hegymászóknak komoly időtartalékra szert tenniük, hanem a szervezetüknek is meghatározó pluszt jelentett. Klein Dávidnak és Suhajda Szilárdnak a csúcsmászás előtt még egy hegyi menetre lesz szüksége, amely
tulajdonképpen egy alacsonyabb nyolcezres csúcs megmászásához is hasonlítható,
hiszen a céljuk, hogy 8000 méteren a Déli-nyeregben éjszakázzanak. Az akklimatizáció folyamata nagyjából május közepéig tart majd és leghamarabb akkor jöhet a csúcsmászás is.