Közel volt a halálhoz és kis híján hajléktalan lett a korábbi magyar válogatott focikapus
A Hadak útján. Mint egy huszár főhadnagy, úgy vágtatott végig élete útján Kovács Attila. Kisebb-nagyobb győzelmes csaták közben kapott fizikai és lelki sebeket. Kész csoda, hogy még él. Kész csoda, hogy az egykori hétszeres válogatott kapus most boldogan él.
Áldjon, vagy verjen sors keze. Nagyon nem mindegy. Ha Kovács Attilát kérdeznék, azt mondaná: verte őt a sors többször is, de úgy ám, hogy majd belehalt.
Tavaly például egy súlyos autóbaleset után került kórházba, három hétig élet és halál között lebegett az intenzíven, s az orvosok már lemondtak róla. De nagy küzdő. Ezt annak idején futballistaként is bizonyította.
A nyolcvanas években sokáig őt tartották itthon a legjobb kapusnak.
"Azzal a Csepellel többet, sokkal többet is elérhettünk volna – mesélte a korábbi kapus a Blikknek. – Remek csapatunk volt, olyan spílerekkel, mint Godán Lajos, Dékány Gábor, Lazsányi László. Hihetetlen, hogy már egyikük sem él. Egy bajnoki negyedik hely, ennyi jutott nekünk, ez volt a csúcs, pedig érmet is nyerhettünk volna, minél fényesebbet. Nekem is jól ment a védés, rendszeresen szerepeltem az olimpiai csapatban, aztán Mezey György kapitány az angolok elleni Eb-selejtezőn a felnőttválogatottba is berakott. De az élet már csak olyan, hogy egyszer ad, egyszer meg elvesz. Tőlem majdnem mindent elvett, mert a futball volt az életem.
Az emlékezetes bundabotrányba kevertek, megvádoltak, három olyan meccs eladásával, amelyből kettőn nem is védtem. Tíz évre tiltottak el, és én azt gondoltam: kész, vége a világnak..."
Ha ez most egy afféle nosztalgiacikk lenne, akkor a történet úgy folytatódna, hogy Kovács Attilának mégsem ért véget a pályafutása. Tudniillik két évre mérsékelték az eltiltását. Ezalatt átlagmunkásként dolgozott, nap mint nap melóba járt, s közben, ha épp volt ideje, edzegetett. Ám jött a mentőöv a büntetése végén, s a Vasas szerződtette.
"Nem a szívem csücske az angyalföldi klub – folytatta Kovács Attila. – Nem azt kaptam, amit vártam, s amit megérdemeltem volna.
Felszívtam magam, újra remek formába rendültem, aztán mégis a süllyesztőben találtam magam. A Vasastól Kaposvárra mentem, aztán még védtem itthon alacsonyabb osztályban, majd Finnországban,
s azt gondoltam, inkább majd edzőként folytatom. Akadtak felkéréseim, dolgozhattam gyerekekkel, nőkkel, hogy aztán teljesen hátat fordítsak a futballnak. S majdnem az életnek is."
Öt évvel ezelőtt a korábbi sikeres sportolóból majdnem hajléktalan lett.
Egy hét volt hátra, hogy a nem fizetett hiteltörlesztés miatt elvett, elárverezett lakásából valahová, bárhová költözzön. Nem volt hová menniük a feleségével. Már az is embert próbáló feladat, ha az embernek pakolni kell és világgá menni abból az otthonból, amelyben nagyjából harminc évig élt. De a lejtőn az utolsó pillanatban mégiscsak megállították.
"Ha bajba kerül valaki, sok mindent átgondol. Nekem is eszembe jutott, hogy akár Münchenben is élhetnék, luxuskörülmények között. Mert még az eltiltásom előtt, az utolsó válogatottbeli szereplésem, a belgák elleni 2-2 után, megkeresett a Bayern. Álom volt, ami megérintett. Nem mehettem. Aztán néhány évvel később meg
már majdnem a híd alatt aludtam. Szerencsére voltak, akik segítettek:
a csepeli polgármester, néhány barátom, és kaptam egy 30 négyzetméteres kis lakást. Most mondhatnám, hogy új életet kezdtünk, de ez nem igaz. A feleségem elcsúszott a fürdőszobában, és súlyos, maradandó koponyasérülést szenvedett. Öt évig ápoltam. Öt hosszú évig. Ma már idősek otthonában él, gondoskodom róla.
Én tavaly egy társkereső oldalon rátaláltam egy csodálatos angyalra, egy 58 esztendős tanítónőre, és 66 évesen nem szégyellem kimondani, hogy szerelmes vagyok,
és boldog. Már együtt élünk. Az élet talán így kárpótol a sok-sok szenvedésért."