Saját szurkolói akarták megölni a világsztár brazil focistát
Egy drámai önvallomás következik egy olyan brazil focistától, aki még mindig csak 32 éves, de akinek az élete nem úgy alakult, ahogyan azt eltervezte. A rengeteg fájdalom, a sok könny és sírás, a rossz döntések és a kiszolgáltatottság - ez jellemezte Alexandre Pato eddigi életét. Sokszor szólhatott volna, soha nem tette. Most jött el az idő, hogy bemutassa, mennyire törékeny egy világsztárnak kikáltott focista pályafutása.
Ha valaki meghallja mostanában a brazil Pato nevét, biztosan az jut eszébe:
Tényleg, vajon mi lehet azzal a brazil sráccal, aki annyira fiatalon került Milánóba, az AC Milan csapatához?"
Abba az együttesbe nem kerülhetett oda akárki. Az olaszok ugyanis akkor voltak a csúcson. Bajnoki cím és Bajnokok Ligája-győzelem is került a nevük mellé. Pato pályafutása nem azt az ívet futotta be, mint amire sokan számítottak vele kapcsolatban és ezt természetesen ő tudja a legjobban. A még mindig csak 32 éves brazil focista a The Players' Tribune hasábjain osztotta meg, a saját szemszögéből, hogy hogy alakult a pályafutása.
Mi történt Patóval, miért nem nyert Aranylabdát, miért volt annyit sérült? Évek óta ezekre a kérdésekre válaszolok.
Rengeteg pletyka keringett, különösen a pályafutásom elején. Sok a buli, nincs bennem elhivatottság, álomvilágban élek. Amikor beszélni szerettem volna, akkor azt mondták, túl fiatal vagyok, foglalkozzak csak a focival, koncentráljak a játékra. Talán most, 32 éves koromban jött el annak az ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. Boldog vagyok, fitt és egészséges. Nem vagyok szomorú senki és semmi miatt, de aki inkább a pletykáknak hinne, azzal úgysem tudok mit kezdeni" – kezdi a történetét Pato.
Nagyon korán hagytam el az otthonomat, talán túl korán is. 11 éves korában senki sem áll készen a kihívásokra.
Ennyi idősen az ember csak egy álmot kerget, de egyedül rengeteg buktatóval kell szembenéznie.
Egy szexhotelben kötöttek ki
Isten megajándékozott engem a tehetséggel, ez biztos. Tíz éves koromig nem is játszottam normális méretű focipályán, mert a futsal sokkal érdekesebb volt. Így is ösztöndíjat kaptam egy magániskolába.
Egy napon az Internacional megfigyelője szúrt ki egy iskolai tornán és az apámat kérdezte, nem engedné-e, hogy rendes csapatban, nagypályán focizzak.
Végül próbajátékra mentem és egy szexhotelben kötöttem ki. Ezt gyorsan el is magyarázom. Nem volt túl sok pénzünk, anyukám nem dolgozhatott, mert rossz volt a háta, így apám keresetéből éltünk szülők és hárman gyerekek. Apám egész nap autópálya-építkezéseken dolgozott, volt mit ennünk, de az iskolában már nem tudtam megvenni a könyveket, így fénymásolatokból tanultam, az öreg bogárhátú Volkswagenünkből pedig mindig pár sarokkal korábban szálltam ki, aztán azt mondtam, a haverokkal sétálok majd az iskoláig, de azok persze nem voltak.
Visszatérve az Internacionalra, életünk lehetősége volt a próbajáték, elvezettünk Porto Alegréig,
de igazi szállodára már nem maradt pénzünk, csak szexhotelre, de akkor nem is értettem, mi ez a hely.
Csak egy kicsi ágy volt a szobában, de legalább közel volt a stadion. Még manapság is viccelődünk azzal a szállással.
Később körbesétáltuk a stadiont, ott volt a sportigazgató is, aki kérdezte, nem kéne-e edzenem, de a cipőm nem volt nálam. Apám rohant vissza a hotelbe, de egy műanyag és egy fémstoplis cipőt kapott fel. Szerencsére a klubnál adtak cipőt, ráadásul vadonatújat. Végül sikeres volt a próbajáték, de esküszöm, nem is gondoltam arra, hogy profi focista legyek.
Tumort találtak a karjában, amelyet csaknem levágtak
A történet előtt egy évvel átestem egy láncon egy parkolóban. Annyira bekötöztek, mintha félig múmia lettem volna. Felkötött karral mentem egy tornára, majd egy barátomnál hülyéskedtünk, ahol ráestem a karomra, ami annyira fájt, hogy hogy a lábamig sugárzott a fájdalom.
Az orvosok megröntgeneztek és találtak egy tumort. Azonnal műteni kellett, napokon múlt, hogy nem kellett amputálni a bal karomat.
A szüleimnek természetesen nem volt pénze a beavatkozásra, így megint kreatívnak kellett lenni. Apám a rólam készített felvételeiből összeállított egy anyagot, megmutatta a dokinak, és imádkozott neki, hogy segítsen, hogy ne kelljen abbahagynom a focit. Nem tudom, aztán mi történt, de igazi csoda volt, hogy az orvos maga vállalta a költségeket és megműtött.
Soha nem fogom elfelejteni a nevét, Paulo Roberto Mussi új életet adott nekem.
A felépülés nagyon fájdalmas volt, csontot is kellett átültetni a karomba, félévente kontrollra kellett menni, de végül sikerült, és leigazolt az Internacional.
A szüleim elhagyása is fájdalmas volt. Nem engedhették meg, hogy velem jöjjenek Porto Alegrébe, de mindketten azt mondták, menjek, miközben nekik még rosszabb lehetett. Anyám minden este terített nekem is, megágyazott a szobámban, mintha bármikor betoppanhattam volna. Focistaként készen álltam, de emberként még semmit sem tudtam.
Terror a futballakadémián
Az akadémián a kicsiknek kellett csinálni mindent. A nagyobbak alsógatyáit kellett mosnunk, a cipőiket tisztítanunk. A benzinkúton nekünk kellett édességet vennünk, sokszor terrorizáltak minket a nagyok. Sokat sírtam, a szobámban bujkáltam, de otthon azt mondtam, minden rendben, különben anyám már vitt is volna haza.
A focival minden rendben volt, semmi perc alatt az U15-ös csapatból a felnőttek közé kerültem. 17 évesen már a klubvilágbajnokság elődöntőjében lőttem gólt, és a Barcelona elleni döntőben szerepeltem, ahol Ronaldinhóval is találkoztam.
El sem hittem, hogy ott lehettem vele. Már a folyosón szóltam neki, hogy tegye félre nekem a mezét. Szinte nem is érdekelt a meccs, a lefújás után is csak őt kerestem. Mindenki megrohamozta, de tartotta a szavát és nekem, a kicsinek adta a mezét. Brazíliában hatalmas rangja van a klubvilágbajnokságnak, a trófeával a kezemben egy tűzoltóautón vittek körbe a városban. Hét évvel azelőtt még nagypályán sem játszottam, akkor pedig klubvilágbajnok lettem.
Utána hívott a Barcelona, az Ajax, a Real Madrid, de a Milan lett a befutó.
Hogy miért? Az egy hihetetlen csapat volt, még PlayStationön is. Kaká, Seedorf, Pirlo, Maldini, Nesta, Gattuso, Sevcsenko, és a Fenomén, az igazi Ronaldo. Muszáj volt vele fociznom. Pont akkor nyertek Bajnokok Ligáját, akkoriban a Milan volt a csapat. Csak arra tudtam gondolni, mikor indul a gépem.
Milánóban az orvosi vizsgálatokon annyira nyomtam a szemem a szemvizsgálatnál, hogy mikor kijöttem alig láttam. Természetesen, amikor kijöttem, akkor jött Carlo Ancelotti. Az első közös képünkön alig van nyitva a szemem.
Ancelotti a James Bond
Carlo Ancelotti vitt be az ebédlőbe, bemutatott a csapatnak. Mindenki felállt, kezet fogtunk, ott volt Ronaldo, Kaká, Seedorf. Hihetetlen volt.
Még 18 sem voltam a nevezések leadása előtt, így a klubvilágbajnokságon nem szerepelhettem. Ha pár nappal korábban jövök a világra, akkor kétszeres klubvilágbajnok lennék.
Már csak az edzés is különleges volt ezekkel a legendákkal. Ronaldo, Cafu, Emerson, Dida, Kaká. Cafuékkal soha nem éltem együtt a pletykák ellenére, de sokat voltunk együtt, mert a fia hasonló korban volt, mint én.
A brazilok mindig megvédtek, ha bármi gond volt. Egyszer Kaladzével ütköztem, és a földre kerültem. A brazilok mondták, hogy vele vigyázzak, ha megrúg, rúgjak vissza, majd ők figyelnek. Így is tettem, majd megindult felém, azt hittem ütni fog, de csak a hüvelykujját mutatta és azt mondta, szép munka.
Ancelotti olyan lett, mintha az apám lenne. Még a kutyáját is Patónak nevezte el. A madridi BL-győzelem után szivarral és napszemüvegben pózolt.
A Milan egyik edzésére helikopterrel jött, mert Parmában élt, olyan volt, mint James Bond.
Nagyon sokat tanultam Milánóban, Ronaldinho mellett ültem az öltözőben, miközben Ancelotti Pirlónak és Seedorfnak mondta, hogyan indítsanak engem. Egyszer a második szezonomban szabadrúgásokat gyakoroltunk. Pirlo, Seedorf, Ronaldinho, Beckham. Aznap úgy döntöttem, inkább csak figyelek.
Egyik nap a főnök, Silvio Berlusconi hívott magához. Akkoriban a lányával, Barbarával randiztam. Azt kérdezte, miért cselezgetek annyit a pálya szélén. Azt akarta, hogy középen legyek, és láss csodát, nem sokkal később Carlo is ugyanezt mondta nekem.
Csodagól a Barcelona ellen
Nem sokkal később a Barcelona ellen is középről lőttem gólt. Kiléptem és jött Valdés. Törtem a fejem, hogy mit csináljak, cselezzek vagy emeljek? Lőttem végül. Balra szántam, de a lába között ment be a labda. Az jutott eszembe, vajon Guardiola látta? Nagyon tiszteltem őt. Később azt mondta rólam, hogy Usain Bolt érne csak utol. Az volt életem legszebb gólja.
Az emberek még ma is mondogatják: 24 másodperc, utalva arra a gólra.
Akkoriban elhittem, hogy feljuthatok a csúcsra. Az elvárások nagyon magasak voltak, nagyon tehetséges voltam, brazil válogatott voltam. Az újságok arról írtak, hogy Pato lesz a világ legjobbja, Aranylabdát fog nyerni.
Élveztem a felhajtást, szerettem, hogy rólam beszélnek, de túl sokat álmodoztam.
Annak ellenére, hogy keményen dolgoztam, a képzeletem ismeretlen helyekre vitt. A fejemben már fogtam az Aranylabdát. Lehetetlen, hogy a sok dicséret ne szálljon a fejedbe. Nagyon keményen dolgoztam, miért ne élvezhettem volna egy kicsit?
Amikor 2009-ben enyém lett a Golden Boy-díj, nem gondoltam az Aranylabdára. Amikor a jelenben éltem, megállíthatatlan voltam. 2010-ben aztán jöttek a sérülések, elvesztettem az önbizalmam. Féltem, mit gondolnak majd rólam az emberek, már edzésre is úgy mentem, hogy féltem a sérüléstől.
Ha fájt valamim, nem szóltam senkinek. Izomsérüléssel, kifordult bokával is inkább játszottam. Nem akartam senkinek sem csalódást okozni.
Az emberek azt várták tőlem, hogy 30 gólokat lőjek, de pályára sem tudtam lépni. Azt elviseltem, ha kételkedtek bennem, de ha én kételkedtem magamban, az más volt. Egy dologra ez is jó volt, kiderült, kik szerettek igazán. Sokan elfordultak tőlem, magányos lettem. Az Internacionalnál mindenki engem óvott, azt sem tudtam, mi az a sérülés, csak fociznom kellett.
Hallgat az igazságról, pedig beszélnie kellett volna
Amikor a Milannál szenvedtem, nem tudtam, mit tegyek. Ma már minden játékos körül egy egész csapat dolgozik. Orvos, gyúró, edző. Akkoriban csak Ronaldo készült így. Nem voltak rokonok körülöttem, a családom Brazíliában élt. Volt ügynököm, de ő sem foglalkozhatott mindennel, mint mostanában. A Milannak persze voltak orvosai, de nekik 25-30 emberrel kellett foglalkozniuk.
Egyszer úgy kellett pályára lépnem a Barcelona ellen, hogy előtte Atlantában voltam orvosnál. 10 órát repültem, utána természetesen megsérültem, Nesta ki is kelt magából. De még akkor sem értettem, nem tudtam, hogy működnek a dolgok.
Brazíliában csak szerződést hosszabbítottam, hogy focizhassak. Ha a sajtó hazudott rólam, nem volt, aki tisztázza a dolgokat. Soha nem értettem meg a kommunikáció fontosságát és a kapcsolatépítést.
Azt gondoltam, csak az számít, ami a pályán történik, de tévedtem.
Mindenkinek el kellett volna mondanom az igazat.
Galliani egyszer Angliába utazott, hogy megszerezze Tévezt, nekem pedig a PSG tett ajánlatot. Menni akartam, de Silvio Berlusconi mondta, hogy maradjak. Sérült voltam, a szurkolók pedig azt gondolták, maradni akarok, és Tévezzel újra bajnokok leszünk. El sem hittem, ami történik.
Mentálisan ronccsá vált
Lemaradtam a 2010-es vb-ről, majd a PSG 2012 januárjában vitt volna.
Alig játszottam, mentálisan egy roncs voltam, én voltam a bukott tehetség, akire már a szurkolók sem vágytak.
Körbeutaztam a Földet, elmentem minden orvoshoz, aki csak szóba jöhetett, és még többhöz. Egy doki Atlantában fellógatott fejjel lefelé, majd megpörgetett és azt mondta, hogy a reflexeim nincsenek összhangban az izmaimmal. Egy német orvos folyadékot fecskendezett a hátamba, ami után a reptéren alig tudtam járni. Egy harmadik 20 tűt szúrt belém minden este és reggel, és még sorolhatnám.
Minden orvos mást és mást mondott, én pedig csak sírtam. Attól féltem, hogy nem fogok újra focizni.
Ezért mentem 2013 januárjában a Corinthianshoz. Szerettem volna ott lenni a 2014-es világbajnokságon, de szerettem volna Bruno Mazziottival is dolgozni, aki Ronaldónak is dolgozott. Amikor odakerültem, egy izmot eltávolítottak a karomból és biopsziát csináltak. Feküdtem az ágyon és remegtem a fájdalomtól. 20 nap után vették észre, hogy néhány izmom megrövidült a sok sérülés miatt, nem volt egyensúlyban a testem. Istennek hála, Bruno rendbe tett és 2013 óta mindössze három izomsérülésem volt.
Meg akarták ölni a szurkolók
A Corinthianshoz igazi sztárként érkeztem. Amikor kihagytam egy panenkás tizenegyest a Grémio ellen a kupában, mindenki engem okolt.
Igen, szörnyű tizenegyes volt, de nem igaz, hogy megütöttek a csapattársaim, senki nem tett semmit. A szurkolók meg akartak ölni, testőrökkel és páncélozott autóval mozogtam Sao Paulo környékén.
A szurkolók késekkel és botokkal törtek be az edzéseinkre. Sao Paulóban sokkal jobban ment a játék, mert sokkal jobban gondoskodtak rólam. Csak a focival kellett törődnöm. Aztán hívott a Chelsea, és mentem, mert még mindig Európa volt az álmom. Sajnos újra megfizettem az árát annak, hogy nem én intéztem az ügyeimet.
Úgy tudtam, a Chelsea fél évre kölcsönvesz, majd három évre aláírok. Nem tudtam, hogy nemet is mondhatnak a kölcsön után. Ha tudtam volna, akkor nem oda megyek. Fura volt, mert jól edzettem, de az edző csak kétszer állított be, soha nem értettem, miért. Aztán visszakerültem a Corinthianshoz, ahonnan el akartak küldeni. Európában akartam maradni, így olyat tettem, amit korábban sosem. Felhívtam Daniele Bonerát, akit a Milanból ismertem és a Villarrealban focizott. Megkérdeztem, érdekelhetném-e őket. Marcelino, az edző, lehetőséget ajánlott és már mentem is Spanyolországba.
Kapcsolatok, ismerettség, így működik a játék.
Ez egy igazi fordulópont volt. Addig úgy tettem, mintha ugyanaz a gyerek lennék az Internacionalból. 27 évesen jöttem rá, hogy változtatni kell, a kezembe kell vennem a sorsom.
Sajnos a Villarreal nem sült el jól, de a kínai szerződés előrelépés volt.
Kína előtt szakítottam a barátnőmmel és egy barátommal utaztam el. Ez segített, hogy magammal foglalkozzak és jobban megismerjem saját magam. Rájöttem, hogy mit szeretek igazán és mi a fontos nekem.
Elkezdtem a mentális egészségemmel is foglalkozni, a kapcsolataimmal. Rájöttem, hogy lelhetem meg a boldogságot a kemény munkában. Továbbra is élveztem, amit csinálok, de munkaként fogtam fel a focit. A pályafutásom minden részéért felelősséget vállaltam.
Buli, kokó, Los Angeles
Felnőttem, jól játszottam. Rájöttem, hogy a fociban sokkal több dolog számít annál, mit hogy mi történik a pályán. Aztán újra rossz irányba indultam el. Kína után még mindig egyedülálló voltam, úgy döntöttem, élvezem a szabadságot. Los Angelesbe mentem, ahol a legjobb szállodákat, a legjobb kocsikat, a legjobb bulikat kerestem. Aztán egy olyan helyen kötöttem ki, ahol egy lány mellettem kokózott, akkor kapcsoltam, nem ezt akarom. Ez egy üres világ. Visszamentem Brazíliába, írtam egy régi barátomnak, Rebecának. Elmentünk kávézni, és rögtön tudtam, hogy ezt akarom. Legközelebb azt mondta, menjünk templomba. Templomba? Ez maga volt a megváltás.
A bibliában ott van minden válasz a kérdéseimre. Felnéztem az égre, és azt mondtam, nem kell többet a régi életem.
Azóta egy másik valóságban élek. Amikor Orlandóba igazoltam, majd az előző szezonban volt egy térdsérülésem, teljesen összetörhettem volna. Másnap eldöntöttem, hogy erősebben fogok visszatérni, és most már mindent tudok a térdízületről.
Alakulhatott volna másképp a pályafutásom? Biztosan. De könnyű visszatekinteni, és azon elmélkedni, mit kellett volna tennem. Amikor ott vagy, nem látod tisztán az egész képet.
Még mindig hiszek benne, hogy ott lehetek a világbajnokságon. Ott van Thiago Silva és Dani Alves, 37 és 39 évesen még mindig játszanak.
Ahogy az ember idősebb lesz, úgy tudja meg igazán, mi teszi boldoggá. Amikor elindultam otthonról, azt hittem, a fociban megvan minden, amit akarok. Voltam Olaszországban, Angliában, Spanyolországban, Kínában. Szenvedtem, sírtam, üvöltöttem a fájdalomtól. Egyedül voltam.
Talán nem lettem a világ legjobb játékosa, de remek kapcsolatom van a családommal, békében élek saját magammal. Van egy feleségem, akit szeretek, az én szemszögemből, rengeteg Aranylabdám van. Ha az élet egy játék, akkor nyertem."