Három vb-mérkőzés alatt jutott a pokolból a mennybe Paolo Rossi
Maradona, Zico, Platini, Rummenigge, Boniek. Mindenki azt gondolta, hogy közülük kerül ki az 1982-es labdarúgó világbajnokság hőse. Micsoda névsor! És micsoda játékosok vették körül ezeket a szupersztárokat. Csak e névsor alapján is érthető, hogy minden idők egyik legjobb vb-jét rendezték Spanyolországban. Aztán minden másképpen alakult. A világbajnokság hőse egy olasz focista, Paolo Rossi lett. Aki csütörtökön halt meg 64 éves korában.
Paolo Rossi az utolsó pillanatban került az olasz keretbe. Ugyanis bundabotrányba keveredve éppen eltiltását töltötte. Ám mérsékelték a büntetését, bár senki nem gondolta, hogy főszereplő lehet a vb-n. Aztán Paolo Rossi (stílszerűen szólva, hiszen itáliai) jött, látott és győzött. És mindenkivel megszerettetve magát vastag betűkkel íratta be a nevét a labdarúgás nagy könyvének arany oldalára.
Azon a világbajnokságon még az olasz drukkerek sem vártak semmit válogatottjuktól. A labdarúgás erkölcsi mélyponton volt az 1980-as totóbotrány után és Enzo Bearzot szövetségi kapitányt is állandóan támadták.
A csoportkörből győzelem nélkül, három döntetlennel jutott tovább a csapat, annak köszönhetően, hogy három találkozón két gólt szerzett, míg Kamerun csak egyet.
És minden idők legértelmetlenebb kiírásában a legjobb 12 között Argentínával és Brazíliával került egy csoportba. A középdöntőben ennek a triónak csak a legjobbja folytathatta a legjobb négy között. Óriási meglepetésre Olaszország legyőzte a Maradonával felálló Argentínát, elsősorban kemény (néha már kegyetlen) védekezésének köszönhetően. És ugyan védekezésre építve lehet sikereket elérni, de előbb-utóbb kell valaki, aki a túlsó kapunál is eredményes.
Az eredmények pedig úgy alakultak, hogy az elődöntőbe kerüléshez az olasz válogatottnak diadalmaskodnia kellett Brazília ellen is. Amely Argentínát (és a többi addigi ellenfelét is) lesöpörte. Mindenki el volt ájulva a Zico vezette braziloktól.
És mindenki meg volt győződve arról, hogy 1970 után újra a Selecao nyeri meg a világbajnokságot.
Nem volt a világon ember aki el tudta volna képzelni az olasz továbbjutást. Amióta (1966) követni lehet televízión a világbajnokságokat, ehhez fogható brazil válogatott talán csak az 1970-es vb-n lépett pályára. És valószínűleg a történelemben sem sok jobb válogatott volt attól. Egyesélyes találkozót vizionált a világ. A ravasz olasz kapitány, Enzo Bearzot sem mondott mást az őt faggatóknak:
El kell ismerni, hogy a brazilok erősebbek, többet tudnak, s előny számukra, hogy döntetlennel is bekerülnek az elődöntőbe. Náluk most 10 Maradona játszik, s valamennyit lehetetlen semlegesíteni."
Azt a mérkőzést a kisebbik barcelonai stadionban, a Sarriaban vívták délután, és szinte mindenki úgy ült le a világon a tv elé, hogy egy könnyed, szórakoztató brazil gólparádéval hangol az esti gyilkos Anglia-Spanyolország mérkőzésre. Aztán óriási élménnyel gazdagodva, de tanácstalanul állt fel a készülék elöl.
Mi lesz a folytatásban, hiszen kiesett a toronymagas esélyes. És a brazilok búcsúja a felkészülés, a tökéletes taktika és a kíméletlen védőmunka mellett egyetlen játékosnak, Paolo Rossinak volt köszönhető.
Mindenkinek sírt az egyik szeme, de el kellett ismernie, hogy olyan produkciót nyújtott ez a fiatalember, amilyet ilyen szinten ritkán lehet látni. Háromszor szerzett vezetést Olaszországnak, és micsoda gólokkal! Brazília kétszer egyenlített, harmadszor már nem tudott. Nehéz volt azért az olasz válogatottért lelkesedni, de Rossi tettét nem lehetett nem dicsőíteni. Nem sok olyan teljesítményt lehetett látni a történelemben, komoly tétmeccsen.
Itáliában persze nem foglakoztak a világ bánatával, hanem ünnepelték a váratlan siker kapujába érkező válogatottat. Még a mérkőzést otthon, televízión néző akkori olasz államfő, Sandro Pertinit is elragadta népének lelkesedése:
Indítványozni fogom, hogy Rossit tüntessék ki a Commendatore polgári érdemrenddel, amely az angol lovagi cím itáliai megfelelője."
Egy pescarai borkereskedő cég 1000 üveg különleges bort küldött Rossinak, míg egy vigevanói cipőgyár tulajdonosa megígérte, hogy élete végéig ellátja neki tetsző termékkel. Ki beszélt már ekkor a totóbotrányról?
És ekkor még csak a legjobb négy közé jutott Olaszország.
Az elődöntőben (már a nagyobb barcelonai stadionban, a Camp Nouban) folytatódott a megtért fiú szárnyalása. Lengyelországot az ő két góljával 2-0-ra legyőzve juttatta válogatottját a döntőbe. Otthon a meccs után szurkolók ezrei nyitott kocsikkal köröztek a Vatikán körül, ahol a mérkőzést megtekintette a lengyel pápa, II. János Pál is. Mindenki Rossit éltette. A világ csak azért emlékszik kevésbé erre a mérkőzésre, mert néhány órával később játszották Sevillában azt a drámai NSZK-Franciaország meccset (3-3), amely minden idők egyik legemlékezetesebb találkozója.
Ám ez nem változtat azon a tényen, hogy Paolo Rossi négy nap alatt 5 gólt rúgott, a kvázi-negyeddöntőben, és az elődöntőben. Majd a fináléban megszerezte a hatodikat is. Az ő góljával szerzett vezetést Olaszország az NSZK ellen, és ez alapozta meg a diadalt. A világbajnoki döntőn a hűvös, kimért (és nagyon csalódott) német kancellár,
Helmut Schmidt mellett a kedves, öreg (és nagyon boldog) olasz államfő, Sandro Pertini olyan táncot járt, mintha egy római környéki víkendházban mulatott volna egy nyugdíjasklub tagjaival.
Soha olyat még nem láttunk labdarúgó stadion díszpáholyában. Majd kijelentette, ha nem lenne ilyen öreg, unokájává fogadná a nemzet hősét. Az újságírók is értékelték Rossi varázslatos hét napját, mert a vb legjobbja szavazáson 437 ponttal végzett az élen, őt 252-vel követte a brazil Falcao, 207-el a német Rummenigge, és 179-el a lengyel Boniek. Hét nap alatt kiforgatta sarkaiból a világot.
Mindenki erre a hétre emlékszik vele kapcsolatban. Pedig játszott az 1978-as vb-n is, és ő szerezte az első gólt a magyar válogatott ellen azon a találkozón, amelyen eldőlt, hogy nem juthatunk a középdöntőbe.
A világbajnokság után 1984-ben KEK-et nyert a Trapattoni vezette Juventusszal, majd egy évvel később (szintén olyan társakkal, mint Cabrini, Tardelli, Scirea, Platini és Boniek) BEK-et. Mindkét döntőben pályára lépett.
Nagy kár, hogy Maradonához hasonlóan az ő pályafutásából sem sokat láthattunk itthon. Mert a sikerei önmagukért beszélnek, de sajnos az említett vb-varázslatokon kívül kevés emléket őrizhetünk róla.
És szörnyű, hogy Maradona után ismét a világ labdarúgásának egy óriási egyéniségétől kell búcsúznunk.