Vidéken, egy Tolna megyei kisvárosban, Dombóváron nőttem fel. Iskolásként egyfolytában az osztálytársaimmal rúgtuk a bőrt, mindenkinek megvolt a maga kedvence, akit megpróbált a salakpályán utánozni. Én Dado Prso, az egykori kiváló horvát támadó „voltam", amikor futballoztunk. Ennek elsősorban nem a tehetségemhez volt köze, hanem a hasonló hajviselethez, ugyanis tizenévesen még hosszú, lófarokba összekötött frizurával rendelkeztem.
Az én meccsem szempontjából mindez csak azért fontos információ, mert akkoriban csak a nemzetközi bajnokságokkal és a válogatottal foglalkoztam, az ő mérkőzéseiket néztem. Ezért, amikor jött egy lehetőség jóval később, a húszas éveim végén, hogy Újpesten dolgozhatok a csapatnál, csak akkor „szippantott" be az NB I és a magyar foci világa.
De térjünk vissza a nagy napra. A 3-1-es vereség után 2018. július 19-én jött a visszavágó az azeriek ellen. A vendégek magabiztosan érkeztek Magyarországra, arcaikat elnézve egyáltalán nem úgy tűnt, hogy megfordult volna a fejükben, ebből a sorozatból még ki is eshetnek.
Újpesti részről viszont annál nagyobb volt a bizonyítási vágy mind a vezetőedző, Nebojsa Vignjevic, mind a játékosok részéről.
A találkozót az alábbi felállásban kezdték a felek:
Újpest FC: Pajovic – Pauljevic – Bojovic – Litauszki – Burekovic – Nwobodo – Sankovic – Zsótér – Diallo – Nagy – Novothny.
Neftci PFK: Agayev – Bralic – Petrov – Abishov – Krivotsyuk – Mirzabekov – Paracki – Mustivar – Hajiyev – Dário – Dabo.
Újpesten minden mérkőzés a Himnusszal kezdődik, aznap sem volt ez másképp. Nagyjából 4 000 torok énekelt egyszerre, majd kezdte el buzdítani a lila-fehér fiúkat.
A hátrány ledolgozása már a 19. percben elkezdődött, ekkor egy Zsótér szöglet után a csapatkapitány, Litauszki fejelt a hálóba.
Felszabadult öröm és megcsillanó remény, nagyjából ezekkel a szavakkal tudnám leírni, amit akkor éreztem.
Mielőtt továbblépnék a mérkőzéssel, meg kell álljak egy pillanatra az első gól szerzője miatt. Az 5-ös számú újpesti ikonnál kevesebb ember érdemelte volna meg, hogy az első találatot megszerezze.
Az akkor 28 éves hátvédnél soha nem tudtam előbb megérkezni a stadionba, akár az edzések, vagy a mérkőzések kapcsán. Igazi vezéregyénisége volt már akkor is az együttesnek.
Még egy ember volt rajta kívül, aki szintén a hamar érkezés és a későn távozás feltétlen híve volt, Bojan Sankovic.
A most már Kazahsztánban futballozó 26 éves középpályás „szürke eminenciásként" tette mindig a dolgát a pályán, nem voltak látványos cselei, vagy szemkápráztató góljai, de ha valamiért nem játszhatott, azt rögtön megérezte a csapat.
Ezen az estén azonban úgy alakult, hogy élete gólját lőtte, alig két perccel Litauszki fejesét követően.
Egy védők által kifejelt labdát vett le Sankovic jó 22-24 méterre a kapu előtt, majd egy olyan bombát eresztett a hálóba, amilyet focimeccseken azért tényleg ritkán látni.
Alig telt el 21 perc a találkozóból, összesítésében máris 3-3 volt az eredmény, ami az Újpest idegenbeli gólja miatt már magyar továbbjutást jelentett.
De hol volt még az este és a meccs vége.
A félidőben a vendégeken kívül mindenkin úrrá lett a földöntúli öröm és kezdtük elhinni, itt ma csak egy végső győztes lehet, és az az Újpest. A második 45 perc ugyanolyan álomszerűen folytatódott, ahogy az első 21 perc ment le. Egy védelmi hibát kihasználva Nwobodo lendült meg a 49. percben, és ha „Obi" megindult, az ellenfelek általában csak a hátát nézték. Végül a kapus meg tudta állítani, de az akció során a kipattanó labda Zsótér elé került, aki nem hibázott, 3-0 lett ide.
Az azóta már a felnőtt válogatottba is meghívott Zsótér ha kellett, szó szerint felszántotta a pályát, hihetetlen mennyi tűz volt benne a mérkőzéseken, ezen a találkozón meg pláne. Így esett, hogy alig 50 percet követően már az sem lett volna baj, ha a vendégek találnak egy gólt, mert akkor maximum hosszabbításra állt volna a meccs.
Ehelyett úgy adódott, hogy a 65. percben Nagy fantasztikus passza után Nwobodo mattolta a védelmet, majd a kapust is, beállítva a 4-0-s végeredményt.
A hangom, ha jól emlékszem a harmadik találatnál ment el, a negyediknél már csak a kollégák megölelésére meg tátogásra futotta. Ez csak azért tette még érdekesebbé az estét, mert nekem kellett a vezetőedző szavait a találkozó után tolmácsolnom, és így némileg nehezen ment, hogy Vignjevic „magyar hangja" legyek. De emiatt akkor érthető okokból nem nagyon aggódtam.
A teljes boldogságot mindössze a vendégek meccs utáni viselkedése csökkentette némileg, mert maradjunk annyiban, hogy nem sikerült emelt fővel távozniuk a Szusza Ferenc Stadionból. Hogy ez mennyire mély nyomot hagyott a komplett azeri labdarúgásban, arra jó példa volt a 2019-es téli edzőtábor.
Az Újpest Törökországba utazott, ahol többek között a Neftci egyik legnagyobb riválisával, a Qarabaggal csapott össze egy barátságos mérkőzésen. Naivan azt hittem, hogy majd sikerül nem is jóban lenni, de mondjuk kultúráltan együtt dolgozni az ellenfél kommunikációs stábjával. Amikor bemutatkoztunk, még nem is volt semmilyen probléma, majd mikor az egyik azeri munkatárs megjegyezte, hogy ti vertétek meg a Neftcit tavaly, akkor megfagyott a levegő. Sok kínos helyzetet átéltem már életemben, és az a 90 perc sem volt éppen egy népünnepély.
A felkészülési meccs vége 1-0-s lila-fehér győzelem lett, Novothny góljának köszönhetően. A kommunikációs csapat részéről sajnos a kézfogás a búcsúzáskor elmaradt, nekem meg eszembe jutott a klasszikus vicc: „Vadász, vadász..."
Visszatérve a Neftci elleni párharcra,
az összecsapás összesített eredménye 5-3 lett ide, azaz az Újpestnek. Jöhetett a többszörös Európa-liga győztes, a spanyol La Liga egyik nagy ásza, a Sevilla.
De ez már egy másik, szintén örökre belém égett történet...
