Tényleg itt van annak a labdarúgónak a helye, akiről 12 évvel ezelőtt úgy írtak, hogy a magyar futball egyik csiszolatlan gyémántja, az egyik legtehetségesebb ember, aki valamelyik európai topliga meghódítására is képes lehet?
Rólam ezt írták?
Bizony.
Kedves dolog, de óriási túlzásnak érzem. Hogy itt van-e a helyem?
Magyarországon, ha valaki nem a Fradiban, vagy nem a Vidiben focizik, szerintem teljesen mindegy, hogy hol játszik.
Ez a válaszom, s mivel a két nagycsapat nem keresett meg – gyanítom, most már nem is fog -, nincs azzal semmi baj, hogy Kisvárdán játszom. Három éve vagyok itt. Nyilván az életem során hoztam pár rossz döntést, de ezek közé nem sorolom azt, hogy ide igazoltam.
Korábban tényleg volt olyan, hogy erőltettem egy átigazolást, de semmiképpen sem szólnám le a Kisvárdát. A lengyel élvonalból jöttem haza – akkor az NB II-be. Ezen is sokan csámcsogtak akkor, pedig
én csak minél többet szerettem volna játszani.
Wroclawban ez nem sikerült. Itt igen. Feljutottunk, most pedig azért küzdünk, hogy bent maradjunk az NB I-ben.
1-0 oda. Nézte a horvátok elleni parádét az Eb-selejtezőn?
Egyenlíteni akar? Rendben, legyen 1-1. Néztem. Gratulálok a fiúknak, remekül játszottak. Szerintem a szlovákok elleni meccs sem volt akkora katasztrófa, mint aminek egyesek beállították, de a horvátokkal szemben tényleg nagyot fociztunk. Mielőtt jönne a következő kérdés, hogy fáj-e a szívem, mert nem lehettem a pályán, igen, fáj.
Akkor is így van ez, ha soha sem húzhattam magamra a nagyválogatott mezét.
Egyetlen egyszer volt, hogy Pintér Attila meghívott egy válogatott összetartásra, de abból sem lett semmi.
Fontos az, hogy mit gondolnak önről?
Ma már nem. Régen nagyon érdekelt. Még kommenteket is olvastam anno. Aztán letöröltem magam a Facebookról, Instagram-fiókom sincs.
Nem vagyok kíváncsi azokra az emberekre, akik nem nézik reálisan a világot,
akik a mindennapi felgyülemlett frusztrációkat rajtam, rajtunk, a futballistákon vezetik le.
Gera Zoltán mondta egyszer, hogy egy jó meccs után az égbe emelték, a rossz után agyontaposták. Rájött, hogy ennek semmi értelme. Az én életemet is könnyebbé tette, hogy nem pörgetem tovább a közösségi média mókuskerekét.
Ha már az előbb egy mondattal utalt élete rossz döntéseire, melyik volt ezek közül a legrosszabb?
Amikor a Diósgyőrből – ahol csapatkapitány voltam – elmentem a Haladásba.
Pedig azt fejtegette, ha nem a Fradi, vagy nem a Vidi, akkor tökmindegy.
Újra gólt akar rúgni? Annyiban nem, hogy Miskolcon azok után nem sikerült megegyeznünk, hogy 24 gólban volt szerepem a DVTK színeiben. Magyar Kupa-döntőt játszottunk. Az Európa-liga-selejtezőben kivertük a bolgár Litex Lovecset, játszottunk az orosz Krasznodarral. Mindegy. Elmentem egy osztrák csapathoz próbajátékra, de nem sikerült megegyezni, utána jött a Szombathely. Pedig akkor az MTK is hívott. Kapkodtam. Nem értettem, hogy miért kellett nekem Diósgyőrből eljönnöm.
Tizenévesként került ki fél évre az akkor Serie A-ban szereplő Bari csapatához Olaszországba. Az nem volt egy rossz döntés?
Visszakérdezhetek? Ott van egy srác az MTK-ban, akit Itáliába hívnak. Nem ment volna?
2-2. Dehogynem.
Lehet, hogy más országot kellett volna választanom.
Tisztában volt azzal, hogy az olasz csapatok hogyan alakítják a játékospolitikájukat?
Most komolyan azt hiszi, hogy akkor ezzel foglalkoztam? 19 éves gyerek voltam.
Mit érdekelt engem, hogy a Genoának száz játékosa van, akik közül nyolcvanat ide-oda dobálnak kölcsönbe. Miért kellett volna azt vizsgálnom, hogy a hollandok esetleg másképp bánnak a fiatal futballistákkal, mint az olaszok?
Hívott a Bari, mentem és kész. Az más kérdés, hogy fél év után a délolasz együttes anyagilag olyan helyzetbe jutott, hogy nem tudta érvényesíteni a szerződésemben leírt hároméves opciót. Ekkor kerültem a Videotonba, ahol Mezey György vezetésével a klub történetének első bajnoki címét szereztük meg. A Videoton 750 ezer euróért igazolt le akkor. Számomra ez is felfoghatatlan dolog volt.
Idén októberben lesz tíz éve, hogy a magyar U20-as labdarúgó-válogatott bronzérmet nyert az egyiptomi világbajnokságon. Annak a csapatnak ön is tagja volt. Egy évtized távlatából mekkora dolgot hajtottak végre Afrikában?
Most lehet, hogy szétpukkasztok egy buborékot, de annak ellenére, hogy idehaza szinte nemzeti hősként fogadtak bennünket, szerintem a média és az emberek kicsit túlfújták ezt a dolgot. Amúgy meg kellett volna nyernünk azt a világbajnokságot.
Magasra emeltek minket, és ezek után talán túlságosan sokat vártak-reméltek tőlünk. Nézze meg, abból a csapatból kik értek el komoly nemzetközi karriert. Gulácsi Péter és Németh Krisztián. Slussz. Még talán Koman Vladimir, de ebben már kissé bizonytalan vagyok.
„Ezt a csapatot együtt kell tartani, ez a csapat a magyar labdarúgás jövőjének aranyfedezete" – most szó szerint idéztem egy akkori újságcikkből. Miért nem sikerült ezt a társaságot később úgy menedzselni, hogy felnőtt szinten is maradandót alkosson.
Erről nem szeretnék beszélni. Nem akarok konfliktust senkivel.
Szerintem tíz év után eljött az ideje annak, hogy beszéljen erről egy olyan ember, aki részese volt az akkori sikereknek.
Akkor csak annyit kérek, nézze meg, mi történt 2009. november 13-án, Győrben. Beugrik?
Elsőre nem.
Egy hónappal az egyiptomi vb után az U21-es Eb-selejtezőn 2-0-ra vertük a Mario Balotellivel és Davide Santonnal felálló olaszokat.
Egy év múlva 2010. szeptember 4-én meg 1-0-ra kikaptunk Székesfehérváron Walestől. Akkor úszott el annak a lehetősége, hogy a 2012-es londoni olimpiára kijuthassunk.
Csakhogy Wales ellen már messze nem ugyanaz a csapat játszott, mint az olaszokkal szemben. Akkor már többen a nagyválogatott tagjai lettek. 2010-ben már Egervári Sándor volt a felnőtt válogatott szövetségi kapitánya.
Mivel a magyar futballnak felnőtt szinten akkor alig volt értékelhető eredménye, világos, hogy Sanyi bácsi elvitte az utánpótlás-válogatott legjobbjait a felnőttek közé. Mai eszemmel már értem. Csak akkor nem értettem, hogy bennünket, akik az olimpiára ácsingóztunk, miért nem lehetett kicsit jobban menedzselni.
Mindegy már. Történelem.
Történelem az is, hogy 2008. július 17-én a csehországi Príbramban 1-0-ra megverték Spanyolországot az U19-es Európa-bajnokságon. Megvan még, hogy kik játszottak abban a spanyol csapatban?
Meg.
De Gea védett, Azpilicueta játszott a védelemben, Jordi Alba csereként szállt be,
és mégis mi nyertünk. Itt van az egész előttem. Tudom, most jön az a kérdés, hogy ők meddig jutottak és miért, mi meg meddig nem és miért nem. Nem törvényszerű ez. De abban biztos vagyok, hogy egy spanyol 19 éves játékosnak már akkor sem ugyanolyan lehetőségei voltak, mint egy magyarnak. Szerintem ez ma sincsen másképpen.
Lehet ütni a magyarokat, hogy miért nem lettek Jordi Albák, vagy De Geák, de ez sokkal összetettebb probléma annál, hogy mindent a magyar futballistákon verjünk le.
Ez a dolgok legegyszerűbb megoldása. Ha csak az én példámat nézem: 19 évesen kinek jutott volna eszébe, hogy sportpszichológushoz menjen? Miközben a spanyolok mentális felkészítése lehet, hogy sokkal jobb volt. Később eljutottam párszor dr. Csernus Imréhez, ő nagyon sokat segített nekem.
A jelenbe visszatérve, milyennek látja a magyar NB I-et?
Nagyon fizikális lett a játék, amikor kezdtem, messze nem volt ennyire ez jellemző a magyar bajnokságra. De annyira nem vagyok ostoba, hogy azt mondjam: az NB I is abba az irányba tart, mint az európai topligák. Futásmennyiségben például eléggé le vagyunk maradva az élvonaltól. Ma már erre GPS-alapú statisztikák vannak, azok meg nem hazudnak. Itt mindenképpen fejlődnünk kell.
Meg aztán az sem ártana, ha több néző előtt mennének a mérkőzések, nem? Miért vannak annyira kevesen az NB I-es találkozókon például itt, Kisvárdán?
Kisvárdán?
Szerintem semmivel sincsenek kevesebben, mint az MTK-stadionjában, vagy Pakson. Ez elég kényes témája a magyar futballnak.
Ott van a Zalaegerszeg, amely most feljutásra áll a másodosztályban. Ha sikerül nekik, biztosan kimegy majd jövőre 7-8 ezer ember a meccseikre.
Tudja, hogy miért van ez? Mert Zalaegerszegen óriási hagyományai vannak az NB I-es futballnak, azok a gyökerek kitéphetetlenek. Nem megbántva Kisvárdát, vagy a Mezőkövesdet itt, vagy ott sokkal kisebb ennek a beágyazottsága, nem?
Nézze már meg a bolgár Ludogorecet, amelyet 2001-ben alapítottak, amely egy 33 ezer lakosú kisvárosban, Razgardban játszik. Ott milyenek a gyökerek? Mégis kimegy a meccseikre átlagban kilencezer ember.
Igaz, de ott a BL-, meg El-főtáblához szoktak.
Ezt nem vitatom. Szerintem nem azon múlik a magyar futball sorsa, hogy mekkora városokban vannak az NB I-es csapatok. De akkor nézzük azt a Videotont, amellyel bajnok lettem.
Az volt Székesfehérvár első NB I-es aranyérmes együttese. Mégsem szedték szét az emberek a stadiont, hogy még többen akarnának bejönni.
Pedig abban az együttesben sokkal több magyar játszott, mint a mostaniban. Ezt csak azért mondom, mert nagy divat a magyar futball minden baját a légiósokra fogni.
Dr. Mezey György – vele dolgozott az aranyérmes csapatban Székesfehérváron – jó edző?
A legjobb, akivel a pályafutásom során találkoztam.
Voltak persze még kiváló szakemberek – Garami József, Tomiszlav Szivics, Révész Attila -, de Gyuri bácsit tényleg nagyon sokra tartom.
Pedig biztosan tudja, hogy az ő megítélése ebben az országban vagy „A", vagy „Zs", azaz szélsőséges, középút nincsen.
Tudom, de akkor is magasan kiemelkedett azok közül az emberek közül, akik velem foglalkoztak.
Szakmailag és pedagógiailag is egyaránt. 21 éves voltam akkor, de tudta, hogyan kellett velem bánni.
Nem is értettem, hogy abban a szezonban (2010-11-ben), amikor bajnokok lettünk, amikor a Fradit az Üllői úton 5-0-ra vertük, miért nem maradhatott ő annak az együttesnek a vezetője.
Lejárt a szerződése.
Rendben, de ezt talán nem a Kecskemét elleni kupadöntő előtt kellett volna bejelenteni. A finálét aztán elvesztettük 3-2-re.
Pénzről beszélhetünk, vagy ez teljesen tabu?
Mi a kérdés?
Egy magyar futballedző szerint ön a „x-ezer" eurós (itt mondtam egy konkrét összeget - a szerk.) Gosztonyi", azaz ennyi a havi jövedelme, ez tartja önt Kisvárdán. Nyilván nem azt kérem, hogy mutassa meg a fizetési papírját, sokkal inkább a pénzhez való viszonya érdekel.
Nyilván nem Kisvárdán keresek a legjobban – az említett névtelen edző száma köszönőviszonyban sincs a valósággal.
Arról nem is beszélve, hogy Lengyelországból hazatérve ebben a kérdésben is jóval alább adtam az igényeimet.
Nekem most már a családomra is kell gondolnom, két kisfiam van. A pénz fontos, de nem a legfontosabb az életemben.
Korábban másképpen gondolkodtam erről.
De azt senki nem firtatja, hogy mit csináljon az a magyar játékos, aki az egyik héten 100 ezer forintot keres, majd két hét múlva hozzávágnak pár millió forintnak megfelelő eurót.
Üt-vág bennünket sok mindenki, de ebbe vajon hányan gondolnak bele? Hányan teszik fel a kérdést, hogy egy fiatal srác tök egyedül Olaszországban mit tud kezdeni egy ehhez hasonló a helyzettel? Sokkal könnyebb a címkéket ránk aggatni, mint ahogyan ezt meg is teszik velünk.
Bár az olvasóra kevéssé tartozik, de annyit talán elárulhatok, hogy hosszú heteken keresztül gyűrtük egymást ennek az interjúnak a megvalósításáért. Először nem nagyon szerette volna, aztán csak itt ülünk Kisvárdán. Mi volt az, ami meggyőzte arról, hogy mégis beszéljen az érzéseiről, a futballhoz fűződő viszonyáról?
Az nagyon sokat jelentett, hogy eljött hozzám Kisvárdára. Telefonon semmiképpen nem akartam beszélni. Nagyon fontos volt, hogy azt éreztem, tényleg kíváncsi rám, meg az is, hogy
az én szemszögömből is elmondhattam azokat, amik érdekelték.
Ritkán adódik erre igazi alkalom, pedig szerintem nagyon fontos lenne az is, hogy a mi gondolatainkat is megismerjék.
Az utolsó kérdést az egyik kollégám biztatására teszem fel: kinek a csókja van a nyakára tetováltatva?
Tudom, hogy nem ez lesz az utolsó kérdés. A feleségemé (nevet). Székesfehérváron csináltuk, még a kapcsolatunk elején. Rúzsos szájjal rápuszilt, aztán azt örökítettük meg.
Ezenkívül van még pár ebből a sajátos önkifejezési eszközből a testén.
Képzelje, olyan is van, amelyet én csináltam magamnak. Ki akartam próbálni, hogy milyen. A combomon például a saját műveim láthatóak.
Nem fájt?
Nem. Összpontosítasz, nézed, és nem a fájdalomra gondolsz, hanem arra, amit alkotsz.
De azért fáj, nem?
Nem kellemes, de ki lehet bírni. Amúgy mai fejjel már ezt is másképp gondolom.
Nem lenne ennyi?
Mondhatjuk így is. Képzelje, egy éve egyáltalán nem tetováltattam.
Fog még?
Igen. A kisfiam születési dátumát egészen biztos. Ez még hátravan.
