Hozhatott szinte tökéletes meccset Antonio Conte néhány hete Londonban, ha a Nou Campba még mindig szinte minden csapat magát megadni járkál. Az első mérkőzés után azon elmélkedtünk, hogy Andreas Christensen elajándékozott labdája végül a Chelsea továbbjutásába is kerülhet, azonban – látva a visszavágót – ennek a jelenetnek vajmi kevés köze volt végül a győztes kilétéhez.
Ahhoz ugyanis egy percig nem fér kétség a Barcelona-Chelsea összecsapás száznyolcvan perce után, hogy melyik csapattól kell most inkább tartania a kihívóknak.
Guillem Balague nagyot szólt, de hamisat. A túlzásokkal sem hadilábon álló, a spanyol futballt egyébként jól ismerő szakíró, aki néhány évvel korábban még azzal került be a hírekbe, hogy könyvében Messi és Cristiano Ronaldo kapcsolatáról a portugálra nézve dehonesztáló „titkokat" leplezett le (Ronaldo jogi útra terelte az ügyet), azt írta néhány hete, látva a katalánok londoni játékát:
...ez az elmúlt tíz év legrosszabb Barcelonája.
Végiggondolva, hogy a még mindig veretlen spanyol listavezető a Premier League címvédőjét egy félidő alatt lazán kivégezte, érdemes újragondolni ezt a lájkvadász tézist. A Barcelona ugyanis nagyjából minden kérdést megválaszolt, ami az első meccs után felmerült a házuk táján.
A két edző egy-egy változást lépett meg az első meccset követően. A Barcelonánál
Valverde Dembélére cserélte a Londonban rettenetesen elszigetelten játszó, kissé hasztalan Paulinhót,
Conte pedig Hazard-t a szélre rendelte ki, míg a kilences szerepében ezúttal nem a kis belga, hanem a robosztus Giroud küzdött Umtitiékkel. Conte változtatása túlzottan nem sült el jól, mert Giroud sem a felívelt labdákkal, sem a Willian-Hazard-féle felgyorsítások utáni kényszerítő-kísérletekkel nem tudott pozitív változást hozni az angolok támadójátékába.
Kissé zárójelbe téve azt, hogy Courtois minimum másfél gól beszedéséért hibáztatható, a Chelsea nemigen tudott mit kezdeni a Barcelona labdajáratásával. Amíg az első mérkőzésen ez a fölény pusztán meddő labdabirtoklást, kevés katalán helyzetet hozott magával, a Nou Campban ez két villámgyors gólt eredményezett.
Hozzátéve persze, hogy ez a várható gólok tekintetében nem mutatott óriási katalán fölényt. A játékról elég pontos képet hozó várható gólok (expected goals – xG) tekintetében a huszadik percben, a helyzetek minősége alapján a Barcelona nagyjából 0,3-es mutatón állt, miközben az eredményjelzőn már a 2-0 villogott.
A Chelsea letámadása ugyan többször hozott olyan jelenetet, hogy Ter Stegennek vagy valamelyik középső védőnek vaktában, a félpályáig kellett előrevágni a labdát, de az angolok presszingje ennél komolyabb veszélyt nem hordozott magában. Pontosan szemléltette Valverde pragmatizmusát az, hogy ilyen helyzetekben
a katalánok nem keresték kényszeresen a rövid passzopciókat, hanem kérdés nélkül megszabadultak a labdától a rizikós helyzet megjátszása helyett.
Valverde pragmatizmusa hozta el azt is a Barcelonához, hogy a katalánok elsősorban már nem a labdabirtoklással védekeznek: nem restellnek még a Luis Enrique-időkhöz képest is jóval direktebb futballt játszani. Teszik ezt az eredményességet szem előtt tartva, a stílusazonosság időnkénti elhagyásával, amelynek a végén a gólokért kaparó Chelsea még a 0,6-os xG-mutatót sem tudja átlépni. Ha pedig a védőnégyes nem tud segíteni a helyzet megakadályozásában, még a csilliárdokért vett, cselgép Dembélé is hátrarohan, hogy becsúszva mentsen a gólhelyzetben lövést vállaló Marcos Alonso elől.
A Barcelona támadásban extrém hatékony volt, és a két gól ugyan más körülmények között, különböző játékhelyzetekből született, mégis volt bennük közös pont: a Chelsea védői mindkét esetben létszámfölényben várták a találatokat. A katalán helyzetek esetén a támadásban három-négy támadónál nem nagyon vett részt több játékos, de a Chelsea így sem tudta megakadályozni a gólokat.
Az első találatnál hat védőre jutott három barcelonai, a másodiknál ugyanennyi katalánra öt fehér mezes.
A Chelsea az első meccshez képest tehát sokkal kevésbé hatékonyan tudta zárni a passzsávokat, fedezőárnyékba állítani a barcelonai támadókat. Az első félidőben ráadásul olyan periódusa is volt a meccsnek, amikor a Chelsea kicsit sem akart kinyílni, még 0-2-es állásnál sem. A félidő derekán sokatmondó volt a jelenet, ahogyan a Chelsea támadásépítése annyiból állt, hogy Moses a saját térfelén bedobta a labdát Giroud-ra, aki azt villámgyorsan el is veszítette.
A következő 70 másodpercben 25 katalán passz érkezett anélkül, hogy a Chelsea akár egy pillanatig is hozzá tudott volna szagolni a labdához, az akció végén pedig Iniesta sarkazása után Suárez lőtte a kapusba a labdát.
Az alakzatok építésének és bontásának kezelésével a Chelsea látványosan nehezen birkózott meg a kilencven perc során.
Talán Conténak hamarabb meg kellett volna lépnie azt a váltást, amellyel a szárnyvédői is jobban bekapcsolódtak a támadásokba. Ez a második félidőben volt inkább tetten érhető, leginkább Marcos Alonso részéről. A vendégek helyzetei őrá jöttek ki leginkább. Kellett is, hogy csatlakozzon a támadásokhoz, mert a támadásépítések nagyrészt azon múltak, hogy Willian és Hazard cselei ki tudnak-e vonni Barcelona-védőket az útból. A belga és a brazil szélső mindösszesen tizenöt alkalommal próbálkozott cselekkel. Giroud-t viszont nehéz volt bevonni a játékba, és erre reflektál az az adat is, hogy a mérkőzés végén Giroud 67, Willian pedig csak 59 százalékos passzhatékonyságot tudott felmutatni. A Chelsea részéről a kiesés ellenére is
kiemelkedőt nyújtott a meccsen az elnyűhetetlen Kanté, aki nyolc szerelési kísérletéből nyolcat(!) végzett sikerrel, mindemellett pedig négy labdát is szerzett.
Conte sajnálhatja, hogy Fábregas a játék kevés elemében nőtt fel középpályás társa mellé, hiszen egyik hibáját góllal büntették, védekezésben pedig nem sokat tett hozzá a Chelsea játékához. Szimbolikus volt, amikor Messi egy laza testcsellel a hátsójára ültette. Nagyjából mindenkinek kiüti a szemét ebben a szezonban, hogy Matics eladása mennyire volt jó döntés.
A Bajnokok Ligája nyolcaddöntői még úgy is kíméletlen kört zártak, hogy a legtöbb párharcban papírforma-továbbjutók nyerték el a sorsolás várásának jogát. Mindezek mellett is szinte biztosan állítható, hogy Conte és Emery május-június végén új állást kereshet, és valószínűleg José Mourinho pozíciójának sorsa is csak attól függ, hogy mennyire terheli meg a klubkasszát a végkielégítése. Conténak edzőként egyébként sem túl fényes a BL-statisztikája:
első komoly párharcában, 2013-ban a Bayern csapta ki Juventusát 0-4-es összesítéssel, a következő évben pedig úgy esett ki a csoportkörből, hogy a Galatasaray és a Copenhagen bizonyult kemény diónak.
Bár meccs utáni nyilatkozatában az olasz megemlítette az Alonso-féle tizenegyes-szituációt és a peches kapufákat, kevés olyan meccs van, ahol egy 3-0-s vereséget követően ezek a továbbjutást igazán befolyásoló, valid álláspontok lennének. Itt sem azok.
