Manchester, 2016. február 6.
Robert Huthe, a Leicester City játékosa (b2) csapattársaival ünnepel, miután gólt szerzett a Manchester City ellen az angol első osztályú labdarúgó-bajnokság 2016. február 6-i mérkőzésén a manchesteri Etihad Stadionban. (MTI/EPA/Nigel Roddis)
Vágólapra másolva!
Nem csak a tabellára nézve szokatlan, hogy a bajnokság kétharmadánál egy olyan outsider áll a Premier League első helyén, mint a Leicester City, megelőzve a londoni és manchesteri óriásklubokat. A támadásvezetési statisztikák azt mutatják, hogy a csapat működése teljes anomália az angol első osztályban és általában az elitfutballban.
Európa öt topligája közül háromban az a csapat vezet, amely az idényben a legtöbbet birtokolta a labdát és a legtöbb rövid passzt adta meccsenként. A Bayern München, a Barcelona és a PSG is mindkét rangsorban első a mezőnyben. Az olasz bajnokságot vezető Juventus sem lóg ki nagyon közülük: labdabirtoklásban 4., a rövid passzok számában 3. a Serie A-ban.
És akit kinéznek az úri társaságból
Megdöbbentő, mennyire nem illeszkedik ebbe a képbe a Leicester City. A 20 csapatos PL listavezetője csak 18. a labdát legtöbbet birtoklók listáján és 19. a legtöbb rövid passzt adók között. Ráadásul az átadásai pontossága
az egész ligában a legrosszabb.
A modern futball a passzjátékon alapuló labdabirtoklásról szól. Hogyan lehetséges akkor, hogy egy ilyen focit játszó társaság képes maga mögé utasítani a milliárdokból összevásárolt labdaművészekből álló csapatokat?
Az angol Skysports.com az alkalmazott matematikával foglalkozó David Sumptert, a hamarosan megjelenő Soccermatics című könyv szerzőjét hívta segítségül a kérdés megválaszolásához. Sumpter pedig kimutatta, hogy a Leicestert nem a támadások minősége, hanem
a helyzetkidolgozás gyorsasága emelte a szezonban a mezőny élére.
Sumpter azt vizsgálta meg, hogy a helyzeteket megelőző 30 másodpercben melyik csapat jellemzően honnan és hogyan juttatta el a labdát oda, ahonnan lőni tudott. Az eredmények alapján a Leicester mintha egy másik bolygóról érkezett volna.
Rúgd és fuss!
Claudio Ranieri csapata mindenki másnál kevesebb, átlagosan 3,7 passzból építette fel az akcióit. A másik véglet az Arsenal, ahol ez a szám 6 fölött van. A Leicester-támadások átadásainak átlagos hossza majdnem 9 méter, miközben a többi csapat mindegyikénél kevesebb mint 7 méter. Hogy ez milyen óriási különbség, azt jól érzékelteti, hogy a legalacsonyabb mutató is 4 méter fölött van.
Mondhatjuk, hogy miközben az angol futball élvonala már rég nem a klasszikus, ívelgetős angol focit játssza, egy olasz edző váratlanul visszatért a régi stílushoz. És amit kitalált, egyelőre működik.