Legendáknak kell életet lehelniük a tízéves hátrányban lévő olasz fociba

Az olasz futball az utóbbi években nagy sebességgel száguld lefelé a lejtőn, a Serie A nézőszáma folyamatosan csökken, a legnagyobb sztárok elhagyják a bajnokságot, ebben a szezonban már csak három olasz klub indulhatott a BL-ben - ezek mind intő jelek. A probléma egyik felét az anyagi gondok jelentik, ám az olaszok a szükségből akár erényt is kovácsolhatnak, és a két éve beindított utánpótlás-programban az olasz foci három legendás alakjára hárul a főszerep.

A 2012-2013-as idény eddigi eseményei az olasz futball válságának szinte minden szimptómáját összefoglalták. Az évek óta húzódó bundabotrány miatt négy klub is pontlevonással kezdte a szezont, a bajnokcsapat edzőjét pedig eltiltották a kispadról.

Olyan sztárok hagyták el Olaszországot, mint Zlatan Ibrahimovic, Thiago Silva, Júlio César, Maicon vagy Ezequiel Lavezzi, sőt, az egyik legnagyobb hazai tehetségnek tartott Marco Verratti is külföldre szerződött anélkül, hogy bemutatkozott volna a Serie A-ban.

A Cagliari úgy indulhatott el az élvonalban, hogy nincsen megfelelő stadionja - az első hazai meccsét zárt kapuk mögött játszotta, a második pedig elmaradt. A Bajnokok Ligájában már csak három olasz együttes indulhatott, de egyikük, az Udinese rögtön elbukott a selejtezőben.

Nem szabad lenézni az Európa Ligát

Mindez éles ellentétben áll az 1980-as és 1990-es évekkel, amikor egyértelműen a Serie A számított a klubfutball csúcsának: itt játszottak a legnagyobb sztárok, a csapatok pedig rendkívül eredményesek voltak a nemzetközi porondon. Nem csak a BEK-ben, illetve a BL-ben, hanem a másik két európai kupában is: az UEFA-kupát 1988 és 1995 között öt különböző olasz klub nyerte meg. Jelenleg viszont a második számú európai kupasorozatot, amelyet immár Európa Ligának hívnak, az olasz klubok nem veszik komolyan, és elsősorban ennek köszönhető, hogy az UEFA ranglistáján a Bundesliga is megelőzte a Serie A-t, és az olaszok már csak három együttest indíthatnak a BL-ben.

Persze a Bundesliga nem csak ebben jár a Serie A előtt, elvégre a német élvonal meccseit korszerű stadionokban és rendre teltház előtt játsszák, amit az olasz bajnokságról nem lehet elmondani. A legtöbb olasz stadion utoljára komoly felújításon az 1990-es világbajnokság előtt esett át, azóta állaguk folyamatosan romlik, ráadásul csak a Juventusnak van saját stadionja, a többiek csak bérlik a létesítményeket az önkormányzatoktól, ami azt jelenti, hogy a bevételeken osztozni kell, ráadásul az önkormányzatok nem nagyon költenek a létesítményekre. Így aztán a meccsnapokon szerzett bevételeket tekintve az olaszok messze elmaradnak a többi topliga csapataitól - ami hozzájárul az anyagi problémákhoz.

"Az olasz futball luxusétteremből pizzéria lett"

Mert a Serie A hanyatlásának fő okaként a klubok anyagi helyzetét említik elsőként. A Premier League-hez vagy a Primera División két nagyágyújához képest az olasz kluboknak sokkal kevesebb pénz jut a televíziós bevételekből, viszont a játékosok fizetése ezt sokáig nem tükrözte. Most viszont már nem tudják állni a versenyt az európai labdarúgás leggazdagabb klubjaival, és a sztárok kiáramlása ezzel van összefüggésben. Ahogyan az AC Milan alelnöke, Adriano Galliani fogalmazott még tavaly augusztusban: "Az olasz futball luxusétteremből pizzéria lett".

A stadionhelyzet javításához éppen arra lenne szükség, amiből jelenleg kevés van az olasz egyesületeknek: pénzre. Az Olasz Labdarúgó Szövetség (FIGC) nem véletlenül pályázta meg a 2016-os Európa-bajnokság rendezését, hiszen ha sikerült volna elnyerniük a következő Eb-t, akkor állami pénzből lehetett volna felújítani a stadionokat. A tornát azonban Franciaország rendezi, így ez a lehetőség semmivé vált. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a szövetség nem próbál meg tenni valamit annak érdekében, hogy javítson az olasz futball helyzetén, és a FIGC igyekszik a szükségből erényt kovácsolni: az utánpótlásra koncentrál.

Az anyagi probléma egyben lehetőség is

"Az ország anyagi problémáit, ami a labdarúgásban is megmutatkozik, egy lehetőségként fogjuk fel arra, hogy a legtöbbet hozzuk ki a fiatal játékosokból" - fogalmazott a FIGC elnöke, Giancarlo Abate. Olaszországban ugyanis a fiatal futballisták helyzete nem a legoptimálisabb volt az elmúlt évtizedekben: a Serie A-ban a rutin sokkal nagyobb erénynek számított, mint a tehetség, és az edzők sokkal inkább szerepeltettek egy idősebb játékost, mint egy fiatalt.

Az eredménykényszer hatására a sztárkluboknál még a legtehetségesebb juniorok is csak rendkívül nehezen kerültek fel az első csapathoz: az Internél, a Milannál vagy a Juventusnál egy kézen meglehetett számolni a saját nevelésű játékosokat, akik meghatározó emberek lettek. Ráadásul a ligarendszer sem segítette a fiatalok beépülését. Olaszországban ugyanis (Angliához hasonlóan) a tartalékcsapatok (primavera) külön bajnokságban szerepelnek, csak egymással játszanak, ami a fejlődést tekintve nem a legideálisabb.

Minderre a FIGC alelnöke, Demetrio Albertini is felhívta a figyelmet: "Spanyolországban a tartalékcsapatok akár a másodosztályig is eljuthatnak, és így a futballisták már 18-19 évesen elég jók arra, hogy az élvonalban szerepeljenek. Andrés Iniesta 26 évesen már közel 250 meccset játszott a Primera Divisiónban. Egyszerű a dolog: jobb ellenfelek ellen magad is jobbá válsz" - fejtette ki az egykori klasszis, aki maga is játszott a Barcában.

A német és a francia példa adott

A fiatalokhoz való hozzáálláson való változtatás szükségessége a 2010-es világbajnokság után vált igazán nyilvánvalóvá: Dél-Afrikában az olaszok gyakorlatilag ugyanazzal a csapattal játszottak, mint amelyik négy évvel korábban aranyérmes lett, ám a nagy öregek alaposan leégtek a tornán. A szövetség ezt követően Cesare Prandellit nevezte ki szövetségi kapitánynak, ami már önmagában egyfajta szemléletváltozásra utalt, hiszen a szakemberről köztudott volt, hogy klubedzőként is fontosnak tartotta a fiatalítást, kifejezetten progresszív trénernek számított. De nem ez volt az egyetlen lépés, amit a FIGC 2010 nyarán tett.

A szövetség a technikai bizottság élére az egykori aranylabdást, Roberto Baggiót nevezte ki; egy másik volt aranylabdás, Gianni Rivera a FIGC iskolai szektorának vezetője; az 1980-as és 1990-es évek sikeredzője, Arrigo Sacchi pedig utánpótlás-koordinátor lett. A szakember, aki az 1994-es világbajnokságon a döntőig vezette az olaszokat, rögtön meg is fogalmazta programjának lényegét.

"Azonnal szakítanunk kell azzal a tipikus olasz szokással, hogy csak a győzelem számít. Máshol a futballt másként látják, és ezért jobbak nálunk" - jelentette ki. Rivera pedig tavaly az UEFA honlapjának nyilatkozva ezt mondta az olasz futball utánpótlás-reformjáról. "Nagyon fontos, hogy a fiatal focistáknál a technikai képzésre helyezzük a hangsúlyt, mert a múltban túlságosan is a fizikumra koncentráltunk. Foglalkoznunk kell az utánpótlás-edzők képzésével is annak érdekében, hogy igazi tanárokká váljanak, akik képesek a fiatalok nevelésére is".

Mindez persze hosszú folyamat, amely nem egyik napról a másikra hozza meg az eredményét, és ezt éppen a németek példája mutatja az olaszoknak. Németországban 2000-ben indították el az új utánpótlás-programjukat, amelynek igazából a 2010-es világbajnokságra érett be az eredménye, a németek előtt a franciák példája lebegett, akik az 1980-as évek végén reformálták meg az utánpótlás-képzést, és az 1990-es évek közepére jött össze egy fantasztikus generáció.

www.globalsoccerapp.com