A bajnokság, amely megváltoztatta a futballt - húszéves a Premier League
Amikor az angol élvonalban szereplő 22 klub 1992. február 20-án megegyezett abban, hogy kiválnak a ligából, és Premier League néven létrehozzák a saját bajnokságukat, valószínűleg kevesen gondolták, hogy a lépés ekkora hatással lesz az egész sportágra. A Premier League-nek óriási szerepe volt abban, hogy a labdarúgás komoly üzletág lett, valamint elszabadultak a játékosfizetések és az átigazolási összegek.
Az 1980-as évek második felében az angol labdarúgás sok problémával küzdött. A Heysel-tragédia után a klubokat öt évre kizárták az európai kupákból, a létesítmények állapota sem volt túl jó, és a hulliganizmus miatt a nézőszám is csökkent. Míg az 1971-72-es szezonban még átlagban 31 324-en látogattak ki az első osztály mérkőzéseire, addig ugyanez a szám az 1983-84-es bajnokságban már csak 18 834 volt, majd folyamatosan 20 ezer körül maradt. Olasz- vagy Spanyolországban ugyanebben az időben viszont 30 ezer körül volt az átlagnézőszám, sokkal több pénz áramlott a futballba, ennek megfelelően a legjobb angol játékosok is sorra külföldre szerződtek.
A televíziós közvetítésekért az idő tájt az angol liga évi 11 millió fontot kapott, ezt az összeget azonban a négy divízió csapatai között osztották szét. Az 1988-as tárgyalások már jelezték, hogy ez a helyzet nem tetszik a legjobbaknak, tíz klub is fenyegetőzött a kiválással, ám akkor még sikerült maradásra bírni őket. Ez a tévészerződés 1992-ben járt le, időközben pedig 1990 januárjában kijött a stadionok biztonságáról szóló Taylor-jelentés, amely az állóhelyek megszüntetését, és csak ülőhelyekkel rendelkező létesítmények építését javasolta. Az egyesületeknek tehát még több pénzre volt szükségük, és az új televíziós szerződés erre adott számukra lehetőséget - főleg, hogy nem kellett tovább osztozni az alacsonyabb osztályúakkal.
A pénz vonzotta a sztárokat
A Premier League-et így végül 1992. február 20-án alapították meg, ugyanazon év májusában pedig az élvonalbeli csapatok egységesen kiléptek a ligából - ezzel a PL nem csak papíron, hanem gyakorlatban is létrejött.
A ligával való megállapodás értelmében az újdonsült élvonal ugyanúgy a rendszer része maradt, de külön entitásként működött, ugyanakkor az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) vétójogot kapott az elnök és az ügyvezető megválasztásakor, illetve az esetleges új szabályok bevezetésekor. Utóbbiakról a Premier League tagjai szavaznak, mégpedig úgy, hogy minden egyes tagnak egyetlen szavazata van. A lényeg azonban az volt, hogy a BSkyB televíziós társaság 304 millió fontot fizetett azért, hogy négy évig közvetíthesse a Premier League mérkőzéseit, és ezt a pénzt immár csak 22 felé kellett osztani.
Az angol kluboknak tehát hirtelen sokkal több pénzük lett, aminek köszönhetően egyrészt javíthattak a stadionok állapotán, másrészt pedig nem csak hogy képesek voltak megtartani legjobbakat, hanem immár versenyre keltek a kontinentális sztárcsapatokkal. Az 1990-es évek közepén megindult az európai klasszisok Angliába áramlása: Jürgen Klinsmann 1994-ben a Tottenham Hotspur játékosa lett, egy évvel később Dennis Bergkamp az Arsenalba, Ruud Gullit pedig a Chelsea-be szerződött, majd 1996-ban Gianluca Vialli és Gianfranco Zola is a Stamford Bridge-en folytatta.
Gullit később a Newcastle edzője is volt
A színvonal is javult, a nézőszám emelkedni kezdett (az 1995-96-os szezonban már 27 550 fő volt), vagyis nőtt a bevétel, még nagyobb lett az érdeklődés. A PL robbanásszerűen felértékelődött, a következő tévés szerződés 1997-ben már 670 millió fontról szólt.
A legtöbb bevétel Európában
A még több pénz persze azt jelentette, hogy még több külföldi érkezett a Premier League-be, akikre még többen voltak kíváncsiak, immár nem csak Angliában, hanem külföldön is. A BSkyB 2001-ben már több mint egymilliárd fontot fizetett a közvetítési jogok újabb három évre való megszerzéséért, és ez csak a brit piacot jelentette, hiszen a PL a külföldre eladott közvetítési jogokért is hatalmas összegeket zsebelt be.
A Premier League a bevételeket tekintve ma már messze felülmúlja a többi topligát: a 2009-2010-es idényben az angol élvonal csapatai 2,479 milliárd euró bevételt könyvelhettek el, míg a második Bundesliga esetében ugyanez a szám 1,664 milliárd volt a Deloitte jelentése szerint.
Az angol egyesületek gazdasága alaposan átalakította a játékospiacot is. Az átigazolási összegeket tekintve ugyan a két nagy spanyol óriással, a Real Madriddal és az FC Barcelonával nem lehet versenyezni, és az olasz sztárklubok is próbálják tartani a lépést, de az angoloknak hatalmas szerepük van abban, hogy elszabadultak a futballisták árai. A sportág történetének ötven legdrágább átigazolásából tizenhatot a Premier League egyesületei hajtottak végre, ugyanannyit, mint a Real-Barcelona páros - az olaszok tizenegy átigazolással szerepelnek ezen a listán.
A fizetések több mint tízszeresükre nőttek
Az igazán nagy differencia azonban a fizetésekben van, a PL egyik nagy vonzerejét ez jelenti. A nyitó idényben a játékosok átlagkeresete évi 77 803 font volt - a 2009-2010-es szezonban átlagosan ennek több mint a tízszeresét, 1,162 millió fontot keresték meg. Jelenleg ugyan Samuel Eto'o a világ legjobban kereső futballistája, de ezt a titulust korábban szinte mindig egy PL-játékos mondhatta magáénak. Roy Keane 1999-ben harcolt ki heti 50 ezer fontos bért, Sol Campbell 2001-ben már heti 100 ezret kapott az Arsenaltól, jelenleg pedig a Manchester Cityben Yaya Touré (képünkön)hetente 240 ezer fontot keres.
A Premier League ráadásul nemcsak játékosokat, hanem edzőket is igazolt külföldről. Amikor az Arsenal 1996-ban Arsene Wengert szerződtette a kispadra, akkor Angliában nagy volt a felhördülés, manapság viszont már senki nem lepődik meg azon, hogy a legjobb trénerek is szívesen dolgoznak angol csapatoknál. Sokak szerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy az angol csapatok egyre jobban szerepeltek az európai kupákban. A klubcsapatok eredményei alapján felállított ranglistán Anglia 1999-ben még csak a hatodik volt, még Hollandia is megelőzte, 2008 óta viszont folyamatosan az angolok vezetik ezt a tabellát.
Az élen kevés az izgalom
Persze a Premier League-ben sem minden tökéletes, a ligát is sok kritika érte az elmúlt években. Az angol labdarúgást féltők szerint például a légiósok száma már túlment azon a határon, ami egészséges: jelenleg az összes ligajátékos 63,7 százaléka nem angol. Itt fordult elő először, hogy egy klub csupa külföldi játékosból álló kezdő tizenegyet küldött pályára (1999-ben a Chelsea), és az is, hogy még a kispadon sem kapott helyet hazai focista (Arsenal, 2005 február). Az angol válogatott gyengébb szereplését is gyakran magyarázzák a Premier League sok légiósával.
Egy másik gyakori kritika, hogy az élmezőny túlságosan is kiszámítható. Húsz év alatt mindössze négy csapat tudott bajnokságot nyerni, ráadásul a Blackburn Rovers csak egyetlen alkalommal, a többi 19 elsőségen három klub, a Manchester United, a Chelsea és az Arsenal osztozott. E három együttesen kívül a Liverpoolt szokás még az úgynevezett Big Fourba sorolni, amely főleg az elmúlt évtized közepén volt egyeduralkodó a Premier League-ben: 2006 és 2009 között, három idényen keresztül csak ez a négy csapat végzett az első négy helyen.
Mindez persze nem csak a Premier League hibája, hiszen a Bajnokok Ligája jelenlegi rendszerében kódolva van, hogy konzerválja a különbséget a gazdag és kevésbé tehetős egyesületek között.