A Valenciának két év után ismét sikerült kiharcolnia a Bajnokok Ligájában való szereplést. Mindez a játékosállomány alapján nem meglepetés, figyelembe véve azonban, hogy a klubot anyagi problémák miatt tavaly majdnem a harmadosztályba száműzték, az eredmény elismerésre méltó. Mindehhez a tartományi önkormányzat segítsége, na meg egy ügyes elnök kellett.
Az évtized elején még minden jel arra mutatott, hogy a Valencia felzárkózik a Real Madrid és az FC Barcelona mellé, és a spanyol liga harmadik sztárcsapata lesz. A klub 2002-ben és 2004-ben is megnyerte a bajnokságot, és az európai kupákban is remekül teljesített, hiszen két BL-döntőt játszott (igaz, 2000-ben és 2001-ben is alulmaradt a fináléban), 2004-ben pedig megnyerte az UEFA-kupát.
Egy kisebb hullámvölgyet követően - 2005-ben csak hetedik volt a bajnokságban - a Valencia ismét az élmezőnyhöz tartozott, nemzetközi szinten is elismertnek számított. A vezetőség a fejlődés következő lépcsőfokát egy új stadion felépítésében látta, azonban a klub a lehető legrosszabb pillanatban kezdett bele az építkezésbe - közvetlenül a gazdasági világválság előtt.
Felsejlett a harmadosztály réme
A Nou Mestalla terveit 2006 novemberében hozták nyilvánosságra, a munkálatok pedig 2007 augusztusában kezdődtek. Az eredeti elképzelések szerint az arénát 2009 nyarán kellett volna átadni, ám ebből semmi sem lett. A projekt miatt eladósodott a klub, hiszen a beruházáshoz szükséges pénz egy részét a jelenlegi stadion területének eladásából fedezték volna, de az ingatlanpiac válsága ezt lehetetlenné tette.
Tavaly év elején már a játékosok fizetésére sem maradt pénz, végül a Bancaja nevű pénzintézettől kapott hitelből sikerült megszüntetni a likviditási problémákat. A gazdasági problémák természetesen a csapat teljesítményére is hatottak, ráadásul a vezetőség rengeteg rossz szakmai döntést hozott, amelyek közül a legsúlyosabb Ronald Koeman kinevezése volt 2008 nyarán. Az együttes az ő irányítása alatt csak tizedik lett a bajnokságban, tavaly pedig Unai Emeryvel a hatodik helyen végzett.
Nem csak az edzők, hanem elnökök is sorra váltották egymást: a mintegy 547 millió euró adósságot felhalmozó klubot Juan Solert, később Juan Villalonga, majd a korábbi alelnök, Vicente Soriano irányította. Utóbbi azt állította, hogy egy Delporte nevű, montevideói székhelyű cég 500 millió eurót fektet a klubba. Ebből persze semmi sem valósult meg, sőt, az állítólagos befektetőről kiderült, hogy egyáltalán nincsen pénze. Tavaly nyáron még annak a lehetősége is felmerült, hogy a Valenciát adósságai miatt a harmadosztályba száműzik, ám az új elnöknek, Manolo Llorentének sikerült ezt megakadályoznia.
A szurkolók közel 19 millió eurót gyűjtöttek
Llorente úgy vélte, hogy a legfontosabb a fejekben rendet tenni, és a pánikkeltés helyett megpróbálni a maximumot kihozni a szituációból. Hónapokon keresztül mást sem lehetett hallani, mint hogy a Valencia kénytelen lesz megválni legjobbjaitól: David Villa, David Silva vagy Juan Mata mind keresettek a játékospiacon, ám az eladásukból maximum 50-60 millió euró folyt volna be, ami az adósságnak alig egytizede, viszont a csapatot jelentősen meggyengítette volna.
Éppen ezért Llorente kijelentette, hogy egyik sztárt sem adják el, ha csak valami őrült ajánlat nem érkezik értük. Ezzel párhuzamosan új klubrészvényeket bocsátott ki, amelyekből 3981 szurkoló vásárolt, részvényenként 720 eurós vételárral. A drukkerek tulajdonképpen egy teljesen értéktelen, üres papírt vettek meg, kifejezve, hogy mennyire szeretik az egyesületet, ám így 18,7 millió euró gyűlt össze, amely már elég volt ahhoz, hogy meggyőzze a tartományi kormányt: nem engedhetik, hogy a Valencia csődbe menjen.
A Generalitat által létrehozott cég, a Valencia Fundación további 73,3 millió euró értékben vett részvényeket, az egyesület fő hitelezője, a Bancaja (amelynek 200 millió euróval tartoznak) pedig elállt az adósság azonnali behajtásától. Ez persze nem véletlen, elvégre a Bancaja tulajdonosa nem más, mint a tartományi önkormányzat.
Költségcsökkentés változatlan csapattal
Az adósság nagy része tehát megmaradt ugyan, ám egyelőre nem kell vele foglalkozni, az a lényeg, hogy az évi 44 millió eurós hitelkamat törlesztésére legyen pénz. Ennek megfelelően az új igazolások többsége ingyen érkezett, csak Miguel Ángel Moyáért fizettek ötmillió eurót, miközben Raúl Albiolt 15-ért eladták a Real Madridnak, Fernando Morientes, Emiliano Moretti és Miguel Ángel Angulo távozásával pedig a bérköltségek is csökkentek.
A csapat többé-kevésbé változatlan maradt (csak Albiolt kellett pótolni), és bár a drukkerek egy része továbbra sem elégedett Emeryvel, azt a szurkolók is kénytelenek elismerni, hogy a szakember hozta a kötelező győzelmeket. A nagycsapatok ellen a Valencia csak elvétve szerzett pontot (a Sevillát legyőzte, a Barcelonával és a Mallorcával pedig döntetlent játszott hazai pályán, vendégként viszont az első tíz helyezett közül csak a Bilbaót verte meg), a többieket azonban magabiztosan intézte el: a 37 forduló alatt megszerzett 68 pontból 46-ot, vagyis több mint kétharmadát a tabella második felében végzett gárdák ellen gyűjtötte be.
Mindez elég volt ahhoz, hogy ugyan a Realtól és a Barcelonától jelentősen lemaradva, de megszerezze a harmadik helyet a csapat, márpedig a bronzérem azt jelenti, hogy a következő szezonban a Valencia megint ott lesz a BL csoportkörében. Mindez anyagi szempontból is rendkívül fontos (az Európa Ligában ebben a szezonban a negyeddöntőig jutott a csapat, ahol a későbbi győztes Atlético Madrid búcsúztatta), de ettől függetlenül nincs kizárva, hogy valamelyik klasszist mégis csak pénzzé teszik a nyáron.
A Nou Mestalla munkálatai pedig egyelőre állnak, és lehet, hogy soha nem fognak folytatódni.