Ferguson a britekben hisz, a Bayern gyengítve erősít

A topligák közül a Premier League-ben futballozik a legtöbb idegenlégiós, az angol bajnokcsapat, a Manchester United azonban rontja átlagot, a többi sztárklubhoz képest sokkal több hazai futballistát foglalkoztat. Mi állhat az élcsapatok markánsan eltérő átigazolási filozófiái mögött?

Amikor a Manchester United világrekordot jelentő összegért eladta Cristiano Ronaldót a Real Madridnak, rögtön megkezdődtek a találgatások, hogy kivel pótolják majd a világ egyik legjobbjának tartott támadót. Röpködtek a sztárok nevei, a MU azonban végül csak a Wigan Athletic ecuadori középpályását, Luis Valenciát szerződtette. Hasonló volt a helyzet a klubtól távozó Carlos Tévez esetében is: az argentin csatár helyét végül nem egy külföldről érkező sztár, hanem a Newcastle United futballistája, Michael Owen foglalta ez a kereteben.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a MU nem szerződtet külföldről, elég, ha csak Cristiano Ronaldo, Nani, Patrice Evra, Nemanja Vidic megvételére gondolunk. A tendencia azonban mindenképpen azt mutatja, hogy a manchesteriek szívesebben vásárolnak a belső piacról: a klub történetének legdrágább szerzeménye Rio Ferdinand, akit 2002-ben a Leeds Unitedtől vettek meg, de az elmúlt években is olyan játékosokat igazoltak az angol élvonalból, mint Dimitar Berbatov (Tottenham Hotspur), Tomasz Kuszczak (West Bromwich Albion), Michael Carrick (Tottenham Hotspur), Edwin van der Sar (Fulham), Alan Smith (Leeds United), Carlos Tévez (West Ham United) vagy Wayne Rooney (Everton).

A többi angol nagycsapatnál sokkal kevesebb az országhatáron belüli átigazolás, az Arsenal például alig-alig szokott körülnézni a Premier League-ben. Bár Mickael Silvestre a Manchester Unitedtől, Lassana Diarra és William Gallas pedig a Chelsea-ből érkezett az elmúlt három évben, de közülük csak az utóbbi lett alapember. A Chelsea ugyancsak hanyagolja a hazai piacot az utóbbi években, a Stamford Bridge-n csupán a Bolton Wandererstől megvett Nicolas Anelka, illetve az Arsenaltól érkezett Ashley Cole jelentik a kivételt. A Liverpool mintha az elmúlt időszakban valamivel jobban törekedett volna arra, hogy a Premier League-ben belülről igazoljon (emlékezzünk Peter Crouch, Craig Bellamy, Yossi Benayoun vagy éppen Robbie Keane megvétele), de aligha lehet véletlen, hogy közülük már csak Benayoun a csapat játékosa.

A jelenségre elsősorban az edző személye ad magyarázatot: a négy angol sztárklub közül egyedül Manchesterben dolgozik brit tréner, ráadásul Ferguson már időtlen idők óta irányítja a csapatot. A skót szakember jobban kedveli a brit mentalitású focistákat, és ennek köszönhető, hogy még a Premier League-en belülről is igyekszik elsősorban angolokat szerződtetni (Ferdinand, Smith, Rooney, Carrick, Owen). Másrészt a rutinos edző úgy gondolja, hogy sokkal gyorsabban képes beilleszkedni egy olyan futballista, aki már megszokta a Premier League légkörét, ritmusát.

Valószínűleg az sem véletlen, hogy éppen Ferguson volt az, aki támogatta Joseph Blatter azon ötletét, hogy ismét korlátozni kellene a légiósok számát. Amikor 2007-ben a FIFA elnöke először felvetette a témát, Ferguson ezt nyilatkozta: "Az angol labdarúgásnak jót tenne, ha az élcsapatoknál több hazai futballista szerepelne. A Liverpool vagy az Arsenal biztosan tiltakozna ez ellen, de azt hiszem, egy semleges szurkoló egyetértene a felvetéssel".

A többi egyesületnél viszont külföldi edző dolgozik, Arsene Wenger ugyan már hosszú ideje irányítja az Arsenalt, de még mindig sokkal inkább vesz külföldről focistát, mint Anglián belülről. Wengernek persze a gazdasági szempontokra is jobban oda kell figyelnie, hiszen az Arsenal anyagi lehetőségei szerényebbek a United kereteinél, Európa kevésbé reflektorfényben zajló bajnokságaiból pedig sokkal olcsóbban meg lehet szerezni egy ifjú tehetséget, mint országhatáron belülről (Wenger ez alól csak Theo Walcott esetében tett kivételt az utóbbi időben). Persze ez csak a felszíne Wenger filozófiájának, a francia mester számára ugyanis az jelenti az igazi kihívást, ha fiatal játékosokból rakhat össze egy ütőképes csapatot - egyrészt már több helyen is ecsetelte az efféle építkezés örömét, másrészt még a Real Madrid kedvvéért sem volt hajlandó megválni a londoni alkotóműhelytől.

Más kérdés, hogy nem mindenkinek nyeri el a tetszését Wenger módszere, egyes vélemények szerint ugyanis hosszú távon nehéz úgy boldogulni, ha kizárólag az anyagi szempontok és egyéni motivációk játszanak szerepet az együttes kialakításában. Korábbi játékosai közül is többen álltak már értetlenül egy-egy Wenger-döntés előtt (a leghatározottabban Emmanuel Petit emelte fel a hangját), felhánytorgatva, hogy a mesternek nem mindig az alapokról kellene építkezne, a riválisokhoz hasonlóan egyszer ő is összerakhatna egy alapjaiban erős alakulatot. A wengeri iskola értékelésénél arra is tekintettel kell lenni, hogy harminc évnél idősebb játékosokkal tudatosan nem köt kétévesnél hosszabb szerződést, ezzel is a fiatalokat akarja előtérbe tolni.

A Chelsea-nél tulajdonképpen 1996 óta nem dolgozott huzamosabb ideig angol edző (bár Ray Wilkins kétszer is átvette ideiglenesen a csapatot), a Liverpoolról pedig ez 1998 óta mondható el ugyanez. A csapatot 2004 óta irányító Rafa Benítez is elsősorban az általa jól ismert Primera Divisiónból igyekezett erősíteni, de ahogy egyre nagyobb rálátása lett a Premier League-re, úgy vett egyre több játékost az angol ligából.

A manchesterihez hasonló játékospolitika a topligákban szinte csak a Bayern Münchenre jellemző, a bajorok azonban más indokkal erősítenek főleg belföldről. Ők ugyanis részben azzal igyekeznek megőrizni vezető szerepüket a Bundesligában, hogy anyagi fölényüket kihasználva rendre elcsábítják vetélytársaik legjobbjait, amivel két legyet ütnek egy csapásra: olyan játékosokat igazolnak, akik már bizonyítottak a német élvonalban, és egyben gyengítik is a riválisukat.

Az 1990-es évek közepén a Werder Bremen került a legközelebb a Bayernhez, mire a müncheniek két év alatt megvették a brémaiak két sztárját, Andreas Herzogot és Mario Baslert. Később a Bayer Leverkusen volt a legveszélyesebb rájuk, ám végül Robert Kovac, Zé Roberto, Michael Ballack és Lúcio is Münchenben kötött ki. A Bayern filozófiája azóta sem változott, hiszen idén nyáron például a Stuttgart csatárát, Mario Gomezt, illetve a Hamburg támadóját, Ivica Olicot is elcsábította.

www.global-soccer.eu