Futballbabonák: szerencse sípcsontvédő, falra köpés, kölcsönfogkrém

A sportban a fizikai edzések mellett a mentális felkészítésnek is nagyon fontos szerepe van, sokak szerint a megfelelő önbizalom, illetve a győzelembe vetett hit nélkül nem is érdemes kifutni a pályára. Nem meglepő, hogy a labdarúgás világában rengeteg különböző babonáról hallani.

Nem kis meglepetést okozott az Arsenal-AS Roma BL-nyolcaddöntőn, hogy amikor a csapatok kijöttek a második félidőre, akkor a hazai gárdából mindössze kilencen futottak ki a pályára. A játékvezető már éppen jelt is adott a kezdésre, amikor az öltözőkijáróban megjelent William Gallas, illetve Kolo Touré.

Utóbbi gyorsan be is szaladt a pályára, amiért sárga lapot kapott, Gallas azonban megvárta, amíg a bíró engedélyt ad neki arra, hogy pályára lépjen. Pedig az ő késésének nem volt különleges oka, a francia azért maradt le a kezdésről, mert az első játékrészben összeszedett sérülését ápolták. Touré ettől még időben érkezhetett volna a folytatásra - azonban az elefántcsontparti futballista ragaszkodott ahhoz a babonájához, hogy utoljára hagyja el az öltözőt, így megvárta, amíg társa is játékra kész.

Az ehhez hasonló babonák egyébként nem számítanak ritkaságnak a labdarúgás világában. Az 1966-os angol világbajnok válogatott csapatkapitánya, Bobby Moore például ragaszkodott ahhoz, hogy a csapatból ő fejezze be utoljára az öltözködést. A szintén a West Ham Unitedben szereplő Martin Peters egyszer meg akarta tréfálni őt, és az egyik szekrény mögött elbújva megvárta, amíg Moore felveszi a szerelését, majd ekkor előállt, hogy maga is felhúzza a nadrágját. Moore azonban nem jött zavarba: komótosan lehúzta a magáét, hogy aztán megint felvegye - a csapatból utolsóként.

Az 1990-es évek kiváló angol középpályása, Paul Ince pedig mindig csak az öltözőfolyosón, közvetlenül a játékoskijáróban húzta fel a mezét - a tévéközvetítések során megszokott látvány volt a félmeztelen középpályás a kezdés előtt. A szintén angol csatárnak, Gary Linekernek ennél valamivel gyakorlatiasabb szokása volt: ő a bemelegítés során soha nem rúgott kapura, mondván, a gólokat a mérkőzésekre tartogatja. Ez elég jól bejött neki, hiszen máig ő az angol válogatott történetének második legeredményesebb játékosa, az 1986-os világbajnokságon pedig gólkirályi címet szerzett.

És ha már a mexikói vébét említettük: az aranyérmes argentin válogatott szövetségi kapitánya, Carlos Bilardo a viadal során végig ugyanazt a szerinte szerencsét hozó nyakkendőt viselte. De nem ez volt az egyetlen babonája a torna alatt: az első, Koreai Köztársaság elleni mérkőzés előtt egyik játékosától kért kölcsön fogkrémet, és miután a gárda 3-1-re megnyerte a találkozót, a későbbiekben minden meccs előtt végrehajtották ugyanezt a rituálét.

Az 1998-ban vébét nyert francia válogatottak is jó néhány rítusa közismert, ilyen volt például, hogy a csapatkapitány Laurent Blanc minden találkozó előtt csókot lehelt a kapus, Fabien Barthez kopasz fejére. A csapattagok azonban arra is figyeltek, hogy a stadionba vezető úton mindenki mindig ugyanoda üljön a buszon, az öltözőben pedig a meccsek előtt rendszeresen Gloria Gaynor "I will survive" című diszkóslágerét hallgatták - amely a francia válogatott nemhivatalos himnuszává vált.

Nem túlzás kijelenteni, hogy egyes játékosok szinte betegesen ragaszkodnak ahhoz, hogy minden mérkőzés előtt pontosan ugyanazt a cselekménysort hajtsák végre. Az angol válogatott kapusa, David James például megvárja, amíg mindenki elhagyja a mellékhelyiséget, majd a falra köp (!); a VfB Stuttgart német csatára, Mario Gomez csak a mosdótól balra a legmesszebb helyezkedő toalettet használja (még akkor is, ha arra éppen várni kell, miközben a többi szabad); és a Chelsea középhátvédje, John Terry is mindig csak ugyanazt a mellékhelyiséget hajlandó használni a Stamford Bridge-en.

Terrynek ezen kívül még számtalan berögződött szokása van a mérkőzések napján, kezdve onnan, hogy aznap semmit sem iszik, mindig megszámolja a lámpaoszlopokat otthontól a stadionig, mindig ugyanoda parkol a stadionban, a sípcsontvédőjét pedig háromszor tekeri körbe rögzítőszalaggal.

A sípcsontvédőire egyébként is nagyon háklis: több mint tíz éven keresztül ugyanazt a párt hordta, mígnem 2005-ben, az FC Barcelona elleni BL-negyeddöntő első mérkőzése előtt a szerelés ezen része egyszerűen eltűnt, hiába tette tűvé érte a Camp Nou öltözőjét. A Chelsea el is veszítette 2-1-re a meccset, ám Terry a visszavágóra Frank Lampardtól kért kölcsön új sípcsontvédőket, a csapat pedig azt a találkozót 4-2-re megnyerte, és továbbjutott - megszületett az új, szerencsét hozó felszerelés.

De a babonák nem csak egyes focistákhoz kötődhetnek: a cardiffi Millennium Stadiumról például sokáig azt tartották, hogy a vendégöltözője el van átkozva. Amikor ugyanis az új Wembley építése alatt az angol labdarúgás kupadöntőit és osztályozóit Cardiffban játszották, az első 12 fináléban mindig az a csapat nyert, amely hivatalosan a hazai csapatnak számított!

Az átkot végül a Stoke Citynek sikerült megtörnie 2002-ben, a másodosztályba való feljutásért vívott mérkőzésen a Brentford ellen. Igaz, a Stoke-nál semmit sem bíztak a véletlenre: amikor megtudták, hogy ők készülhetnek majd a vendégöltözőben, akkor felkértek egy feng-shui szakértőt...

www.global-soccer.eu