Vágólapra másolva!
A legtöbb labdajátékban az edzőknek egy mérkőzés során számos cserelehetőségük van, így sokkal könnyebben belenyúlhatnak a találkozó menetébe, mint a labdarúgásban, ahol nagyon sokáig még a csere fogalma sem létezett. Pedig egy jókor végrehajtott csere sokszor döntő fontosságú lehet.

A labdarúgásban egészen az 1960-as évek második feléig tétmérkőzésen nem lehetett cserélni, legalábbis taktikai okból: bizonyos találkozókon sérülés esetén engedélyezték, hogy másik futballista lépjen pályára, de az edzőknek ez volt az egyetlen lehetőségük a váltásra. Persze ezt is ki lehetett játszani, gondoljunk csak a magyar labdarúgás legemlékezetesebb meccsére, a londoni 6-3-ra, amelyen Grosics Gyula a hajrában lejött a pályáról, hogy Gellér Sándor is játszhasson az évszázad mérkőzésén - de azért nem ez volt a jellemző.

Az 1960-as évek közepére azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a szabály elavult. Először természetesen a sportág őshazájában, Angliában engedélyezték a taktikai okokból végrehajtott cserét az 1967-68-as idényben. A nagy nemzetközi tornák közül az 1970-es világbajnokság volt az első, ahol már szabadon lehetett cserélni, és a legtöbb szövetségi kapitány nem is hagyta kihasználatlanul a lehetőséget. A vébék történetének első játékosa, aki csereként pályára lépve gólt szerzett, a mexikói Ignácio Basaguren volt, aki a Salvador elleni csoportmeccsen a hajrában állította be a 4-0-s végeredményt.

Ez a torna rögtön meg is hozta az első szupercserét, köszönhetően az olasz szövetségi kapitány, Ferruccio Valcareggi azon elképzelésének, hogy két legnagyobb sztárja, Sandro Mazzola és Gianni Rivera nem lehet egyszerre a pályán. Így aztán Riverát rendre a szünetben cserélte be Mazzola helyére, vagyis az egy évvel korábban Aranylabdát nyert focista mindannyiszor a kispadon kezdett - ami nem akadályozta meg abban, hogy a negyed- és az elődöntőben is betaláljon, sőt, utóbbin az ő gólja jelentette az olaszok számára a 4-3-as győzelmet az NSZK ellen. Ennek jutalmaként Valcareggi a Brazília elleni fináléban csak az utolsó hat percre cserélte be Riverát, amikor már minden eldőlt...

Maga a szupercsere kifejezés először az angol szakzsargonban terjedt el az 1970-es években, köszönhetően egyetlen játékosnak, a Liverpool vörös hajú csatárának, David Faircloughnak. A liverpooliak saját nevelésű támadója az 1975-76-os idényben mutatkozott be a csapatban, és a szezon során hét gólt is szerzett - többségüket csereként beállva. Legemlékezetesebb találatát 1977 márciusában, az AS Saint-Etienne elleni BEK-elődöntőn szerezte, ahol a Liverpool hazai pályán igyekezett ledolgozni az első meccsen összeszedett hátrányt. A francia gárda az idegenben szerzett gólnak köszönhetően jobban állt, amikor Bob Paisley a hajrára beküldte Fairclough-ot, aki hat perccel a lefújás előtt megszerezte a továbbjutást érő gólt, mire a tévékommentátor, Gerald Sinstadt így kiáltott fel: "Supersub strikes again", azaz "Szupercsere megint betalált". Kevin Keegan és John Toshack mögött Fairclough nem tudta beverekedni magát a kezdő tizenegybe, de így is beírta magát a sportág történetébe: az angol nyelvben a csereként fontos gólt szerző játékosokat azóta supersubnak nevezik.

Forrás: AFP
Wiltord és Trezeguet a kispadról beállva döntötték el a 2000-es Eb-döntőt

A legtöbbször alighanem Ole-Gunnar Solskjaerrel kapcsolatban hangzott el ez a szó, nem véletlenül. A Manchester United egykori norvég támadója ugyanis a Premier League történetében rekordtartónak számít, legalábbis ami a csereként elért találatokat illeti: Solskjaer összesen 91 gólt ért el az angol élvonalban, és ebből 17-et jegyzett csereként (eggyel előzi meg a jelenleg a Portsmouth-ban szereplő Jermaine Defoe-t, aki így a közeljövőben utolérheti a norvégot).

A Bundesligában ennél több gólra volt szükség a hasonló rekordhoz, Németorszában ugyanis Alexander Zickler pályafutása során 18 gólt ért el csereként. Solskjaerral viszont előfordult az is, hogy a kispadról beállva négyszer volt eredményes egy mérkőzésen, valamint a legemlékezetesebb gólját is csereként szerezte, igaz, nem a Premier League-ben, hanem a Bajnokok Ligájában: a sorozat 1999-es, barcelonai döntőjében a Manchester United a rendres játékidő leteltekor még vesztésre állt a Bayern Münchennel szemben, ám előbb az egyik csere, Teddy Sheringham egyenlített, majd a másik cserejátékos, Solskjaer a győzelmet is megszerezte a MU-nak.


Nem ez volt az első BL-, illetve BEK-döntő, amelyet egy cserejátékos döntött el. 1987-ben a Porto nyert 2-1-re a fináléban, köszönhetően a kevéssel korábban beküldött brazil támadó, Juary góljának - az ellenfél akkor is a Bayern München volt. Tizenkét évvel később pedig Patrick Kluviert volt a "supersub", amikor az Ajax Amsterdam színeiben a kispadról beállva lőtt mindent eldöntő találatot az AC Milan kapujába.

Vb-döntőn hasonló esetre még nem volt példa, az Európa-bajnokságokon viszont annál inkább. Az 1996-os kontinensviadal fináléjában a német válogatott 1-0-s vesztésre állt, amikor Berti Vogts becserélte Oliver Bierhoffot, az addig alig ismert csatár pedig nem csak hogy egyenlített, hanem a hosszabbításban az aranygólt is belőtte. Négy évvel később a franciák álltak kifejezetten rosszul a fináléban, a rendes játékidő leteltekor az olaszok 1-0-ra vezettek, amikor a cserecsatár, Sylvain Wiltord egyenlített, majd a hosszabbításban a másik cserejátékos, David Trézéguet ért el aranygólt.

www.infosport-focivilag.hu