Argentína brazil stílussal bukta el a Copát

Noha a csoportmérkőzések első fordulója után úgy tűnt, hogy a 2007-es Copa América a meglepetések tornája lehet, a kontinensviadal végül többé-kevésbé a papírformának megfelelően alakult. A legjobb négy közé az előzetesen erre legesélyesebbnek tartott válogatottak jutottak be, Brazília pedig végül megvédte a címét - bizonyítva, hogy képes alkalmazkodni a modern labdarúgás követelményeihez.

Sokak szerint az idei volt minden idők legjobb dél-amerikai kontinensviadala, ami talán túlzás, de az bizonyos, hogy régóta nem rendeztek ilyen magas színvonalú tornát az Atlanti-óceán túlpartján. Gólokban mindenesetre nem volt hiány: a 26 mérkőzésen összesen 86 találat született, ami mérkőzésenkénti 3,3-as gólátlagot jelent - a 2006-os világbajnokságon ugyanez a szám 2,3 volt, vagyis pontosan egy góllal kevesebb, de a Copán sem volt ilyen magas az átlag 1963 óta.

Az előző évekkel ellentétben majd mindegyik válogatott a legerősebb csapatával utazott el Venezuelába, a kivételt egyedül az egyik "vendég", az Egyesült Államok jelentette, ezen kívül még a mexikói és a brazil együttesből hiányzott egy-két klasszis - de azért ezek a csapatok is közel álltak az ideális összeállításukhoz.

Sőt, könnyen lehet, hogy a brazilok éppen most találták meg azt. A selecao szövetségi kapitányát, Dungát nagyon sokan kritizálták amiatt, hogy szakítva a brazil hagyományokkal túlságosan is európai stílusban játszatja együttesét, de mint a mester rámutatott, a "jogo bonito" 1970 után csak arra volt jó, hogy a válogatott szép játékkal, szimpatikusan bukjon el - az 1994-es vb-győzelmet a mostanihoz hasonló játékfelfogással szerezték meg.

A mostani tornagyőztes brazil gárdában a középpályán csupa olyan futballista kapott helyet, aki szükség esetén a védekezésből is legalább annyira képes kivenni a részét, mint a támadásból, és ez elsősorban a döntőben vált be, ahol a Josué-Mineiro duó valósággal "megfojtotta" az argentinok játékmesterét, Juan Román Riquelmét, szükség esetén a szabálytalanságoktól sem riadva vissza.

A nagy kérdés a braziloknál ezek után az lesz, hogy Dunga hol szerepelteti ebben a csapatba a Copa-szereplést lemondott két világklasszist, Ronaldinhót és Kakát, akik az események ilyen alakulását követően alighanem hátrányból indulnak majd, és könnyen lehet, hogy a jelenlegi játékszisztémát nem feladva csak egyiküknek lesz hely a kezdők között, a támadó középpályás pozíciójában, amit a tornán hol Anderson, hol Diego, hol pedig Júlio Baptista töltött be.

A döntőig magabiztosan menetelő argentinok éppen azt a szerepet töltötték be, amit sokáig a brazilok foglaltak el a világ labdarúgásában: szakvezetőjük, Alfio Basile a Mexikó elleni elődöntőt követően kijelentette: "nagyon örül annak, hogy csapata szépen játszva nyert". A gyengébb játékerőt képviselő csapatok ellen az albiceleste taktikája kiválóan működött, az argentin csapat rendkívül türelmesen futballozva addig passzolgatta a labdát, amíg az ellenfél alól egész egyszerűen "ki nem húzta a szőnyeget": jellemző, hogy Riquelméék a Copán szerzett 16 góljukból 11-et a második félidőben szereztek.

A középpályán Javier Mascherano, Estebán Cambiasso és a reaktivált Juan Sebastián Verón végezték a piszkos munkát, Riquelmének így csak irányítania kellett, ami remekül is ment neki, de a brazilok ellen nem tudott kibontakozni, mivel fokozottan figyeltek rá, és sokszor egyszerűen nem hagyták labdához jutni - és hasonló volt a helyzet a csatársorban a zseniális Lionel Messivel. Basile alighanem a döntő elvesztése ellenére is kitart majd a mostani taktika mellett, de lehet, hogy néhány kiöregedőben lévő játékosát (Gabriel Heinze, Roberto Ayala, Verón, talán még Riquelme is) le kell cserélnie - az argentin utánpótlást ismerve ez nem lesz olyan nehéz feladat.

A bronzérmes Mexikó elégedett lehet a Copán mutatott teljesítményével, főleg, hogy Hugo Sánchez csapata három európai légiósa nélkül szerezte meg a harmadik helyet. A közép-amerikaiak egyedül büszkélkedhetnek azzal, hogy legyőzték a végső győztes brazilokat, ráadásul Nery Alberto Castillo, illetve Andrés Guardado személyében a torna két legnagyobb felfedezettjét is ők adták.

A legnagyobb pozitív meglepetést azonban kétségtelenül Uruguay válogatottjának szereplése jelentette, hiszen a szövetségi kapitány, Oscar Washington Tabárez az első csoportmeccsen Peru ellen elszenvedett vereség után levonta a konzekvenciát, és a korábban erőltetett 4-3-3-as felállásról átállt a 3-5-2-re, ami kiválóan bevált.

A mexikói Nery Castillo (balra) és az uruguayi Cristián Rodríguez egyaránt remek teljesítményt nyújtott a tornán

Ehhez persze kellett az, hogy a középpályán Pablo García vagy Cristián Rodríguez remek teljesítményt nyújtson, és még az is belefért, hogy a csatársor két legnagyobb sztárjának, Álvaro Recobának és Diego Forlánnak együttesen talán két jó félideje legyen. Recoba egyébként a torna után lemondta a válogatottságot, ami talán nem is olyan nagy baj az uruk számára, akik - még ha ez szentségtörésnek is tűnik - nélküle talán már jobbak, mint vele.

A negyeddöntő vesztesei közül elsősorban a házigazda Venezuelát kell kiemelni, amely történelmet írt azzal, hogy históriája során másodszor mérkőzést tudott nyerni a Copán, és első ízben bekerült a legjobb nyolc közé. Kellett ehhez persze némi bírói segítség is (Peru ellen a hazaiak negyedóra alatt emberelőnybe kerültek, majd a játékvezető egy jogosnak tűnő tizenegyest nem adott meg a vendégeknek), de immár végképp bebizonyosodott, hogy a venezuelai együttes nem csak pofozógépnek számít a szubkontinensen.

Összességében a torna legfőbb tanulsága egyébként is az volt, hogy a két nagyot, Brazíliát és Argentínát leszámítva csökkent a különbség a kontinens válogatottjai között, ami a közelgő világbajnoki selejtezőkre nagy izgalmakat ígér. A csoportmérkőzések után búcsúzott csapatok közül Bolívia és Ecuador sem játszott alárendelt szerepet, bár utóbbinak a helyzetkihasználásán jelentősen javítania kell, ha sorozatban harmadszor is ki akar jutni a világbajnokságra.

Ami a szintén korán búcsúzott Kolumbiát illeti, a válogatott a jelek szerint válaszútnál áll: el kell döntenie, hogy szakítani akar-e a szokásos, sok passzból álló kolumbiai játékstílussal, és áttér a pragmatikusabb célfutballra - ezúttal valahol a két felfogás között vívódtak, és így egyik sem ment nekik. A peruiak mestere, Júlio César Uribe a jelek szerint viszont már döntött: az Argentína ellen elszenvedett 4-0-s vereség után ugyanis kijelentette, hogy a jövőben a betonbiztos védelemre alapoz majd, és a villámgyors kontrákra épít majd - utóbbihoz megfelelő játékosai vannak Claudio Pizarro és Jefferson Farfán személyében.

A perui kapitány, Júlio César Uribe a jelek szerint szertornában is otthonosan mozog

Ami a legnagyobb csalódást illeti, ez a titulus a chileiknek jár, akik csoportjukból ugyan továbbjutottak, de a brazilok elleni negyeddöntőben összeomlott a gárda, és mint kiderült, ennek elsősorban magatartásbeli okai voltak. A találkozó előtt ugyanis több játékos kirúgott a hámból a szállodában, aminek következményeképpen a szövetség hat focistát is másfél évre eltiltott a válogatottbeli szerepléstől - köztük olyan alapembereket, mint Pablo Contreras, Jorge Vargas és a csapatkapitány Jorge Valdivia.

Az esetet követően a szövetségi kapitány, Nelson Acosta lemondott posztjáról (egy éven belül immár másodszor), és ezúttal aligha fogják rábeszélni a visszatérésre. A Colo Colo argentin trénere, Claudio Borghi máris visszautasította a felkérést a szövetségi kapitányi posztra - nem a legjobb előjel a szeptemberben kezdődő vb-selejtezők előtt.