A Debrecen ellenfele lesz: Sahtar Donyeck

A jelek szerint a Debrecennek nincsen szerencséje, hiszen a Manchester United után ismét egy olyan ellenfelet kapott, amellyel szemben a továbbjutás bizony óriási bravúr lenne. Az ukrán Sahtar Donyeck első pillantásra talán nem tűnik olyan nehéz riválisnak, mint a MU, de ha belegondolunk, hogy a doneckiek az előző idényben a BL csoportkörében hazai pályán legyőzték a Celtic FC-t és az FC Barcelonát, majd az UEFA-kupában kiverték az FC Schalke 04-t, vagy hogy a klub eurómilliókért erősített Dél-Amerikából, akkor megállapíthatjuk, hogy a DVSC alaposan belehúzott.

Az ukrán bányászvárosban még 1936 májusában alapították meg a mai Sahtar Donyeck elődjét, és az egyesület a hazánkban is jól ismert élmunkásról, Alekszej Sztahanovról kapta a nevét - az első években tehát Sztahanovecként szerepelt az együttes, de mivel az ukrajnai pontvadászatban kikapott a Dinamo Ogyesszától, így nem jutott be a szovjet élvonalba. Egy év múlva azonban sikerült felkerülni az első osztályba, és az 1938-as bajnokságban a Sztahanovec a tiszteletre méltó 11. pozícióban végzett.

A negyvenes évekre egy erős csapat jött össze, és az 1941-es bajnokságban az együttes a negyedik helyen állt tíz forduló után, amikor a második világháború miatt félbeszakadt a versengés. A világégés okozta szünetet követően az egyesület új nevet kapott, és 1945-től szerepelt Sahtyorként - igaz, akkoriban még Sahtyor Sztalinovóként vitézkedett.

Legelőször az 1949-es országos bajnokságban tűnik fel ez a klubnév, amikor is a csapat az utolsó helyen végzett, de magasabb érdekek miatt nem esett ki - és két év múlva a harmadik pozíciót szerezte meg a pontvadászatban! Újabb két esztendő elteltével aztán mégiscsak búcsúznia kellett a legjobbak közül, hogy 1954-ben visszakerüljön az elitbe, és ezt követően rendszeresen ott volt a középmezőnyben.

A klub első aranykorszaka a hatvanas évek elején jött el, amikor a csapat mestere Oleg Oszenkov volt, és a Sahtyor háromszor is bejutott a szovjet kupa fináléjába: 1961-ben és 1962-ben elhódította a trófeát, 1963-ban pedig a döntőben a Szpartak Moszkvától szenvedett vereséget - ennek az együttesnek a két legnagyobb sztárja Borisz Sztrelcov és Anatolij Rogyin volt.

Ezután kissé visszaesett a csapat teljesítménye, 1971-ben ki is esett az élvonalból, de egy év elteltével visszajutott a legjobbak közé, és a hetvenes évek közepére élgárdává nőtte ki magát. A donyecki egyesület 1975-ben ezüstérmet szerzett a bajnokságban, és így története során először kiléphetett a nemzetközi porondra, és három kört is ment az UEFA-kupában (menet közben kiverve a Budapesti Honvédot is), majd 1978-ben harmadik lett a pontvadászatban, hogy 1980-ban elhódítsa a szovjet kupát - utóbbi trófea 1983-ban is a Sahtyor vitrinjébe került.

Annak a korszaknak kiemelkedő egyéniségei a kapus Jurij Gyegtyarjov (1977-ben a szovjet bajnokság legjobbjának választották, többször szerepelt a válogatottban), a csatár Vitalij Sztarukin (az 1979-es idény gólkirálya) és a középpályás Mihail Szokolovszkij voltak, utóbbi több mint 400 mérkőzésen játszott a klubban. A Sahtyor utoljára 1991-ben szerepelt a szovjet bajnokságban, amikor is a 12. helyen végzett, hogy a következő évben már az önálló ukrán pontvadászatban szerezze meg a negyedik pozíciót.

Ukrajnában a klub sokáig nem tudott kilépni a Dinamo Kijev árnyékából: a doneckiek összesen hatszor szereztek ezüstérmet a kijeviek mögött, míg 2002-ben végre megtört a jég, és az élen végeztek. A sikerben az egyesület tulajdonosa, Rinat Ahmetov - aki 1996-ban vásárolta meg a klubot, és azóta sem sajnálja a pénzt az új igazolásokra, illetve a fejlesztésekre - óriási szerepet vállalt. A klub ultramodern edzőközpontja 1999-ben nyílt meg, és a tervek szerint hamarosan elkészül az új stadion is. Ahmetovnak persze van miből költenie: a Forbes magazin listáján 2005-ben a világ 38. leggazdagabb embereként tartották nyilván, a becsült vagyona a lap szerint 2,4 milliárd dollár.

Nem csoda, hogy a Sahtar lassan az egyik legvonzóbb kelet-európai klub lesz a dél-amerikai, elsősorban brazil játékosok számára. 2004 nyarán az olasz Bresciától sikerült elcsábítani a középpályás Matuzalemet 14 millió euróért - a focistát az előző szezonban az év játékosának választották meg Ukrajnában, és nagy szerepe volt abban, hogy a csapat megnyerte a bajnokságot.

De a többi brazil légiós sem aprópénzért szerződött a Sahtarba: az idén januárban Jadsonért ötmilliót, a bajnok Santos FC-től megvett Elanóért 7,6 milliót fizettek, a nyáron leigazolt Fernandinho pedig 7,8 millió euróba került - ehhez képest a Leonardóért kiadott másfél millió szinte semmiség. Ráadásul nem csak brazilok szerepelnek az együttesben; a kelet-európai játékospiacot is lefölözte az egyesület, még ha ez a folyamat kezd is visszaesni, hiszen éppen a napokban szabadultak meg a pár éve még alapembernek számított és nagy pénzért megvett Zvonimir Vukicstól, Stipe Pletikosától és Cosmin Barcauantól.

Mivel az ukrán szövetség hozott egy olyan szabályt, amely szerint a bajnokságban a kezdőtizenegyben nem lehet nyolcnál több légiós (az előző idényben előfordult, hogy a kezdők között csak egy hazai játékos szerepelt!), így a figyelem némileg az ukrán piac felé fordult, így a Sahtar megvette a Dnipro Dnipropetrovszk válogatott középpályását, Ruszlan Rotant, aki oszlopos tagja a vébére tartó nemzeti csapatnak, valamint a szintén válogatott Vjacseszlav Szviderszkijt - na meg a török válogatott Tolha Seyhant a Trabzonsportól 3,1 millió euróért.

A keretben egyébként alig van olyan játékos, aki 2002 előtt is a Sahtar focistája lett volna: a kivételt az 1998 óta a doneckieknél szereplő, szintén ukrán válogatott Anatolij Tyimoscsuk, illetve a két saját nevelésű csatár, Olekszij Belik és Andrij Vorobej jelenti. De találunk itt még cseh (Tomás Hübschman), román (Razvan Rat), szerb (Igor Duljaj) lengyel (Marek Lewandowski) és horvát (Dario Srna) válogatottat is.