Egy feledni való magyar-moldáv<br/>

Az az igazság, hogy minden meccsre kilátogat néhány gyanús alak, akikre az ember biztosan biggyeszti rá a pszichopata jelzőt. A dologgal semmi baj nem is lenne, ha ezek az emberek nem ott ülnének valahol a közelben. A magyar-moldáv meccsen a VIP páholy alatti részen ültünk le, gondolván, ennél nem találhattunk volna jobb helyet a meccsnézésre. Aztán a meccs 15. percére kiderült, hogy a legjobb megoldás talán az lett volna, ha ki sem megyünk az Üllői útra. A meccs színvonalának zuhanásával egyre erősebbek lettek a morgolódó bekiabálások.

"Mit csináltok?" vagy "Passzolj már!", hacsak az nem, hogy "Miért nem mentek inkább haza?". Ekkor egyébként még viszonylag nyugodtak voltak a nézők, csak néha fel-felhangzottak ezek a szokásosnak mondható kívánságok.

Még a fentebb említett úr - akit nevezzünk X úrnak - is nyugodt volt. Ő egyébként nem volt fiatal. Biztos vagyok benne, hogy ő még látta a nagy aranycsapatot, vagy az Albert, Bene, Tichy, Novák, által fémjegyzett válogatottakat is, ugyanis nagyon elmésen és nagyon magas fokon közvetítette a meccset, de mint említettem volt, ekkor még viszonylag nyugodtan tette mindezt.

Aztán a meccs kezdett teljesen unalomba fulladni. Néha ugyan meg-megvillant a moldáv csapat, de valahogy ez senkit nem hozott izgalomba, bár rémlik, hogy a B-közép azért elkezdte ugyan az "Ébresztő! Ébresztő!" rigmusok skandálását, de ez gyorsan abba maradt. Valószínűleg elaludtak a hangadók.

Aztán egy formás magyar akció végén mattot kapott a moldáv védelem, és akkor mindenki nagyon örült. Még X úr is oda volt, bár néhány perccel a gól előtt ő követelte a legjobban, hogy cseréljék le a gólpasszt adó Pisontot. Felriadt a mellettem szunyókáló részeg férfi is, aki, mindamellett, hogy nagyon megijedt, nem is nagyon értette, mi történik körülötte. Aztán gyorsan kapcsolt és elkiáltotta magát, hogy "Még kettőt!" meg hogy "Ülj le!", majd visszaült a helyére és ismét elaludt. Tompa horkolása könnyedén veszett bele a meccs és a szünet okozta sóhajtásokba. Bár amikor a szünetben felálltam a székemről, hogy elgémberedett végtagjaimat kicsit kilazítsam, a férfi elveszítvén az ő kedves kis párnáját, azaz engem, simán átborult a székemre. Néhány ember ijedten kapott utána és gyengéden visszaültették a saját helyére. Így tehát maradt izgalom a szünetre is.

A második félidőben viszont már én is szunyókálni kezdtem volna, amikor X úr elkapta a fonalat. X úrnak annyira nagy hangja volt, hogy valószínűleg a pálya másik oldalán levő riporterállásokban is lehetett hallani a hangját. Kicsit meg is ijedtem, hogy nem lesz-e valami halláskárosodásom. A moldáv góltól elkezdve viszont már csak habzó szájakat láttam. Volt ott minden. X úr még a bírónak is cserét követelt. Ő már csak a moldávokat dicsőítette, mondván, ennyire jól csak a legnagyobbak tudnak játszani.

Én a magam részéről megpróbáltam bekapcsolódni a pályán történtekbe hátha valami összefüggést találok az X úr által említettek és a játék között. Szembetűnő volt mennyire nem létezik a magyar csapatnak középpályás sora. A pályán lévő három, irányításra termett középpályás közül Vincze Ottót le is cserélte a szövetségi kapitány (talán ő túl jól játszott és itt az ideje valami olyan játékost beküldeni, aki hozzá tud szürkülni a harmat gyenge Dárdaihoz és az élete legrosszabb játékát produkáló Pisonthoz). Ez az ember Kovács Béla volt.

A meccs kellemes színfoltja az újonc Sowunmi volt, a Vasas csatára egyrészt történelmet írt ezen az estén - még soha nem lépett pályára magyar válogatottban színes bőrű játékos - másrészt erőszakosságával és gyorsaságával kitűnt a csapatból.

A mérkőzés végét jelző hármas sípszó hallatán néhány ezer magyar szurkoló nagyot sóhajtott az Üllői úton, csak X úr üvöltött megállás nélkül. Ahogy a tömegben próbáltam kifelé poroszkálni, végig figyeltem ennek az embernek az arcát. Nagyon vörös volt, sőt néha kicsit lila is, kicsit féltem is, nehogy szétdurranjon. A bácsi kocsisokat megszégyenítően gyalázta mind a magyar csapatot, mind a játékos összes egyenes ági rokonságát, majd az egész MLSZ-t és az összes magyar szurkolót, aki ott volt az Üllői úton és tapsolni merészelt a pályán látottaknak. A metró felé hömpölyögve még mindig hallottam, hogy "nyilasitibi!" meg "hajnaltamás!", de aztán lassan beértem az aluljáróba.

Őszintén megvallva nem emlékszem ebből a meccsből semmi olyan dologra, amit most itt meg kellene említeni, amit meg kellett volna jegyezni, sőt abban reménykedem, hamar el fogom felejteni az este eseményeit, X urat, a meccset, a haragot.

Ruprecht Vilmos

Korábban:

A magyar válogatott a Moldávia elleni döntetlenjével együtt immár fél éve nem nyert mérkőzést, ám az igazi csalódást a második félidőbeli teljesen szétesett játék jelentette a szurkolók számára.