A szovjetek pálinkája és az utolsó magyar focivébé-gól a Bakonyban

Sallai Sándor (fehér mezben) harcol kanadai ellenfelével az 1986-os vb-n. Ekkor nyert utoljára válogatottunk világbajnokságon

2022. november 20-án Katarban megkezdődik minden idők legkülönlegesebb és legextrémebb labdarúgó-világbajnoksága, hiszen ezt a tornát - a világ legnagyobb és legjelentősebb sporteseményét - még sosem rendezték meg novemberben és decemberben. A közelgő vb kapcsán idézünk fel néhány személyes emléket a korábbi világbajnokságokkal kapcsolatban. A mostani cikk szerzője, Edvi László már a 13. világbajnokságát fogja a karosszékből nézni, így szerkesztőség tagjai közül neki a legnehezebb kiválasztani a legemlékezetesebb találkozó(ka)t, mert 1974 óta majdnem 500 vb-mérkőzést látott.

Azt mondta Varánusz becenevű katonatársam a dühtől eltorzult arccal, ha még egy gólt kapunk, akkor belevágja a stokit a tv-be. (Stoki = Eredetileg a Honvédségnél használt ülõ alkalmatosság.) Ekkor 5-0-ra vezettek a szovjetek. A mérkőzés folytatása ismert, Rogyionov berúgta a hatodikat is, és a kétméteres csupaizom srác felkapta a fémből készült kisszéket, hogy megsemmisítse a készüléket, mint minden baj elsőszámú forrását. Hatan ugrottunk a kezére, és közben emlékeztettük rá (itt nem idézhető szavakkal), hogy a vb még csak most kezdődik, és a ht-k (értsd: hivatásos tisztek) tudta nélkül nagy nehezen szerzett tv-re még szükségünk lesz következő hetek éjszakái során is. Végül sikerült megmenteni azt, így láthattuk a mexikói vb további meccseit is.

Furcsa, hogy pont ez a jelenet ugrik be elsőként az elmúlt 12 világbajnokság több ezer „képe" közül.

Pedig micsoda meccs volt 1974-ben a Hollandia-Brazília, 1978-ban a Brazília-Argentína, 1982-ben az NSZK-Franciaország, 1990-ben az NSZK-Hollandia, 1994-ben a Hollandia-Brazília, 1998-ban a Brazília-Dánia, 2002-ben a Törökország-Korea, 2006-ban az Argentína-Szerbia, 2010-ben a Németország-Argentína, 2014-ben a Németország-Brazília, legutóbb pedig Franciaország-Argentína.

Beugorhatna 1974-ből Gerd Müller aranyat érő gólja, 1978-ból Csapó Károly találata,

1982-ből Klaus Fischer ollózása, 1986-ből a Maradona-show, 1990-ból Roger Milla tánca, 1994-ből Bebeto gólöröme, 1998-ból Beckham kiállítása, 2002-ből Kahn kapitális hibája, 2006-ból Zidane „fejese", 2010-ből Luis Suárez „Dugovics Títusz-féle" mentése, 2014-ből Götze lövése, míg 2018-ból Messi és Ronaldo búcsúja ugyanazon a napon.

Az alap nélküli optimizmussal útjára engedett magyar válogatott miatti felfokozott hangulat, és a különleges körülmények közötti vb-nézés okán mégis nekem elsőre Mexikó ugrik be az elmúlt 12 esemény közül. Mert a világ (számomra) legfontosabb sporteseményét a „seregben" követni extrém, bizarr, utálatos, de mindenképp' emlékezetes.

A meccs

Magyarország-Kanada 2-0 (1-0)
1986. 06.06. Irapuato, 10 000 néző.
Vezette: Al-Shariff (szíriai). Partjelzők: Petrovics (jugoszláv), Bambridge (ausztrál).
Magyarország: Szendrei — Sallai, Kardos, Garaba, Varga — Burcsa, Bognár, Nagy A., Détári — Kiprich, Esterházy.
Kanada: Settieri — Lenarduzzi, Bridge, Sámuel, Wilson — James, Ragan, Gray, Norman — Valentine, Vrablic.
Csere: Burcsa helyett Róth a 29., Wilson helyett Sweeney a 41., James helyett Legota az 55., Nagy A. helyett Dajka a 63. percben.
Gólszerző: Esterházy a 2., Détári a 76. percben.
Sárga lap: Sweeney az 53., Lenarduzzi a 83. percben.
Kiállítva: Sweeney a 87. percben.
Szögletarány: 5:3 (2:2) Kanada javára

Mindenekelőtt a Magyarország-Kanada találkozó az. Mert azt már nem Is a laktanyában nézhettem, hanem valahol a Bakonyban. Üldöztek engem ezek a katonai szolgálatok vb-k idején, az 1982-es eseményt előfelvett sorállományúként élvezhettem végig, míg négy évvel később már végzett mérnökként rángattak be még egy félévre, hogy védjem a szocialista hazát a képzelt ellenséggel szemben.

Talán Pajzs '86 nevet kapta az a nagyszabású bohóckodás, melynek „sorsdöntő ütközetét" pont a Magyarország-Kanada találkozóra tűzték ki az illetékesek. Csíkosak a nem csíkosak ellen, vagy valami ilyesmi. A tankokkal nyargalászó Vörös Hadsereg vezérkarát értelemszerűen nem hozta lázba ez a találkozó, az ő válogatottjuk már előző nap lejátszotta második csoportmeccsét Franciaország ellen.

Ám nekünk roppant fontos volt a mi meccsünk az éppen tőlük elszenvedett 6-0-ás vereség után.

A tankok különösebben nem zavartak (mégiscsak béke volt), a nagyobb bajt az okozta, hogy a mi táborunkban csak a tisztikar sátrában volt televízió. Hol kellene nézni a meccset? Ekkor jött a zseniális ötlet: lehet, hogy az „ellenségnél" van tv? Telefon hozzájuk:

-Van tévétek?
-Természetesen!
- Átmehetek hozzátok?
- Szeretettel várunk.

A „hogyan találok oda a nagy Bakonyban?" kérdésre magától értetődően adódott a válasz: mivel a telefonos összeköttetést biztosító kábelt én húztam ki (mi mást csinálhatott volna egy villamosmérnök a Magyar Néphadseregben?) a vezeték mentén könnyedén eljutottam az egyébként nagyon messze lévő „ellenséges táborba". Nem volt nehéz dolgom, világos volt, csak a tankokat kellett kikerülni.

Nemcsak tv-vel, de vacsorával (nem főztek jobban, mint nálunk) és pálinkával is vártak. Csak az utóbbitól lett szép emlék az a mérkőzés.

Sallai Sándor (fehér mezben) harcol kanadai ellenfelével az 1986-os vb-n. Ekkor nyert utoljára válogatottunk világbajnokságon Forrás: AFP/Georges Gobet

A „welcome drink" után már a második percben örömünkben kortyolunk újra.

Kiprich József beadása után Esterházy Márton szerzett vezetést.

A szovjetek elleni meccs szörnyen kezdődött, ez csodálatosan. A bakonyi sátorban mindenki tudja, hogy egy nagy arányú győzelem még egy esetleges franciák elleni (szolid) vereség esetén is továbbjutást érhet. Mert a hat csoport első két helyezettjén kívül a hat harmadikból is négy tovább léphetett. Másképpen fogalmazva: csak két harmadik nem ment a legjobb 16 közé.

Várható volt, hogy két pont (vagyis egy győzelem) elég lehet az üdvösséghez, és ez így is lett.

A csoportharmadikok közül Belgium és Lengyelország 3-3 ponttal, Észak-Írország 1 ponttal végzett, a többi három gárda 2-2-vel. Közülük Bulgária mínusz kettes, Uruguay mínusz ötös, Magyarország mínusz hetes gólkülönbséggel zárt. Előbbi kettő folytathatta, Mezey György csapatának haza kellett utaznia. Mert a szovjetek elleni hatgólos, a franciák elleni (későbbi) háromgólos vereség is belefért volna, ha Kanada ellen rúg a csapat legalább négyet.

Kanada ellen, amelynek a mai napig az volt az egyetlen vb-szereplése. (Most, Katarban jön a második.) Nem véletlenül.

A korai vezetés után logikus lett volna a nagy magyar henger. Hasonlót nem is sokkal korábban éppen a mi válogatottunk produkált. A négy évvel korábbi Salvador elleni 10-1-en. Mindkét meccsen játszott Sallai Sándor, Garaba Imre, de nyilván a többiek is látták azt a kivégzést. A példa adott volt. Kívülről szemlélődő számára biztosnak tűnt, hogy „rámegy" a válogatott a gólkülönbség kozmetikázására. Ám ahogy fogyott a pálinka a sátorban, úgy engedett le a csapat is. Mintha ők itták volna. Azóta sokszor, sokan, sok fórumon elmondták, hogy valamit elrontottak a felkészülés során.

Még Kanada ellen is szenvedett ez a gárda, nemhogy nem jött az újabb gól, de egy idő után annak is örültünk mi, nézők, hogy nem egyenlített a műkedvelők gyülekezete.

Persze 1986-ban az egyre több pálinka elfogyasztása után egészen fogyaszthatóvá vált ez a csata. Főleg, amikor a hajrához közelítve Kiprich ugyan a kapusba lőtte a labdát, de a kipattanóra remekül érkezett Détári Lajos, és megduplázta az előnyt.

Esterházy Márton (hátul állva) szerezte a két gólunk egyikét az 1986-os vb-n Forrás: AFP/Staff

Détári akkor 23 éves volt, annyi, mint többségünk ott a sátorban. Senki nem gondolta volna, hogy

ezt követően a mai napig egyikünk sem lát újabb magyar gólt vb-végjátékban.

Ha akkor ezt egy látnok elmondja nekünk ott a Bakonyban biztosan kiröhögjük, rosszabb esetben a puskát husángként használva kergetjük ki az erdőből. Akkor ünnepeltünk, reménykedtünk a jó folytatásban.

Ez a mi közös bulink az első magyarországi közös meccsnézések egyike volt.

Mégha nem is jókedvünkben választottuk a szurkolás ezen módját. A bíró lefújta a mérkőzést, elköszöntem „ellenségeimtől", és indultam az enyémekhez. Csakhogy közben besötétedett, ugyanis a meccs magyar idő szerint este nyolckor kezdődött. Nemhogy a táborunk irányáról nem volt fogalmam, de a kábelt sem láttam. Ekkor jött a nap második isteni szikrája: ha fogom, akkor az hazavezet.
Igen összetett, életreszóló élménnyel, és kicsit sem színjózanon tértem vissza a saját táborunkban.
Talán ezért ez számomra a legemlékezetesebb vb-meccs a közel 500-ból, amit láttam. Igaz minden pillanata nem rögzült elég tisztán, de az emlék éles. Aztán néhány éve az azóta megszűnt SportKlub teljes egészében műsorra tűzte ezt a magyar-kanadát, és immáron minden szempontból tiszta fejjel végignézhettem egyedül, egy sörrel kezemben.

Minden létező szintet alulmúlt a magyar válogatott teljesítménye.

Nincs olyan hosszú idő, amely ezt meg tudja szépíteni.

Ám egy dolgot ne feledjünk! Az a csapat a világ (papíron) 24 legjobb válogatottjának egyike volt. Azóta felnőtt több szurkolói generáció, az enyém nyugdíjba is készül, és

még mindig ez a Magyarország-Kanada 2-0 az utolsó győzelmünk világbajnokságon.

És Détári Lajos gólja az utolsó találatunk.

Détári Lajos azóta 59 éves lett. A vele egykorúak közül sokan már nincsenek az élők sorában. Akik igen, azok azt kérdezgetik egymástól, és ezt kérdezem én is '86-os alkalmi szurkolótársaimtól ezen a fórumon: Látunk mi még magyar gólt világbajnokságon?