Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Anglia különböző (többnyire rajta múló) okok miatt először a negyedik világbajnokságra nevezett. A korábbi távolmaradások során persze hirdethette nagy hangon, hogy ő a sportág kitalálója (ez igaz!), és a tanítómestere, de ez utóbbit bizonyítani nem tudta. Aztán hosszas könyörgés után végre az 1950-es vb-re hajlandó volt elutazni.
Ám ebben nem lett köszönet rajongóinak!
Első, Chile elleni mérkőzését Rióban még 2-0-ra megnyerte. Aztán jött az a mérkőzés, mely megrengette a világot, és a mai napig témát ad a vb-k legmegmagyarázhatatlanabb meccseit lajstromozóknak.
Anglia kikapott az Egyesült Államok válogatottjától.
Ez minden korban, minden körülmények között óriási meglepetés, de akkor különösen az volt.
Ugyanis Amerikában gyakorlatilag nem létezett az ott soccernek hívott sport. Volt egy brit játékosa, bizonyos Eddie McIlvenny, aki nyolc angol bajnoki találkozón pályára lépett az azóta feledésbe merült Wrexham színeiben, de a többiek lelkes amatőrök voltak, akik kedvtelésből kergették a gömb alakú labdát. Nem véletlenül írta a találkozó előtt a Daily Express, hogy
ez a meccs csak akkor nem fullad unalomba, ha Anglia gyorsan rúg három gólt,
és a folytatásban az motiválja majd játékosait, hogy kétszámjegyű találatot érjenek el.
Ilyen öntelt felvezetést követően aztán Anglia egyszer sem talált be. Viszont kapott egy gólt, a mai napig nem tudni hogyan. Mivel a mérkőzésről készült egy percnél is rövidebb összefoglalóban ez nem látható, és a tízezer szemtanú közül már alig élhet valaki, így soha nem fogjuk megtudni. Van olyan forrás, mely távoli lövésként említi, de a legtöbb (nyilván egymástól átvett) szerint Gaetjens fejjel talált be. Leginkább az a verzió tartja magát, hogy
egy labda fejen találta a gólszerzőt, és onnan pattant az az angol kapuba.
Az tény, hogy Anglia kikapott, majd Spanyolországtól is vereséget szenvedett, és első vb-jét két vereséggel már a csoportkörben befejezte.
Mai szemmel nézve az is hihetetlen, ami a meccs után Londonban történt. Amikor az újságok címlapjain megjelent a végeredmény, feldühödött emberek ezrei rohanták meg a szerkesztőségeket, mert azt hitták, hogy sajtóhiba történt. Azaz nem az Egyesült Államok nyert nem 1-0-ra, hanem Anglia 10-0-ra, de a hülye újságírók még ezt sem tudták rendesen kinyomtatni. Amikor az emberek szembesültek a számukra szörnyű igazsággal, olyan letargiába estek, amit mi még ma is nehezen tudunk elképzelni.
A kínos blamázst persze otthon erősen magyarázni kellett, ekkor előkerült, hogy 31 órás repülőút során (Párizsban, Lisszabonban, Dakarban és Recifében is leszállva) érkezett Brazíliába, egy magaslaton lévő, párás, brit tulajdonban lévő bányásztáborban laktak a játékosok, ahonnan olyan életveszélyes út vezetett a stadionba, hogy halálfélelmük volt közben,
a pályán pedig nemcsak kopott volt a fű, de még helyenként kövek is nehezítették a játékot.
Bármit is magyaráztak otthon a „messziről jött emberek", ezt a kínos vereséget a műkedvelő fiatalemberek csapatával szemben nem lehetett elfogadtatni az igényes brit rajongókkal.
Az 1966-os angliai rendezésű világbajnokságon a végső győzelemre is esélyes Olaszország (akárcsak Anglia 1950-ben) egy Chile elleni 2-0-ás sikerrel nyitott. Ezt követően kikapott a Szovjetuniótól, de ez nem okozott nagy meglepetést, mert a világ egyik legjobb válogatottja volt az.
És a vereséggel is mosolyogva léphetett volna tovább, ugyanis a csoportot záró mérkőzésen ehhez egy döntetlen is elég lett volna neki a sehol nem jegyzett Észak-Korea ellen. Olaszország akkorra már feltalálta a legendás catenacciót, és Helenio Herrera ezt olyan tökélyre fejlesztette az Interrel, hogy
1964-ben és 1965-ben is a milánói csapat nyerte a Bajnokok Ligája elődjét, a BEK-et.
Vagyis kizártnak tűnt, hogy az olasz válogatott ne tudja hatástalanítani a véletlenül kapuja közelébe tévedő koreaiak próbálkozásait.
Mégis úgy járt Olaszország, mint Anglia 1950-ben!
Már a csapat összeállítása is meglepő volt, ugyanis Edmondo Fabbri szövetségi kapitány csak négy Inter-focistát küldött pályára (pedig az egész kék-fekete alakulat ott lehetett volna, hisz' akkoriban még alig voltak légiósok), és a kezdőbe rakta a sérüléssel bajlódó bolognai Giacomo Bulgarellit.
Akinek az első párharc után még rosszabbá vált az állapota. Ezzel együtt is simán kellett volna nyernie az olasz válogatottnak, de legalábbis megcsinálni azt, amihez nagyon értett (és azóta is ért!) őrizni a 0-0-t.
Ám a szünet előtt Pak Doo Ik betalált Enrico Albertosi kapujába.
A második játékrészben a sokkal jobb focistákból álló itáliai alakulat hiába próbálkozott az egyenlítéssel, hiába volt Marino Peraninak két nagy helyzete is, a „népi Korea" legyőzte a vb-győzelem egyik nagy esélyesét.
Az idő előtt hazautazó
Olaszországot elkeseredett szurkolók tömege hatalmas paradicsomzáporral fogadta a reptéren.
A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság válogatottja pedig a legjobb nyolc között folytathatta, és ott Portugália ellen a 25. percben 3-0-ra vezetett! Vagyis nem is volt olyan rossz csapat. Ám ekkor elkezdődött az Eusébio-show, és a portugál zseni klasszikus mesternégyessel megfordította a találkozót, végül 5-3-as vereséggel a legjobb nyolc között ért véget minden idők egyik legmeglepőbb vb-szereplése.
Az 1982-es világbajnokságon először vett részt 24 válogatott, és ezért két csapat is jöhetett Afrikából: Kamerun és Algéria. Mindkét ország először jelent meg a labdarúgás legnagyobb színpadán. És mindkettő remekül helyt állt. Elég csak azt a tényt említeni, hogy Kamerun döntetlen játszott a később világbajnoki címet szerző Olaszország, és a bronzérmes Lengyelország ellen, míg Algéria legyőzte az ezüstérmes NSZK-t.
A sors igazságtalansága, hogy ezen eredmények sem értek egyiknek sem továbbjutást.
Míg Franciaország, Spanyolország, a Szovjetunió és Olaszország 3-3 ponttal továbbjutott (utóbbi győzelem nélkül, 2-2-es gólkülönbséggel) addig Kamerun szintén három ponttal (1-1-es gólkülönbséggel), Algéria pedig négy ponttal esett ki. Az utóbbi ráadásul két győzelemmel. Ezek közül az első
a vb-k történetének egyik legnagyobb meglepetése.
Elég csak az NSZK-Algéria találkozó előtti német esélylatolgatásokat idézni. Jupp Derwall, szövetségi kapitány:
Előre beterveztem az algériaiak elleni két pontot.
Manfred Kaltz, a történelem talán első olyan szélsővédője, aki „gyártotta" a gólpasszokat:
Az a név, hogy Algéria, nekem semmit sem mond.
A csapat kapusa, az elődöntőben Battistonnak súlyos sérülést okozó, Toni Schumacher:
Legalább négy, legfeljebb nyolc gólt rúgunk Algériának!
Ezeket az öntelt nyilatkozatokat mindenki értékelje ízlése szerint, de az tény, hogy míg a csoportot nyitó Algéria-NSZK mérkőzés előbbinek történelme legfontosabb találkozója volt, addig utóbbinak a vb-n (reményei szerint vívandó hétből) a legkevésbé érdekes. A kötelező gyakorlat.
A motivált vb-újonc, a később magának jól csengő nevet kreáló (a legendás sarkazásos góllal az 1987-es BEK-döntőben) Rabah Madjer találatával jutott vezetéshez. Karl-Heinz Rummenigge a 67. percben egyenlített, ám mielőtt még hozzáfogtak kapusuk jóslatának beváltásához,
Lahtar Belloumi visszavette a vezetést az afrikai válogatott számára.
Ám Algéria hiába győzte le még Chilét is (ennek a szegény dél-amerikai társaságnak már harmadszor kerül elő a neve, mint önbizalomnövelés céljából megvert csapatnak), a körbeverésekből rosszul jött ki, és búcsúra kényszerült. Az NSZK pedig a megalázó rajt ellenére döntőt vívhatott. Valóban hét találkozóra érkezett.
Mivel 1982-ben mindkét nagyszerűen teljesítő afrikai válogatott végül elbukott egészen 1990-ig kellett várni a kontinens első olyan társulatára, mely egy világbajnokságon továbbjutott a csoportkörből. Pedig senki nem adott sok esélyt erre Kamerunnak. Főleg úgy nem, hogy
a vb nyitómérkőzését a címvédő argentin válogatottal vívta.
Ráadásul nemcsak a felkészülése volt zűrös Kamerunnak (ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni), de a vb helyszínén is csak problémák szivárogtak ki a szállásukról. A világsajtó szerint ellentét támadt a játékosok, a vezetők és a szovjet szövetségi kapitány, Valerij Nyepomnyascsij között.
Utóbbi nem is tárgyalt senkivel, Etotoke Albert, a szövetség elnöke, valamint a másodedző, Manga Onguene mondott egy-két mondatot azoknak, akik kíváncsaiak voltak Maradonáék feltételezett áldozataira.
Ezekből az elcsípett mondatokból derült ki, hogy a felkészülés botrányos volt, a szovjet mester taktikája nullával egyenlő.
Továbbá, hogy egy-egy döntetlenért tízezer dollárt kapna minden játékos, ami akkor, arrafelé horribilis összeg volt. Valószínűleg úgy gondolták az ezt beígérő vezetők, hogy ezzel nagy kockázatot nem vállalnak az argentin-román-szovjet csoportban. Főleg akkor érezhették biztonságban a pénzt a főnökök, amikor
meglátták Argentína kezdőcsapatát, öt olyan játékossal (Pumpido, Ruggeri, Batista, Burruchaga és Maradona) akik kezdtek négy évvel korábban a döntőben.
Ám a világsztárok ugyanabba a folyóba léptek, melybe a németek 1982-ben. Hétmeccsesre tervezett túrájuk első állomásán nem koncentráltak eléggé. Úgy voltak vele, előbb-utóbb bekerül a labda a kameruni kapuba. Ezen érzésük tovább erősödött, amikor
bő egy óra játék után Kana Biyik úgy szabálytalankodott Caniggiával szemben, hogy Vautrot, a francia bíró kiállította.
Az argentin drukkereken kívül valószínűleg az egész világ sajnálta az afrikaiakat, akik látványosan, szépen, kombinatívan játszottak addig. Tizenegy emberrel lett volna esélyük a pontszerzésre - vélte mindenki.
Sokan saját emlékük, mások a történelemből tudják: nemcsak pontszerzés lett ebből.
Omam Biyik fejesével ugyanis a 67. percben vezetéshez jutott Kamerun.
Ennek már a fele sem volt tréfa! Főleg úgy, hogy a hajrában beszállt az öreg legenda, Roger Milla is, és hiába kapott Benjamin Massing is piros lapot,
Kamerun 9 emberrel is legyőzte a világbajnokot.
A szégyenteljes vereség után, az argentin szövetségi kapitány, Carlos Bilardo ezt mondta:
Ez a legiszonyatosabb kilencven perc eddigi pályafutásom során. Hiányzott játékunkból a pontosság, a tudatosság, az argentin futballt jellemző alkotóképesség. A legnagyobb meglepetés számomra az, hogy Maradona egyszer sem lőtt kapura.
A vereség után Buenos Airesben majdnem 10.000 szurkoló tüntetett a kapitány ellen, miközben kollegája, a sokat bírált, Valerij Nyepomnyascsij, elővette nagyképűbb énjét:
Tudtam, hogy ez lesz a vége. Ismerem a játékosaimat, s nem csalódtam bennük. Meglátják, a románok ellen még jobb teljesítményt nyújtunk.
Így lett! Azt a meccset is megnyerte Kamerun, és csoportelsőként ment tovább a kvartettből. Argentína csak harmadik lett, de így is bejutott a legjobb 16 közé. Végül döntőt játszhatott. Kamerun csodája a nyolcaddöntőben még folytatódott Kolumbia ellen, ám Anglia (két 11-esgóllal) 120 perces csatában kiütötte.
A 2014-es, brazíliai világbajnokságot Olaszország Anglia elleni győzelemmel kezdte. Akkor mindenki azt gondolta, hogy ez a találkozó a csoport első helyéről döntött, mert Uruguay-t és (főleg!) Costa Ricát mindkét társaság magabiztosan legyőzi majd.
Olaszország Costa Rica ellen akkor is örömjátékra készült, ha
a kis karibi ország a nyitófordulóban legyőzte Uruguay-t.
Ettől a Balotelli-féle válogatottól lehetett is várni egy könnyed győzelmet, hiszen két évvel korábban az Európa-bajnokságon döntőt vívott.
Ám Costa Rica nemhogy felnőtt a feladathoz, hanem túlnőtt a négyszeres világbajnokon.
A félidő hajrájában Júnior Díaz remek beadásása után Bryan Ruiz fejelt Buffon kapujára. A gólszerző szerencséjére (a Kassai-Vad-duó két évvel korábbi „mutatványának" köszönhetően) már volt gólvonal technológia, és az jelezte a játékvezetőnek, hogy a szabadszemmel nehezen megítélhető esetben egyértelműen gólt kell ítélnie. Olaszország hátránnyal ment az öltözőbe, de nem volt olyan kritikus helyzetben, mint 1966-ban, úgyhogy elővette a szokásos stílusát, amit mi Pató Páltól ismerünk:
Ej, ráérünk arra még!
Balotellinek voltak lehetőségei a folytatásban, de a már Anglia ellen megszerzett három pont birtokában társai nem törték össze magukat. Így született a világszenzációt jelentő Costa Rica-győzelem.
A pályán lévő olaszok mentalitását a kapuskirály, Gianluigi Buffon remekül megfogalmazta:
A döntetlen sem segített volna rajtunk, mert úgyis szükségünk lenne egy pontra Uruguay ellen."
A szövetségi kapitány, Cesare Prandelli természetesen nem volt ennyire megengedő:
Lassú tempóban futballoztunk. Rosszul is álltunk az összecsapáshoz, az egész gyengén indult.
A „ha"-val kezdődő mondatoknak azonban nincs helyük. Lehet, hogy csak egy kicsit kellett volna jobban hinni saját magunkban."
A győztes gólt szerző, és ezzel csapatát a legjobb 16 közé juttató Bryan Ruiz nyilvánvalóan más lelkiállapotban volt a meccs után:
Erről a pillanatról álmodtunk, noha az emberek nem hittek bennünk. Olyan válogatottak előtt jutottunk tovább, amelyek sokkal erősebbek nálunk."
Costa Rica fővárosában, San Joséban a győzelem (és továbbjutás) után az utcák pillanatok alatt pirosba borultak, a válogatott mezbe bújt szurkolók a fákat és a közlekedési táblákat is birtokba vették, és mindenütt szálltak a piros lufik. Az iskolák többségéből a helyi idő szerint délben befejeződő meccs után hazaengedték a tanulókat, hogy ők is bulizhassanak.
Luis Guillermo Solis, az ország elnöke is magára kapta a címeres mezt, és Fülig Jimmyre emlékeztető módon együtt bulizott a „néppel".
Olaszország a zárófordulóban Uruguay-től kapott ki, így azóta is ez a két szégyenteljes találkozó az utolsó két vb-meccse, és egy ideig még ez is lesz, mert az idei világbajnokságra sem jutott ki.
Costa Rica a nyolcaddöntőben Görögországot ütötte ki,
és a negyeddöntőben úgy esett ki Hollandia ellen büntetőpárbajban, hogy azon a meccsen 120 perc alatt nem kapott gólt.
