Igaly Diána nem ment el - itt van közöttünk

Ha nem töröltem volna ki újra és újra a mondatokat, amiket eddig bepötyögtem, már tele lenne a papír. De, nem tetszett egyik sem, mindegyik fájt, emlékeztetett arra, hogy elment. Mintha nem akarnám tudomásul venni, hogy nincs többé, hogy a jövőben csak úgy beszélgethetek vele, ha nem várok válaszokat. Tőle nem lehet elbúcsúzni.

Nem voltam én senki az életében, de egyetlen nap, 2004. augusztus 19. összekovácsolt minket. Igaly Diána akkor lett olimpiai bajnok. A sors úgy hozta, hogy nekem jutott a feladat: krónikása lehettem a diadalának, élőben közvetíthettem a sporttörténeti döntő minden pillanatát. Kicsit rádiótörténeti jelentőséggel is bírt az a szűk óra, mert sportlövészetről annyit egyszerre még soha nem adott a Magyar Rádió – ezt persze most csak azért érdekes felidézni, mert kicsit addig is elterelem a gondolataimat a lényegről.

Sportriporterként az ember nem válogat, közvetít mindent, amivel megbízzák. Örül, lelkesedik a magyar sikernek és együtt bánkódik a hallgatóval, a sportolóval, ha elmaradt a várt eredmény. Érzelmileg azért teljesen más egy olyan olimpikon küzdelméről, versenyzéséről, győzelméről közvetíteni, aki közelebb áll hozzám. Az egész sokkal személyesebb, szenvedélyesebb és ettől - reményeim szerint - hitelesebb. Bízom benne, később kiderül, ezt miért írtam.

Nem vagyok rá büszke, de 2004. augusztus 19. előtt soha nem jártam koronglövő-versenyen. Tudósítottam más fegyvernemek bajnokságairól olimpián és hazai viadalon, de a skeet valahogy kimaradt. Érdekes, de ez egy pillanatig nem zavart abban, hogy jókat beszélgessek Igaly Diával – írhattam volna azt is, hogy interjúkat készítsek vele a rádiónak. Úgynevezett hálás, riporteri szempontból könnyű interjúalanynak számított. Őszintén, természetesen mondta ki, amit gondol, amit érez, szinte vágni sem kellett. Soha nem bántott, nem támadott senkit. A hangjából, a mosolyából áradt a szeretet, a pozitív energia.

A lövészet technikai sport és ugyanakkor az idegek harca. Mindkettőhöz különleges érzék, tehetség kell és a csúcshoz sokszor az is kevés. Igaly Dia tudta ezt, de szerencsére azt is, hogy a sportoló, a bajnok az első kudarc után soha nem adja fel. Járt a csúcson, tudta, milyen csodálatos érzés valamiben a legjobbnak lenni, de igazán az emberek szeretete éltette.

Athén előtt talán nem is láttam fegyverrel a kezében, pedig már olimpiai bronzérmes és sokszoros világbajnok, ahogy most írták a magyar sportlövészet királynője volt. Na, ez, ami nekem soha nem jutott eszembe róla. A nőt láttam, aki egyszerre volt különleges, kivételes és hétköznapi, egy a sok millió édesanya közül. Értekezhetnék arról, hogy micsoda disszonancia a fegyver és a fakanál, ha egy nő kezében mindkettő jól áll, ráadásul a fegyverrel úgy bánik, mint senki más a világon – fakanállal nem tudom, mekkora sikereket ért el, de ismeretlenül inkább néztem volna sikeres séfnek, mint egy tekintélyes puska mesterének. Az ő esetében teljesen értelmetlen a fegyver és a fakanál ellentmondásáról okoskodni, mert pont ebben rejlik Igaly Dia egyedisége, egyszerűsége – a szó legnemesebb értelmében. Egyszerre volt szelíd és szenvedélyes, szárnyalni képes és a földön mindig két lábbal álló, pörgős és nyugodt. A folyamatosan változó világban egy biztos pont, ahogy ő fogalmazott egyszer, az embereket szerető emberke, aki ugyan az az ember maradt az utolsó pillanatig, aki a pályafutása elején volt.

Nem emlékszem már pontosan, mikor kötöttük azt a fogadást, hogy ha olimpiai bajnok lesz Athénban, akkor csinál egy guruló átfordulást előre. Magyarul: bukfencet. Elképesztő nagyot versenyzett a Markopoulo Lövészpályán 2004. augusztus 19-én. Az alapverseny első sorozatában ugyan elhibázott két korongot, de a következő ötvenből csak egyet és a döntőben hibátlanul lőtt. Extázisba kerültem, álmomban nem gondoltam, hogy egy lövészverseny ezt képes kihozni belőlem. Talán ennek tudható be, hogy a végén arra bíztattam mindenkit a közvetítésben, hogy járjuk el a Dia-táncot, egyébként meg Dia, Dia Hungária. Aztán rohantam le a kommentátor-állásból hozzá és ott, az interjú közben megcsinálta azt a bizonyos bukfencet. Természetesen, mosolyogva.

Amikor péntek reggel meghallottam a borzalmas hírt legszívesebben egész nap csak hallgattam és meditáltam volna. Le akartam írni százszor, ezerszer, hogy már megint elment egy jó ember és ez mennyire igazságtalan. Nehezen szántam rá magam a nyilvános emlékezésre, de beláttam, az én felelősségem is, hogy Igaly Diána nagyságának története, tanításai, öröksége minél több emberhez eljusson. Ráadásul így azt is érezhetem, mégsem ment el.