Mielőtt megkéselték, körberajongták, fél év múlva nem vették fel a telefont

Szeles Mónika hazajár Budapestre. Januárban az Év Sportolója Gála díszvendége volt, a múlt hétvégén a Hungarian Ladies Openre jött, ahol szombaton, többnyire 6-8 éves fiataloknak tartott előadást a BOK csarnokban a verseny hivatalos gyereknapján, majd exkluzív interjút adott az Origónak.

A női tenisz legendája kilenc Grand Slamet nyert pályafutása során, de azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy meddig juthatott volna, ha 1993. április 30-án, Hamburgban, egy elvakult Steffi Graf szurkoló nem szúrja hátba, mérkőzés közben, a pihenőben rátámadva.

1993 áprilisában sok minden megváltozott Forrás: DPA/AFP/ImageForum/-

Magdaléna Maleeva ellen játszott a negyeddöntőben,

6:4, 4:3-ra vezetett, amikor a tragédia megtörtént.

Legközelebb 1995. augusztus 15-én lépett pályára. Több mint két év kihagyás után folytatta a pályafutását. Jellemző a klasszisára, hogy egyből megnyerte a torontói versenyt és döntőbe jutott a US Openen (Steffi Graftól kapott ki 7:6, 0:6, 6:3-ra), de

soha nem tudott már úgy dominálni, mint a késes támadás előtti két és fél évben.

1995-ben a spanyol Conchita Martinezt verte a US Openen Forrás: AFP/Timothy A. Clary

Nem csak őt változtatta meg a hamburgi merénylet, gyakorlatilag azóta állnak a pályán testőrök, biztonsági szakemberek, a nézőket figyelve, a játékosokat vigyázva.

Szerencsére Szeles Mónika biztonságban érzi magát Budapesten, szívesen jön mindig, legtöbbször az édesanyja is elkíséri ezekre az utakra. Felejthetetlen élmény, inspiráció lehet egy gyereknek, egy fiatal teniszezőnek Szeles Mónikát hallgatni. Szombaton bevallotta a hallgatóságának, hogy nem a tehetsége volt a legnagyobb erőssége, hanem a kitartása, az állóképessége. Elmagyarázta, hogy a sikerének a titka az volt, hogy a pályán végig tudott összpontosítani.

Szeles Mónika nagyon fiatalon robban be az élvonalba, mindössze

16 éves volt, amikor 1990-ben, először megnyerte a Roland Garrost.

Őszintén beszélt arról, hogy bizony neki is akadtak motivációs gondjai a korai sikerek közben. Ezen a kritikus, kételyekkel teli időszakon úgy jutott túl, hogy rájött, mennyire szereti a teniszt, milyen sokat jelent neki és még keményebben kezdett edzeni, mint addig.

Szeles Mónika 16 évesen nyert Roland Garrost Forrás: AFP/Jean-Loup Gautreau

Lassan 15 éve lesz, hogy az utolsó mérkőzését játszotta a Roland Garroson, Nagyja Petrova ellen. Az elmúlt 15 évben hányszor fordult meg a fejében, hogy jó lenne visszatérni?
Sokszor megfordult... úgy 2006-ig, az biztos. De 2007-től, mikor megértettem, hogy ez lehetetlenség, azóta abszolút nem.

Megértettem, hogy a karrierem fantasztikus volt, de az már a múlt.

Nem bírja a testem és mentálisan is ideje, hogy abbahagyjam. Gondolom, ön is látta azt a meccset.

Addig soha nem búcsúzott a Roland Garroson a negyeddöntő előtt, de 2003-ban már az első fordulóban kikapott, 6:4, 6:0-ra. Az egy hirtelen döntés volt?
Nem, a lábammal már előtte is voltak problémáim, sokat szenvedtem sérülés miatt. Az volt a teóriám, hogy mindent természetesen, naturálisan akartam, nem engedtem, hogy kortizon injekciót adjanak nekem. Volt és most is van egy csonttörés a lábamban, azért járok ma is a legegyszerűbb cipőkben. Próbálkoztam 3-4 évig, de néhány hónap után mindig kiújult a probléma. Észrevettem, hogy hatodszor, hetedszer is visszaestem, el kellett fogadni, hogy a testem nem bírja. Az én időmben egy 30 éves játékostól

mindig azt kérdezték a sajtótájékoztatókon, hogy mikor hagyja abba.

Azóta ez nagyot változott.
Nagyot, sokkal egészségesebb, ami most történik. A férfiteniszt nem ismerem annyira, csak szurkolóként követem, nem belülről, de a női teniszben sokkal egészségesebb, hogy a lányok később mennek a tourra, sokkal jobban fel vannak készülve fizikálisan és emocionálisan is. Majd tovább maradnak ott. Sokkal jobb ez a trend annál, mint, ami volt. Elég, ha csak azt mondom, Capriati, Tracy Austin, vagy én. Ha nem nyertél Grand Slamet 18 éves korban, akkor már katasztrófa volt a teniszkarrieredben.

Szeles Mónika egy 2003-as, hongkongi siker után Forrás: AFP/Peter Parks

Nem tudom, mennyire követi a teniszmédiát? A tennis.com készített egy összeállítást a tenisz történetének ötven legjobb játékosáról. Önt a hetedik helyre sorolták, de a kommentekben sokan megemlítették, hogy Szeles Mónika csak azért hetedik, mert 93-ban, a késelés kettétörte a pályafutását. Ön hányszor szokott erre gondolni? Hogy mennyivel több Grand Slamet nyerhetett volna?
Egy profi sportolóban mindig ott a versenyszellem, többet akar, mert anélkül addig sem jutott volna el, amit már elért. Vannak meccsek, amik megmaradnak, az ember nem felejti el őket, például a French Open döntő, amit elvesztettem Arantxa Sánchez ellen, vagy wimbledoni mérkőzések, amik örök életedig elkísérnek. Ugyanakkor azt is érted, hogy nincs értelme ezen gondolkodni, ezért nem is szoktam. Az viszont biztos, hogy a szúrásom előtt két nagyon jó évem volt. Éreztem a játékot és mentálisan is erős voltam, felnőttem, beértem, mint ember. Realisztikusan

még lehetett volna jó három évem.

Amikor 95-96-ban visszatértem, akkor még körülbelül egy jó évem lehetett volna, mert megjelentek a Williams nővérek. Őket mindig is nagyon tiszteltem. Amit Serena játszott, az egy másik szint volt, ahhoz képest, amit Graf, Szeles és a többiek addig játszottak.

Jól értem, hogy ön szerint, ha nem történik meg a tragédia, akkor lehetett volna még három jó éve, de Serena Williams, akkor is véget vetett volna a Szeles-érának?
Amikor én abbahagytam a szúrás után, akkor Graf dominált, szinte mindent ő nyert meg abban az időben, de

a Williams nővérek érkezése lezárta ezt az időszakot.

A játékos mindig megérzi, ha jön egy új játékos, akire azt mondod, hűha. Én ezt éreztem, amikor a Williams nővérek feltűntek. Különösen igaz volt ez Serenára. Persze nélkülük sem lett volna könnyű dolgom, mert már előtte megjelent Hingis, Davenport, Capriati. Volt legalább 4-5 lány, aki egy adott napon bárkit le tudott győzni.

Szeles Mónika szerint Williamsék ellen már nem volt sok esélye senkinek Forrás: AFP/2016 Getty Images/Jason Kempin

Igen, de olyan teniszt, amit Szeles Mónika játszott, azóta sem láthattunk senkitől.

Az én stílusom különleges volt.

Mindig mondom, amikor egy gyerekkel dolgozom, hogy ez egy individuális sport. Apukám is mindig ezt nyomta nekem. Megüthetsz úgy egy labdát, mint Federer, vagy mint Mónika, de az eredményed nem lesz ugyanaz. Én ütöttem először gyors labdát mindkét oldalról, úgy 22-23 éves koromig. Ha tudtam volna, hogy ennyire fontos a regenerálódás! Az egy csoda, hogy Federer és Serena ennyi ideig bírja. 1991-ben az számított csodának, hogy a 39 éves Jimmy Connors elődöntőig jutott a US Openen. Most, ha Federer akarja, akár 40 évesen is bír még Grand Slamet nyerni és más sportágakban is van erre példa, említhetem Tom Bradyt. Az én időmben ez nem létezett, szerintem a regenerálódás területén óriási fejlődés történt.

Amikor eldöntötte, hogy elég az álmodozásból, ebből már nem lesz tenisz, akkor mennyi idő kellett ahhoz, hogy kialakítsa az új életét?
Nekem nem jelentett ez akkora változást. A 2003-as US Open idején már láttam, hogy ez hosszabb szünet lesz és akkor próbálkoztam több dologgal is. Amikor nem utazol, csak a rehabilitációra koncentrálsz, több időd van másra.

Mindig szerettem az építészetet.

Elkezdtem picit tanulni. Teniszezőként elég beszűkülten élsz, tenisz, alvás, utazás és az egyéb kötelezettségek a szponzorokkal. Nem is nagyon érdeklődsz más iránt, mert nem is ismered a teniszen kívüli világot. Városokba mész, de nem látod a várost, csak a pályát és a hotelt, tehát ebből a szempontból kicsit kinyílt akkor a szemem. Tudom, hogy sokan nehezen viselik az átállást, de nekem egyfajta megkönnyebbülés volt, nem okozott nyomást, úgy voltam vele, hogy megyek tovább az életben, fantasztikus volt, ami eddig történt.

Arra nem gondolt, hogy valami egészen mással próbálkozzon?
Ismerem magam, a személyiségem.

Én olyan vagyok, hogy ha valamit elkezdek, akkor azt jól akarom csinálni.

Ha reálisan nézzük, nem egyszerű, hogy az embernek két teljesen különböző karrierje legyen az életben, ráadásul a másodikhoz nem volt semmi alapom. Próbáltam pár dolgot, leginkább az építészetet. Elmentem szakmai gyakorlatokra Amerikába. Észrevettem, hogy a tenisz elkényeztetett. A teniszben a saját főnököd vagy, te mondod meg, mikor akarsz edzeni, több a szabadidőd is. Az igazi életben nem lehet mindent megvenni, keményen kell tanulni, én meg nem akartam visszamenni tanulni, inkább szabadságra vágytam. Nekem tehát nem volt nehéz az átállás a profi élet után, mert a tenisz rengeteg lehetőséget adott nekem, amit minden nap megköszönök az apukámnak. Jó alapokat kaptam a sportban, de

apukám arra is gondolt, az is fontos, hogy rendes embert neveljen belőlem,

aki feltalálja magát a világban. Az egy dolog, hogy van pénzed és meg bírod venni, amire szükséged van, de fontos, hogy lelkileg is rendben legyél. Ez sokat segített abban, hogy az átállás sikeres legyen.

Minden sportoló burokban él, mindent mások csinálnak körülötted.

Aztán, amikor befejezed, akkor mindenki eltűnik az életedből, ami amúgy normális. Én már a merénylet után megtapasztaltam ezt, felkészültem erre. Megéreztem, hogy amíg első vagy a világon, mindenki ott van, leszúrnak és rá hat hónapra nem is veszi fel senki a telefont. Megtanultam 19 éves koromban, hogy kitől, mire számíthatok.

Babos Tímea és Szeles Mónika a budapesti női tenisztornán 2018-ban Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Kemény világ. Mi a legfontosabb manapság az életében? Mivel telnek a napjai?
Majdnem mindent én intézek az életemben. Dolgozom egy orvossal, akivel nagy cégeknek csináljuk az egészségbiztosítási programját. Ez sok időmet elveszi, de igazából bárhonnan tudom végezni ezt a munkát. Sajnos futni nem nagyon bírok, így az életemből már kimarad az egyéni tenisz, de párosokat néha játszom, akár pénzért vagy csak jótékonykodva. A legjobban pici gyerekekkel szeretek foglalkozni, de szívesen adok tanácsot profi játékosoknak is. A WTA-nak van egy mentorprogramja, ahol a régi sportolók segítik a mai fiatalokat. Az én időmben ilyen nem volt, pedig ez szerintem nagyon hasznos és fontos.

Melyik az a mérkőzés, amelyik a legközelebb áll a szívéhez, mint pozitív emlék?
Nem kérdés, amikor 1990-ben megnyertem a római versenyt, a döntőben megvertem Navratilovát 6:1, 6:1-re. Olyan meccset nem sokat játszottam egész életemben. Hihetetlen, hogy éreztem a labdát azon a napon, nem tudtam hibázni. Sportolóként ezt a teljesítményt nem tudtam felülmúlni. Ha csak az eredményre gondolk, a szúrás utáni Australian Opent mondanám.

A legfájdalmasabb emlék?
Az biztos, hogy a 98-as Roland Garros-döntő. Apukám pár nappal korábban halt meg.

Szabó Tünde, Babos Tímea, Szeles Mónika és Lucie Safarova a budapesti női tenisztornán Forrás: NurPhoto/Robert Szaniszlo/NurPhoto/Robert Szaniszlo

Azt hittem, hogy az 1992-es wimbledoni döntőt fogja mondani, amit meg kellett volna nyernie, csak csúnyán kikezdték a nyögései miatt. Kikapott Graftól, mert a tenisz helyett, mintha jobban figyelt volna arra, hogy csendben legyen.
Az biztos, hogy nem segített, de Graf mindig nagyon jól játszott füvön, a nyesése, a mozgása nagyon kemény volt és a fű más volt, mint most. De engem annyira nem bántott, hogy kikezdtek. Tudom, hogy a teniszben Wimbledont óriási tisztelet övezi, én is imádom nézni, mint versenyt, de játékosként nekem a francia bajnokság közelebb állt a szívemhez.

Nagyon jól néz ki, valószínűleg senki nem hinné, hogy decemberben már 45 éves lesz..
Köszönöm, hogy emlékeztet rá.

Mindig kellemetlen egy nőtől megkérdezni, főleg túl a negyvenen, hogy nem hiányzik az életéből, hogy nem lett anya?
Nem nehéz megkérdezni, nincs ezzel semmi gond. Nagyon sok ismerősöm gyerekének vagyok a keresztmamája. Imádom a gyerekeket, imádok velük dolgozni, de sose volt vágyam, hogy legyen sajátom. Nagyon sok, szülő nélkül élő gyereket segítek, támogatok, próbálok jobb életet adni nekik, hogy jobb eséllyel indulhassanak az életben. Nekem nagy szerencsém volt, hogy óriási családi támogatást kaptam mindig és szeretetben nőttem fel.