Biztos, hogy nem tűnök el újabb húsz évre

Hódosi Sándor az 1988-as szöuli olimpián tagja volt az aranyérmes kajaknégyesnek, két évvel később visszavonult, 18 éve pedig Floridában él, és több mint két évtizede nem járt kajak-kenu versenyen. A duisburgi világbajnokságra azonban elutazott, rácsodálkozott a változásokra, és azt mondta, sorszerűnek érzi, hogy ismét a sportág közelében lehet.

Milyen érzés újra kajakversenyen lenni?

Katartikus. Az elmúlt két napban rengeteg régi baráttal találkoztam. Nagyon örülök, hogy emlékeznek rám a korábbi versenytársak. Kedden érkeztem Duisburgba, egyszer-kétszer végigsétáltam a parton és olyan érzésem támadt, mintha el sem mentem volna. Most döbbentem rá arra, hogy ez nekem mennyire hiányzott. Persze azért vannak olyan fiatal versenyzők a magyar csapatban, akik azután sem tudtak hová tenni, miután bemutatkoztam. De ezzel sincs semmi baj, van köztük olyan, aki még meg sem született, amikor én abbahagytam a kajakozást.

A kajak-kenura jellemző, hogy az olimpia bajnokok, így-vagy úgy, de a sportág közelében maradnak. Ön miért döntött másképp?

Nem tudok erre egzakt választ adni, így alakult. A dologban nyilván szerepet játszott, hogy a családommal együtt elköltöztem Magyarországról. Az biztos, hogy ezelőtt húsz évvel még más volt ez a sportág. Egy olimpiai bajnoknak most talán több lehetősége van. Eleve magasabb elismerést kap az aranyérme után, amivel talán már el lehet indulni a civil életben. Másrészt átalakult a mezőny, nem nyolc-tíz, hanem harminc-negyven országban űzik magas szinten a sportágat és fizetnek meg akár külföldi szakembereket is, így könnyebb elhelyezkedni edzőként szinte bárhol a világon. Ez a mi időnkben még másként volt.

Pedig hatalmas sztárok voltak a szöuli olimpia után.

Félre ne értse, én nem irigykedem. Bár nem élek a sportágban, mégis szinte mindent a kajakozásnak köszönhetek. Például az amerikai állampolgárságot is sokkal könnyebben kaptam meg az olimpiai aranyamnak köszönhetően. Floridában autók és épületablakok fóliázásával foglalkozom. Előfordult már, hogy azért kaptam meg egy munkát, mert megtudták, hogy nyertem Szöulban. Versenyzőként pedig hihetetlen élményekben volt részem. 1988-ban dugig tömve volt a Budapest Sportcsarnok, amikor hazaérkeztünk az olimpiáról, megőrültek értünk a szurkolók. Sokan azóta se felejtettek el, pedig már több mint 20 éve hátat fordítottam a kajak-kenunak.

Hogyan fogadták a magyarok ennyi idő után itt a világbajnokságon?

Nagyon kedvesen. Meghatódtam, amikor a háromszoros olimpiai bajnok Kammerer Zoltán azt mondta, hogy szerinte minden idők legnagyobb kajak-kenu versenye volt, amikor 1989-ben nyertünk Ábrahám Attilával 10 ezer méteres párosban a plovdivi világbajnokságon. Storcz Botond szövetségi kapitány pedig arra emlékszik, hogy milyen jó tanácsokat adtam neki, amikor reményteljes ifi versenyzőként odajött hozzám egy HÉV-megállóban. Természetesen jó barátságban vagyok korábbi csapattársaimmal, Csipes Ferenccel és Ábrahám Attilával is, utóbbinak köszönhető, hogy itt vagyok. Főtitkárként lehetővé tette, hogy itt legyek, ami nagyon szép gesztus volt.

Mennyire kíséri figyelemmel a válogatott eredményeit?

Lehet, hogy kiábrándító, amit mondok, de eddig egyáltalán nem figyeltem. Hamarabb el tudom sorolni a Dallas Cowboys amerikai focicsapat kezdő játékosait, mint a tavalyi olimpia kajak-kenu bajnokait. Például fogalmam nem volt arról, hogy manapság már a lányok is kenuzhatnak. Amikor kedden megláttam egy női kenust edzeni itt Duisburgban, azt hittem, hogy csak átviszi a hajót egyik stégtől a másikig.

Több mint 20 évig távol volt, mikor jön legközelebb kajak-kenu versenyre?

Sorszerűnek érzem, hogy itt vagyok. Nem tudni mit hoz a jövő, de az biztos, hogy most olyan érzésem van, mintha hazatértem volna. Amikor kijöttem ide Duisburgba, három óra alatt megbántam, hogy 22 éve abbahagytam a kajakozást. Biztos, hogy nem tűnök el újabb húsz évre. Talán eljött az idő, hogy valamilyen formában törlesszem a sportágnak azt a rengeteg jót, amit a pályafutásom során kaptam.

Forrás: Magyar Kajak-Kenu Szövetség