Vinokurov botránya megölte a Tourt

A francia sajtó egybehangzóan úgy véli, nagy csapás a Tour de France kerékpáros körversenyre, hogy kiderült, a kazah Alekszandr Vinokurov doppingolt. A versenyző cáfol, s azt állítja, apja vérét nem kaphatta meg, mert "abban legfeljebb csak vodkát lehetett volna kimutatni."

Ha rövid doppingtörténelmi eszmefuttatást végzünk, kiderül, nem is olyan új találmány a teljesítményfokozó szerek használata. Maga a szó valószínűleg a holland 'dop' kifejezésből ered, a zulu harcosok egyfajta erjesztett itala volt ez, amely növelte a bátorságukat a csatában. A 20. századra a kifejezést a lósport vette át, a doppingolás szót eleinte a tiltott szerekkel teletömött versenyállatok kapcsán használták.

Érdekesség, hogy már az ókori görögök is kipróbáltak különféle módszereket (mint például a diéta), de egyfajta stimulálószerek, úgymint a koffein, a kokain, sztrichnin vagy az alkohol, már a 19. században előfordultak. Az 1904-es olimpián Thomas Hicks például úgy nyerte meg a maratonifutást, hogy nyers tojást evett s brandyt ivott. Ez még nem is lett volna nagy baj, de sikerét beárnyékolja az a tény is, hogy bizonyítottan az első olyan sportoló volt, aki a viadal során teljesítményfokozó szerrel élt, edzőtársaitól ugyanis fájdalomcsillapítókat kapott menet közben.

Míg a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség már 1928-ban nyilvánosságra hozta a tiltott szerek listáját, addig a többi szervezett döntésképtelennek bizonyult ezekben a kérdéseken, így 1930-50 között a szintetikus hormonok feltalálásával megnövekedett a különféle szerek használata.

Az ötvenes években a szovjetek a férfihormonokkal kísérleteztek, az amerikaiak erre szteroidokkal "válaszoltak". Az 1952-es oslói téli olimpián az amfetamint szedő gyorskorcsolyázók közül többen megbetegedtek.

Az anfetaminszármazékok közül először az ephedrin honosodott meg, ez okozta halálát az 1960-as, római olimpián a dán Knut Enemark Jensennek, majd 1968-ban emiatt hunyt el a francia futballista, Jean-Louis Quadri is. Addigra pedig már lépett mindkét szövetség, az UCI és a FIFA 1966-tól egyaránt doppingtesztet vezetett be, az olimpiákon 1968-tól végeztek ilyen-olyan vizsgálatokat.

Az 1976-os, montreali olimpián a keletnémet úszók taroltak, később kiderült, szteroidokkal kezelték őket edzőik. Az 1983-as, venezuelai Pánamerikai Játékokon 17 sportoló doppingtesztjében mutattak ki anabolikus szteroidot. 1992-ben három német atlétasztár, Katrin Krabbe, Silke Möller és Grit Breuer bukott meg, hat évvel később az atlantai olimpián négy bajnoki címet szerző ír úszó, Michelle Smith kapott négyéves eltiltást.

A 90-es évek végén a futballisták körében is tarolt a dopping, nandrolon használata miatt Christophe Dugarry és Vincent Guerin nyitotta a sort 1999-ben, majd - többek között - Edgar Davids, Fernando Couto, Frank de Boer, Jaap Stam és Josep Guardiola is csatlakozott hozzájuk. De fennakadt a rostán a brit atlétatrió, Linford Christie, Doug Walker és Dwain Chambers is, csakúgy, mint Petr Korda (tenisz) és Alain Baxter (sí).

Az ephedrin háttérbe szorulásával jöttek az újabbnál újabb szerek: a vérdopping, az erythropoietin (az EPO-vizsgálathoz a vér és a vizelet együttes vizsgálata kell, a 2000-es sydneyi olimpián vezették be), a nandrolon és a tetrahidrogesztrinon (THG) nevű szer.