A Hegylakó és Faragó – a magyar vízilabda harmadik aranykora

A magyar férfi pólócsapat, azaz a világ legsikeresebb vízilabda-válogatottja az 1970-es években is szállította a fantasztikus sikereket. Ebben az évtizedben egy olimpiai aranyérem mellett a világbajnokságokon egyszer, míg az Európa-bajnokságokon két alkalommal sikerült felérnie a csúcsra, illetve a történelmi, első alkalommal kiírt Világkupát is megnyerte. Az 1976-os siker már csak azért is nagyon fontos volt, mert ezen kívül Magyarország csak három aranyérmet nyert Montrealban, ráadásul, amire ekkor talán senki nem gondolt, hogy 24 évet kell majd várni az újabb ötkarikás elsőségre.

Ahogy múlnak az évek – nem kis öniróniával - egyre inkább hiszem, hogy szerepet játszottam a magyar vízilabdasport harmadik aranykorának létrejöttében

azzal, hogy az 1973-as világbajnokságon személyesen ott voltam. Szurkolóként.

Bár abban, hogy a helyszínen biztathattam a csapatot, nem kis szerepet játszott a feleségem. Ugyanis, 1973 augusztusában házasodtunk össze. Már néhány hónappal a nagy nap előtt támadt egy ötletem: mi lenne, ha a nászutunkból „lecsippentenénk" három napot, és azt arra használnánk föl, hogy szeptember első hétvégéjén elvonatozzunk Belgrádba, az úszó és vízilabda világbajnokság utolsó napjaira. Nos, ha újdonsült asszonykám, tűzről pattant menyecske lett volna, és ötletem hallatán nyomban elküld a pokolba, bizonyára nem feszítem tovább a húrt. Ő azonban bólintott.

Ezzel viszont még csupán a családi béke körvonalazódott megnyugtató módon, maga az utazás nem.

Akkoriban ugyanis a magyar állampolgárok, csak szocialista országokba utazhattak.

Belgrád viszont Jugoszlávia fővárosa volt, ahová kizárólag egy ott lakó meghívása esetén volt szabad útra kelni. Így aztán szereztünk egy ismerőst, aki – legalább is papíron – szívesen látott minket a vizes világbajnokság utolsó napjaiban. Most már beadhattuk útlevélkérelmünket, ami meghallgatásra is talált és megkaptuk az úti papírokat. Végül minden szerencsésen rendeződött, ott lehettünk a Tasmajdan uszodában, a sporttörténelmi jelentőségű első világbajnokság póló tornáján. Örömünk is határtalan volt, mert a magyar pólósok veretlenül hódították el az aranyérmet. Ezzel pedig megkezdődött a magyar vízilabda, harmadik aranykora.

Az 1970-es években szép sikereket ért el a magyar férfi vízilabda-válogatott Forrás:waterpololegends.com

A magyar vízilabdasport a megelőző években is a világ élvonalába tarozott,

nemzeti csapatunk azonban, az 1964-es olimpia óta, semmilyen világversenyen nem tudott aranyérmet szerezni.

Pedig szuper vízlabdázók alkották az együttest. A két kapus, Molnár, és Cservenyák is világklasszis volt. Dr. Konrád Ferencnél nagyobb góllövőt az idő tájt, nem lehet találni a vízi világban. Sárosi László volt az esze az együttesnek, művésze a pólónak. A két szuper adottságokkal és tudással rendelkező óriást, Szívóst és Faragót még azoknak sem kell bemutatni, akik egyetlen vízilabda mecset sem láttak életükben, csak nyitott szemmel és füllel élnek a világban. Kásás, Görgényi, nagy tudású játékosok voltak, aki emberileg is, sokat adtak a sportágnak.

Ki lesz a pólósok pólósa? Forrás: Origo

Viszont hiába voltak ők legalább olyan jó játékosok, mint a szovjet válogatottban Kabanov, Dreval, vagy Dolgusin,

az ősi nagy ellenfél egyetlen dolgot tudott jobban: győzni.

Valahogy ezt kellett megtanítani, a játékosoknak, az akkor kinevezett szövetségi kapitánynak, Gyarmati Dezsőnek. Gyarmati régen, és nagyon akarta ezt a posztot, úgy érezte, tud valami újat hozni a medencék világába. Bár az első lépése nem aratott egyértelmű sikert. Segítőjének, régi csapattársát, barátját Dr. Kárpáti Györgyöt választotta. A mindig, mindenhol suttogó kétkedőknek azonban, hamar befogták a szájukat. Gyarmati volt a szigorú, a megfontolt, aki egyesek szerint túl sokat vacillált. Nos őt, remekül kiegészítette a mindig könnyed, tréfálkozásra állandóan kapható Kárpáti, aki képes volt egyetlen mondatával oldani a csapat életében óhatatlanul adódó feszültségeket.

Gyarmati nem játszotta el az új seprű szerepét, nem kezdett nagytakarításba.

Nem is lett volna miért. A társaságot szinte egyben hagyta. Csak Ballát a Fradi védőjét hozta be az együttesbe, no meg - általános megrökönyödésre – egy az OB II-ben játszó ismeretlen szegedi egyetemistát, „valami" Csapót. Úgy tervezte, hogy a hatalmas termetű „hegylakót" a két szuper pólós Szívós és Faragó tehermentesítésére építi be a válogatottba.

Faragó Tamás 22 találatával gólkirály lett, de a védekezsből is kivette a részét Forrás: Blikk

A világbajnokságon a selejtező csoportok első két helyezettje jutott a legjobb hat közé, ahol aztán körmérkőzéssel döntötték el az érmek sorsát.

Nem került tehát sor, a mai értelemben világbajnoki döntőre, ám arra mindenki nagy tételben fogadhatott, hogy a magyar–szovjet csata döntően befolyásolja majd az első hely sorsát.

Nos, ezen a találkozón - hosszú évek után - ezúttal mi nyertünk 5-4-re. Az újonc Csapó Gábor, azon a mérkőzésen három gólt szerzett. Ezután a Kuba elleni megmérettetés, csak formaság volt, ami után végre - kilenc aszályos év után – aranyérmet ünnepelhettünk.

Egy évvel később, a bécsi Európa-bajnokság, valóságos diadalmenet volt.

A Jugoszlávia elleni döntetlent kivéve valamennyi mérkőzését megnyerte és lett kontinensbajnok az együttes, amelynek összetétele, a korábbihoz képest egyetlen helyen változott. Horkai György a BVSC szupergyors pólósa került be a válogatottba. Utána hosszú esztendőkön át, kirobbantani sem lehetett onnan.

A csodacsapat az Európa és a világbajnoki aranyat követően, nagyon vágyott, hogy tizenkét év után újra olimpiai aranymedállal is büszkélkedhessen. Igaz, az együtt eltöltött három esztendő nyomot hagyott játékosokban, kapitányban egyaránt. Emlékszem, Dr. Görgényi István egy riportban úgy fogalmazott,

ahogy közeledtek az ötkarikás játékok, egyre nehezebben tudta követni Gyarmati gondolatmenetét. Előfordult, hogy este még úgy váltak el, hogy fix embere a csapatnak, de reggelre már másként gondolta a szakvezető.

Gyarmati pedig egy régi interjúban arról panaszkodott, akkoriban több játékosa, egy életre megorrolt rá, mert kihagyta őket a nemzeti csapatból. Pedig ő nem tett egyebet, csak az általa legjobbnak vélt tizenegy játékost válogatta be. Hiába volt a tizenkettedik, vagy a tizenharmadik szinte ugyanolyan jó, nem vihette magával Montrealba. Így maradt itthon a korábbiak közül Bodnár, Görgényi, Kásás és Magas is. A helyükre Gerendás, Sudár és Kenéz került. Gyarmati megint jól választott, amit az elkövetkezendő évek bizonyítottak, különösen Sudár és Gerendás esetében. De szükség volt a kapitány rafinériájára is. Meghívta Budapestre edzőtáborozni az akkor nagyon jó képességű román válogatottat az olimpia előtt. Sokan nem értették, hogy egy potenciális ellenlábast miért kell „felhozni" a magyar nemzeti csapat nyakára egy világtorna előtt. Gyarmati azonban hajthatatlan volt és persze megint neki lett igaza.

A magyar férfi vízilabda-válogatott aranyérmes lett az 1976-os montreali olimpián Forrás: MTI / Petrovits László

A montreali olimpián az egymás elleni mérkőzésen tényleg nehezen, csak 9-8-ra győztük le őket, de

a mi általunk „felkészített" román válogatott a csoportkörben kiejtette nagy mumusunkat, a Szovjetuniót, akikkel így nem volt gondunk a továbbiakban.

Az aranyért való harcban legnagyobb ellenfelünknek Olaszország ígérkezett. Vezetett is ellenünk a harmadik negyedet követően. Jól játszottak és roppant módon vigyáztak, hogy Szívós és Csapó még véletlenül se tudjon kapura lőni. Ezért az utolsó szünetben Gyarmati félrehívta Faragót és egy régi riportban így mesélte el nekem kettejük beszélgetését:

Tonó! Látod, hogy sem Pisti, sem Dudi nem tud lőni, olyan szorosan őrzik őket. Ezért maradj egy kicsit hátrább és ha megkapod a labdát, a kaputól hat méterre, gondolkodás nélkül tüzelj.

Ha nyolc méterre, onnan is, de ha netán tíz méterre vagy akkor se habozz. Faragó visszakérdezett. És ha nem lövöm be?

Akkor nekem otthon felmondanak, karóba húznak, elmondanak mindenféle senkiházinak. Neked azonban semmi bajod nem lesz, elvégzed az állatorvosi egyetemet és életed végéig gyógyítod a kutyákat, macskákat és aranyhörcsögöket."

A lényeg, hogy 6-5-re legyőztük Olaszország legjobbjait is - Faragó négy góljával! Ja, és olimpiai bajnokok lettünk!

A hetvenes évek csodacsapatának tagjai, ma is rendszeresen összejönnek, az egykori BVSC pólós, Gém Zoli lakásán. Ott van az utánozhatatlan humorú Molnár, valamint Cservenyák, Magas, Faragó, Gerendás, Horkai, Kásás és ott volt mindig Szívós Pisti is. Olykor még egy két taggal bővül a társaság és pazar rakott krumplit eszünk. Rendre engem is meghívnak. Én alig eszem, nem iszom, csak hallgatom a történeteket és újra átélem a magyar vízilabda harmadik arany korát, amelyet ezeknek az (öreg)srácoknak köszönhetünk.