Vágólapra másolva!
Az egyik legsikeresebb és legkedveltebb magyar kosáredző, Rátgéber László 15 év után úgy döntött, elhagyja a Pécs nőikosárlabda-csapatát, és a Szpartak Moszkva trénere lesz. A magyar női válogatott szövetségi kapitányaként is (kiválóan) dolgozó szakember - óriási bravúrral kijuttatta a nemzeti együttest a 2009-es lettországi Európa-bajnokságra - az [origo]-nak írt huszonkilencedik blogbejegyzését Moszkvából keltezte.

Egy hét leforgása alatt háromszor is pályára léptünk - mindháromszor az orosz Szuperligában -, s mivel kétszer idegenben játszottunk, tovább gyarapodtak ismereteim az igazi Oroszországról. De ami ennél fontosabb: a tengerentúliak is beleszagoltak abba, mit is jelent a való világ, ha kilépnek a business class elefántcsonttornyából.

Orenburgban kezdtünk, és csaknem öt hónapi itt-tartózkodás után végre megismerkedtem az orosz játékvezetői csalással. Mi tagadás, el lettem volna nélküle még egy darabig, de ha már túl kellett esni rajta, inkább egy győztes meccsen essünk túl. Úgy fújtak - ezek szerint bejött orenburgi születésű másodedzőm, Szása fülese, miszerint az Orenburg elnökének születésnapja volt, s győzelemmel akart kedveskedni önmagának -, hogy tényleg szenzációsan kellett játszanunk ahhoz, hogy 81-71-re meg tudjuk nyerni a meccset.

Ezen a helyen kell megjegyeznem, hogy a múltkori, prágai Euroliga-mérkőzésünket harmadmagával Földházi Tamás vezette - kitűnően. Büszke lehet rá a magyar kosárlabdasport, nem véletlen, hogy nosztalgiával gondolok rá az orenburgi bírói rémségek után.

Természetesen megint Diana Taurasi volt a meccs hőse 32 pontjával, nem győzöm ismételgetni, milyen észbontó formában kosarazik ebben a szezonban. Mennyivel jobban, mint tavaly - remélem, ebben nekem is van némi részem...

Visszafelé élveztük a chartergép kényelmét és gyorsaságát, tényleg hamarabb hazaértünk, mint én annak idején Sopronból Pécsre egy magyar rangadó után, pedig Orenburg Ázsia és Európa határán épült... Szóval, idilli volt a hazaút a charteren, szeparé, bőrgarnitúra, pezsgő, meghitt beszélgetés a tengeren túliak játékosokkal. Lauren Jackson annyira elérzékenyült, hogy azt mondta, itt az ideje, hogy ellátogassak Ausztráliába. Magyarul meghívott a déli kontinensre...

Ez volt pénteken, a vasárnapot a moszkvai magyarokkal töltöttük a német nagykövetségen, volt uszoda, minden, mi szem-szájnak ingere, majd délután elmentünk a Pancho Villa nevű vendéglátó-ipari egységbe (lásd a mellékelt fotót). Nem volt rossz.

Forrás: [origo]

Kedden a Novoszibirszket fogadtuk, nem egy világverő alakulat, 90-44-re győztünk, a cserék cseréi is játszottak, legalább pihentek az amúgy eléggé túlterhelt nagyágyúk. Ha a nyájas olvasó nem emlékezné rá, megismétlem: orosz Szuperliga-csapatunk nem azonos az Euroliga-gárdánkkal, tudniillik a hazai bajnokságban minden pillanatban legalább két orosznak a parketten kell lennie, azaz képtelenség a legjobb ötösünket (Bird, Karpunyina, Taurasi, Jackson, Fowles) játszatni. Ez olykor meg is látszik a játékon...

Aztán csütörtökön megérkeztem Vologdába - csekély hétéves késéssel. Talán emlékeznek még, amikor 2002-ben - éppen én voltam akkor is a szövetségi kapitány - Eb-selejtezőt játszottunk az oroszokkal, s mivel esélytelenek voltunk, úgy gondoltam, megkímélem kulcsjátékosaim és jómagam erejét, s inkább itthon maradtunk. Lett is belőle jókora kalamajka - de a jelek szerint, ami késik, nem múlik. Most már nem lehetett megspórolni a vologdai utat.

Persze charterrel nem ugyanaz, mint autóbusszal - ahogyan annak idején utazott a magyar válogatott -, 81-69-re győztünk, ami ugyan viszonylag szoros eredmény, de tudni kell, hogy a Vologda otthon roppant erős ellenfél. Már indultunk volna vissza a repülőtérre, el is képzeltem, hogy estére otthon vagyunk Vidnojéban, amikor robbant a bomba. Szerencsére csak átvitt értelemben: a pilótánk megbetegedett, s mivel nem volt rá garancia, hogy másnapra meggyógyul, alternatív megoldást kellett keresnünk.

Autóbusszal tízórás út várt volna ránk, havas, jeges úton. Inkább a vonat mellett döntöttünk, hálókocsi, miegyéb.Közben eszembe jutott, péntek van, ráadásul tizenharmadika, talán jobb is, hogy nem repültünk, ki tudja, mi történt volna velünk. Aztán az is eszembe jutott, hogy Vologda hétéves késéssel bosszút áll rajtam azért, amiért annak idején lelazsáltam az utazást.

Mindenesetre megérkeztünk a vasútállomásra, s ott valóságos "culture shock" érte a négy amerikai (Kelli Miller, Diana Taurasi, Sylvia Fowles, Sue Bird, Noel Quinn) és az egy ausztrál (Lauren Jackson) hölgyet. Mert azért bármennyit is fejlődött Oroszország az elmúlt években, a vologdai pályaudvart nehéz lenne összekeverni a Buckingham Palotával.

Hogy a dráma tovább fokozódjon, Taurasinak pisilnie kellett, s ezt nem oldhatta meg másképpen, mint hogy kiment a vologdai pályaudvar mellékhelyiségébe. Azaz, csak ki akart. Én ugyanis figyelmeztettem, hogy nem mindennapi élmény várhat rá. Erre ő jelezte, hogy egy kaliforniai spanyol gettóban nőtt fel, viszonylag erős a gyomra.

Forrás: [origo]

A csinos Diana Taurasi aláírására sokan vadásznak

Rendben, mondtam, próbálja meg. Gyorsabban jött vissza, mint amennyi idő alatt ezt a sort papírra vetettem. Nem volt más választás, ki kellett várnia, amíg elindul a vonat, hogy az első osztályon könnyítsen magán. A vonat már egészen tűrhető volt, megszálltuk a büfékocsit, ittunk pár sört, hosszasan beszélgettem az orosz és a nem orosz játékosaimmal, igazán jó volt.Reggel kilencre már Moszkvában is voltunk.

A sofőröm, Roman várt a Mitsubishivel, amikor beszálltam, akkor kaptam észbe, hogy nincs nálam a telefonom. Az a négyezer eurós, amit - tudják - Sabtajtól kaptam ajándékba. Ami most következik, azt úgysem fogják elhinni. Visszamentem a vonathoz, és a telefont ott találtam az ülésen, a kocsinkban.Nem lopták el. Oroszországban, 2009 februárjában. Talán ideje lenne átértékelni erről a hatalmas országról alkotott fogalmainkat.

Hogy teljes legyen az örömöm, meglepetésemre én leszek a "Rest of the World" edzője a március 8-i, párizsi Fiba Europe All Star Game-en.Na jó, annyira azért nem lepődtem meg. Biztosan azért esett rám a választás, mert a sportág történetében én vagyok az első edző, akinek két csapata is bejutott a legjobb nyolc közé az Euroligában. A Szpartak és a Pécs, természetesen...

Jó, jó, ez csak vicc, mert ez a Pécs már Fűzy Ákos barátom csapata, de azért olyan jó érzés, hogy önzetlenül tudok örülni a sikerének. Tizenhárom évig mellettem volt másodedző. Szinte a testvérem. S ha már a családnál vagyunk: a Pécs mostani másodedzője a sógorom, Zeljko Dokic, aki a nyáron elvette Edit húgomat. Végül egy hideg zuhany, amely ezekben a pillanatokban ért, amikor éppen a blogot pötyögtetem a számítógépbe.

Megérkezett Csák Laci - Magdi öccse - Magyarországról. Ez eddig nem hideg zuhany. Viszont nem voltak nála az ígért villányi és szekszárdi borok, csak minden idők leglassabban elkészülő cédéjét hozta magával, a Kiscsillag II-t. Ez már hideg zuhany volt a javából.

Mentő körülmény, hogy Lackó életében először ült repülőgépen, s nem merte feladni a palackokat, attól tartott, hogy a gép gyomra csurom vörösbor lesz. Sebaj, ha legközelebb érkezik, már több rutinja lesz...