Magyarként ír sporttörténelmet Finnországban

Oláh Benedek, pingpong, asztalitenisz, finnország, finn válogatott

Akik azt gondolják, hogy a 21. század üzletileg kőkemény, olykor csalásokkal és doppinggal átitatott élsportjából kiveszett a romantika, azok olvassák el a következő történetet. Egy magyar fiatalember Finnország első asztaliteniszezője lesz az idei nyári olimpián: a 25 éves Oláh Benedek az északi ország zászlaja alatt valósíthatja meg az álmát, amiért egész életében küzdött.

Nem Helsinkiben, hanem az Ormai Lászlóról elnevezett asztalitenisz-csarnokban találkoztunk Budapesten. A Hasinak becézett fiatalember mostanság itt tölti legtöbb idejét, készül az olimpiára. Edzője Aranyosi Péter, aki a magyar férfiválogatott szövetségi kapitánya is. Sokan felszisszentek, amikor ez a tény kiderült, mivel akkor úgy tűnt: Rióban Oláh Benedek lesz az egyetlen magyar férfi asztaliteniszező – finn színekben. Az utolsó pillanatban aztán Pattantyús Ádám is kijutott, így a háborgók némileg elcsendesedhettek.

Tudom, hogy számos ember szemében szálka volt, hogy Aranyosi kapitány velem is foglalkozott

– kezdte a beszélgetést Oláh Benedek. – Ehhez csak annyit, hogy 12 éves korom óta ismerem őt, édesapámon kívül neki köszönhetem a legtöbbet azért, hogy olimpikon lett belőlem. Egyébként akkor edzett velem, amikor a magyarokkal befejezte. Tehát nincs szó arról, hogy én, az idegen ország színeiben versenyző konkurens elvettem volna bárkitől az edzéslehetőséget. Erre kínosan vigyáztunk.

Az utolsó egy hónapban 15 ezerszer szervált Fotó: Markku Ulander

Hogy miért vagyok itt? Sportszakmailag mindenképpen jobb nekem a budapesti felkészülés, Finnországban nehezen találnék megfelelő edzőpartnert. Mehettem volna Svédországba is, az Eslövs csapatához, amely idén a Bajnokok Ligája döntőjében szerepelt. De itt maradtam, és nagyon hálás vagyok Aranyosinak, hogy foglalkozik velem.

A magyar sportközvélemény tavasszal, a halmstadi olimpiai selejtezőn ismerte meg a nevét. Kis túlzással az volt élete nagy versenye, belépő az olimpiára.

Valóban hatalmas sorozatot csináltam. Hat meccset nyertem olyan ellenfelekkel szemben, akik mind előttem álltak a világranglistán. Halmstadban az edzők olykor matematikus szakemberekké változtak, számolgattak, miközben játszottam. Azt hajtogatták, ha megverem a következőt, az ennyi pont, ha a következőt, az meg annyi. Mondtam is a finn trénernek, hogy menet közben nekem senki se mondogassa, hogy állok, mert ezzel elvonják a figyelmemet a játékról.

Mígnem elérkeztünk oda, amikor már a riói repülőjegyért álltam asztalhoz.

Ez volt a horvát Andrej Gacina elleni mérkőzés, 4-3-ra nyertem meg. Ahogy visszagondolok, ez ma is hihetetlen. Már csak azért is, mert a verseny negyedik napján volt, amikor a sorsdöntő, Gacina elleni meccs előtt még két győzelmet arattam. Idegileg is roppant nehéz volt az a halmstadi öt nap.

Az olimpiai selejtező előtt szinte semmit sem hallottunk Oláh Benedekről. A szakma nem tartotta lehetségesnek az olimpiai kvalifikációt?

Nem, de én sokszor álmodtam arról, hogy kijutok Rióba. Igyekeztem kizárni a negatív gondolatokat, különben biztosan nem sikerül a bravúr. Amikor márciusban a katari nemzetközi verseny elején kikaptam, lelkileg is összezuhantam, és ebből az állapotból nem sokkal Halmstad előtt kerültem ki. A svédországi versenyt megelőző másfél hónapban emberfelettit edzettem. Ez volt a nyolc hónapon át tartó olimpiai felkészülés utolsó 45 napja.

Minden reggeli edzésen hányingerem volt, fájt a térdem és a vállam.

Futottam, kondiztam, mentem előre, mint a gép. Összeszorított foggal edzettem, azt mondogattam, hogy sikerülnie kell. Tíz nappal az olimpiai selejtező előtt az egyik tréningen összeestem. A másnapi edzésre valahogy összeszedtem magam. Az utolsó egy hónapban tíz órát szerváltam – kiszámoltam, ez 15 ezer szervát jelentett.

Amikor sikerült, örömtüzek gyúltak Finnországban?

Igen, roppant boldogok, elvégre az ország sporttörténelmében én leszek az első asztaliteniszező, aki olimpián szerepelhet. Nem mellesleg én vagyok az első finn pingpongos, aki World Tour-versenyt tudott nyerni, idén májusban, Nigériában.

Budapesten készül Rióra Forrás: Origo

A kérdés kézenfekvő: miért nem magyar válogatott?

Azért, mert amikor gyerekként, majd kamaszként Finnországban éltem, finn színekben indultam el az ifi-Eb-n, ezért utána három vagy négy évet ki kellett volna hagynom, hogy magyar válogatott lehessek. De Magyarországról nem is hívott senki. Finnországon kívül klubszinten játszottam Németországban, Hollandiában és Svédországban is, most a Nógrád megyei Szécsény a klubcsapatom. Közben még katonáskodtam is fél évet, ez ugyanis Finnországban kötelező. A hadseregben töltött idő nagyon megacélozott, rettenetesen kemény volt.

A sorkatonaság élménye magyar kortársainak kimarad, ők legfeljebb katonatörténeteket olvasgathatnak.

A finnek viszont nagyon komolyan veszik ezt. Először az orosz határhoz közeli Karjalába vonultam be, de onnan nem akartak kiengedni a hétvégi meccseimre. A Finn Olimpiai Bizottsághoz fordultam, hogy helyeztessenek át Helsinkibe, mert a karjalai kapitány nem akar elengedni. Helsinkiben mindennap három órát utaztam, hogy ott lehessek a válogatott edzésén.

Délután négykor indultam a laktanyából, este kilencre értem vissza, és másnap reggel ötkor volt az ébresztő.

Fél hatkor reggeli futás, aki ezt lekéste, annak ugrott a hétvégi eltávozás.

Felderítőként mi volt a dolga a hadseregben?

Kivittek bennünket a természetbe, aztán indulhatott a móka. Ma már könnyebben beszélek erről, de amikor egy mocsaras részen, az 50 kilós menetfelszereléssel nyakig elsüllyedtem, nem volt ennyire vidám a történet.

Úgy éreztem, több mázsa súly nehezedik rám, és a mocsár csak húzott lefelé.

Végül valahogy sikerült kikapaszkodnom. Akadt olyan pillanat is, amikor a felderítőcsapatunk egy medve mellett haladt el. Csak később esett le, mi volt az a nagy barna test, amit menet közben láttam. Legalább akkora büszkeséggel tölt el, hogy a hadsereg felderítőképzését végigcsináltam, mint az olimpiai kijutás.

Büszkék a finnek?

Most már azok. Kezdetben, amikor nem hittek az egészben, a katonatársaim könyvdobálónak csúfoltak. Finnországban nincsenek nagy hagyományai ennek a sportnak, talán ezért is gondolták azt, hogy olyan ez, mintha könyveket hajigálnék. Irigyek voltak.

Én elmentem egy hétre Japánba egy versenyre, ők egy hetet gyalogoltak az erdőben.

Aztán visszajöttem, és lefutottam őket a Cooper-teszten. Akkor azért feltettem a kérdést: hogy van az, hogy a semmibe vett pingpongos jobb eredményt ér el, mint a nagy hokisok? Csak egyszer fogott rajtam ki a Cooper, igaz, akkor mínusz 19 fokot mutatott a hőmérő. Kővé vált combokkal nehéz gyorsan, ráadásul időre futni.

Magyarországról nem hívta senki Forrás: Origo

Édesapja zenetanár, mégis elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ma itt tart.

Bármennyire hihetetlen, autodidakta módon lett pingpongedző. Aranyositól és az akkor Kecskeméten dolgozó Karsai Ferenctől leste el a fogásokat. Óriási mappákat írt tele az edzésmódszerekkel. 12 és 17 éves korom között ő volt az edzőm Finnországban. Az edzéseink egy része az iskola folyosóján zajlott, gondolhatod, milyen körülmények között. Utána hazamentünk délután négyre, édesanyám összecsomagolta az ételt, kocsiba ültünk, és elindultunk valamelyik edzőpartnerhez. A hétfői, például, 140 kilométerre lakott tőlünk.

A leckét egy fejlámpa segítségével csináltam meg a kocsi hátsó ülésén.

A szerdai partnerem kicsit messzebb élt, 173 kilométerre. Édesapám heti ezer kilométert vezetett, négy éven keresztül. Csak így tudtam fejlődni, mert az edzőpartnerek nem jöttek el hozzám. Éppen ezért tölt el boldogsággal, hogy a szüleim ott lesznek Rióban. Bár nem tudom, apu miként fogja ezt elviselni, mert ő évek óta képtelen megnézni a meccseimet, annyira izgul.

Amatőr sportoló, ugye?

Ha amatőrnek tekintjük azt, aki nem kap rendszeresen fizetést, támogatást, akkor igen. A finn szövetség ebben az évben sokat segített, utaztatott a versenyekre, fizeti a masszőrt, de havi apanázst nem ad. Korábban a versenyzéssel kapcsolatos költségeimet a családunk állta. A Finn Olimpiai Bizottság ebben a ciklusban 94 sportolónak adott ösztöndíjat, hogy ezzel segítse őket a kijutásban.

Velem senki sem számolt, nem is adtak egy vasat sem.

A kilencvennégyből eddig harmincan jutottak ki Rióba. Közülük – ebből a szempontból – én vagyok a kakukktojás. A kijutás óta persze másképpen állnak hozzám, a közvetlen olimpiai felkészülésemet támogatják.

Milyen céljai vannak az olimpia után?

Bekerülni a világranglistán a legjobb 50 közé. De ezzel majd ráérek idén ősztől foglalkozni. Most életem álma, az olimpiai játékok lebegnek a szemem előtt, ezzel kelek és fekszem mindennap. Arra is sokat gondolok, milyen jó lenne egy kínai élversenyző ellen játszani. Tudom, nincs sok esélyem, mégis az jár a fejemben, hátha sikerülne meglepni őt. Ha meg nem, akkor azzal a tudattal esem ki a versenyből, hogy mindent megtettem, de a jobbtól kikaptam.

Most már ostromolja a finn sajtó Fotó: Vesa Koivunen

Az eddigi ellenfelei közül ki állt a legjobb helyen a világranglistán?

A német Dimitrij Ovtcharov, aki ötödik a listán. A tavalyi világbajnokságon a fehérorosz Vlagyimir Szamszonovtól kaptam ki. Ő a sportág Paganinije. 40 éves, és még mindig a legjobb tíz között van a világranglistán. A tavalyi kínai vb-n a 64 között találkoztunk, az első szettben 10-9-re vezettem ellene, amikor adott egy csuszát, majd kikaptam 4-1-re. De legalább egy szettet nyertem. Csodálatos élmény volt, csakúgy, amikor korábban a sportág Mozartjával, az akkor már visszavonult svéd Jan-Ove Waldnerrel játszhattam. Mozart és Paganini. Nem rossz páros, ugye?

Hol akar élni, ha befejezte a sportpályafutását?

Nehéz kérdés, nem tudom. Naponta háromszor-négyszer gondolok erre. Magyarországon sokkal barátságosabbak, kedvesebbek az emberek, a finnek képtelenek kimutatni az érzelmeiket. Tisztában vagyok azzal, hogy Finnország gazdaságilag vagy akár az oktatás területén is előbbre tart Magyarországnál.

Ha a születendő gyermekemre gondolok, tudom, a finneknél jobb iskolába járhatna, mint itt.

Ugyanakkor magyar barátnőm van, imádom a magyar konyhát. Azt hiszem, az a legjobb, hogy ebben a kérdésben nem most kell döntenem.

Nem fáj a szíve azért, hogy élete álmát nem magyar színekben érte el?

De, fáj. Ráadásul még jobb játékos lennék, mert az itteni edzésmunka minősége, az itteni edzők felkészültsége, a partnerek tudása messze felülmúlja a finn lehetőségeket. Finnországban elképzelhetetlen, hogy az ifijátékosoknak masszázs járjon.

Ott mindenki maga fizet azért, hogy sportoljon.

Éppen ezért tudom nagyra értékelni mindazt, amit akár Aranyosi Pétertől, akár a finnektől kapok. De ezen nincs értelme sokat merengeni, mert a múltat nem lehet megváltoztatni. A finn sportvezetők és a sportmédia most büszke rám, a sajtótól nem sok nyugodt pillanatom van a kijutás óta.

Interjú interjút követ?

Nemrég volt egy félnapos interjúsorozatom Helsinkiben. Tizenhatot adtam sorozatban. Tévé, rádió, írott sajtó, internet. Mindenki ugyanazt kérdezi, ez elég fárasztó tud lenni. De ha arra gondolok, hogy miért történik mindez, hogy én leszek Finnország első olimpikonja ebben a sportágban, hogy a világranglista 63. helyezettjeként mehetek Brazíliába, akkor mindez boldogsággal és büszkeséggel tölt el.