Vágólapra másolva!
Vágólapra másolva!

Százhét év alatt hét elnök. Irigylésre méltó állandóság, még a begyepesedett konzervativizmus etalonjának, a Szovjetuniónak is nyolc pártfőtitkára volt 69 éves fennállása idején. Pedig ott aztán tényleg megállt az idő. Valaha úgy tűnt, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban is, aztán Juan Antonio Samaranch regnálásának utolsó periódusában mintha csak követ hajítottak volna az állóvízbe. A NOB ma már messze nem az, ami Avery Brundage, az álszent amatörizmus ásatag bajnoka idején volt, de a második világháborús haditudósító, Lord Killanin korszaka is már a múlté.

- Egy néhány hónapja megjelent Die Welt-interjúban azt nyilatkozta, hogy az öt elnökjelölt - ön mellett az amerikai Anita Defrantz, a belga Jacques Rogge, a kanadai Dick Pound és a dél-koreai Un Jong-kim - közül Rogge és Pound a két "nehézsúlyú", azaz ők a legesélyesebbek...
- Sőt, azóta Kim is csatlakozott hozzájuk, sokat emelkedett az ázsiója, és a múltban olyan kormánypénzek felett diszponált, amelyekkel támogathatta majdani szavazóit, a fejlődő országokat, nem beszélve arról, hogy ő a Nemzetközi Sportszövetségek Szervezetének (AGFIS) elnöke. Rogge volt a sydneyi olimpia koordinálóbizottságának első embere, Athén kapcsán is ugyanezt a funkciót tölti be, Pound pedig a közelmúlt korrupciós botrányát kivizsgáló etikai bizottságunkat elnökölte. Szóval hatalmas volt a személyüket érintő médiaérdeklődés.

- Akkor ne is éljük bele magunkat túlságosan abba az álomba, hogy magyar elnöke lesz a NOB-nak?
- Tény, hogy négy-öt évvel ezelőtt, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság első alelnöke voltam, ráadásul végrehajtó bizottsági tag, kedvezőbbnek tűnt számomra a csillagok állása. Most protokollfőnök vagyok, meg a környezetvédelmi bizottság elnöke, ezek fontos, de nem megkerülhetetlen pozíciók. A sajtóban értelemszerűen nem én vagyok a favorit, de ez engem különösebben nem zavar. Tudom, hogy a szavazó testület, a 122 NOB-tag véleményét nem a tömegkommunikációs eszközök formálják.

- Hanem, példának okáért, a jeles sportolói múlt. Ma már a NOB tagságának egyharmada, 41 fő egykori olimpikon, s mivel ön - az imént, talán túlzott szerénységből, nem említette - a World Olympians Associationnek (WOA), az Olimpikonok Világszövetségének is elnöke, meglehet, ez a tényező is sokat nyomhat a latban.
- És ebbéli minőségemben, ha úgy tetszik, a négyből három vetélytársamnak, Rogge-nak, Defrantznak és Poundnak a főnöke vagyok, hiszen mindhárman egykori olimpikonok. Szoktam is mondogatni nekik: "Beware, I am the boss!" Ettől persze még bármelyikük le is győzhet...

- Komolyabbra fordítva a szót: mi dönthet még az ön javára?
- Kétszeres olimpiai bajnok vagyok, tizenkét éve a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, a NOB-nak négy évig első alelnöke voltam, a WOA elnöke vagyok, és Madrid után most Bernben dolgozom a Magyar Köztársaság nagyköveteként. Ilyen pedigrével egyetlen riválisom sem rendelkezik.

- Pénteken, tizenharmadikán döntés születik a 2008-as nyári játékok helyszínéről, majd hétfőn, tizenhatodikán - napra pontosan 21 évvel azt követően, hogy a moszkvai olimpián megválasztották a katalán diplomatát - pajzsra emelik Samaranch utódját. Mondana valamit a választási mechanizmusról?
- Mindkét kérdésben a 122 NOB-tag szavaz, titkos voksolással. Az alapszabály értelmében az győz, amely város többséget - nem relatív, hanem abszolút - kap. Ha ez az első körben nem jön létre, akkor kiesik a legkevesebb szavazatot kapott, s minden megy tovább addig, amíg eredmény nem születik. Az elnökválasztásnál a jelöltek honfitársai - tehát például Aján Tamás - nem szavazhatnak. Holtverseny esetén az ülést levezető elnök - Samaranch - szavazata dönt.

- Ha most az olvasót kellene meggyőzni arról, miért ön a megfelelő Samaranch-utód, akkor mit mondana?
- Címszavakban vázolva: demokratikus, etikus, sportolópárti, szolidáris és egységes, a fair play szellemében működő, azaz doppingmentes olimpiai mozgalmat ígérek. Sokszor elmondtam már, sportolóként is csapatember voltam, a NOB vezetését is csapatmunkában képzelem el, primus inter pares alapon. A megszüntetve megőrzés híve vagyok, bizonyos területeken meg akarom haladni a Samaranch-korszakot. Ő a paternalisztikus vezetési stílust vezette be, ma már ez aligha működne. Divatos kifejezéssel élve, a múltban nem kommunikálta megfelelően a NOB a szándékait a közvélemény számára, és a tagok közötti kohézió sem volt elég erős. Ezen feltétlenül változtatni kell. S még valami: az eddiginél takarékosabban, szerényebb külsőségek között is lehetne működtetni a NOB-ot - és kell is!

- Abban a bizonyos Die Welt-interjúban arról is beszélt, hogy a NOB-elnökség fizetéssel nem, csak költségtérítéssel jár.
- Ez igaz, de gyorsan hozzá kell tennem: busás költségtérítéssel. Ettől függetlenül meg kell jegyeznem, hogy - hála Istennek - anyagilag független vagyok, nem szorulok rá egy esetleges NOB-elnöki fizetésre. Nagykovácsiban van három, egyenként 250 négyzetméteres házam, azok bérbe adása garantálja családom megélhetését. Egy NOB-elnöknek nem kell feltétlenül vagyonos embernek lennie. Samaranch persze dúsgazdag, és Killaninnak, Brundage-nak is volt mit a tejbe aprítania - de szerintem az anyagi függetlenség elengedhetetlen. Gondolom, nem kell magyaráznom, miért...

- Úgy érzem - és vélhetően az olvasók is így érzik -, hogy elnökké választása egy töretlen karrier megkoronázását jelentené. Ennek a karriernek azonban akad egy olyan momentuma, amely nem akármilyen lelkiismeret-furdalással járhatott. A Los Angeles-i olimpiáról történt magyar távolmaradásra, keményebben fogalmazva: bojkottra gondolok.
- Akkor már NOB-tag voltam, s a Magyar Olimpiai Bajnokság főtitkára, valamint az OTSH alelnöke. Képzeljék el ezt az abszurd szituációt: 1984 februárjában, a szarajevói téli játékokon leteszem az olimpiai esküt mint a NOB frissen megválasztott tagja, majd 1984 nyarán megjelenek Los Angelesben, az olimpián - magyar csapat nélkül. Feloldhatatlan ellentmondás. Ha valaki azt mondja, szégyellnem kellett volna magam, nem is tudok tiltakozni. Csak halkan jegyzem meg: négy évvel korábban, Moszkvában 64 kollégámnak kellett volna szégyellnie magát, mert az 1980-as játékokat pontosan ennyi ország bojkottálta az afganisztáni szovjet agresszió miatt. A keleti blokk 1984-es bojkottja - és erről sokan hajlamosak megfeledkezni - csak válasz volt az olimpizmus szellemétől ugyanúgy idegen 1980-as távolmaradásra. Sőt, már a montreali játékokról is hiányzott az olimpiai család jelentékeny része, az afrikaiak. Los Angelesszel bezárult a kör: a fejlődők és a nyugatiak után a szocialista országok is megcsinálták a maguk bojkottját.

- Úgy tudom, konkrétan nem kellett szavaznia a távolmaradásról.
- Szerencsére nem, mert éppen Szófiában tartózkodtam. Nem valami magasztos cél érdekében: sporthivatali alelnökként már az olimpiapótló "Barátság-versenyekről" egyeztettünk a szovjet blokk országaival. Nem árulok el titkot, amikor közlöm: a döntés Moszkvában született meg, és a szigorú pártirányítás alatt álló magyar sportvezetés mozgástere a nullával volt egyenlő.

- Most szerencsére derűsebb idők járnak. Ha nem vigyázunk, akkor 2012-ben például olimpiát rendezhetünk!
- Mármint Budapest, mert sohasem ország, hanem város a rendező. Ha a véleményemet kérdezi a jelentkezésről, akkor MOB-elnökként mi mást is mondhatnék: hajrá, előre, mindent bele! Mindig szimpatikus feladat egy fa ültetéséhez asszisztálni, melynek gyümölcsét egy későbbi generáció élvezheti. De elég a lírából, beszéljünk prózában: egy olimpiai rendezésre képtelenség ráfizetni, Los Angeles óta minden olimpia komoly anyagi - és főleg erkölcsi - nyereséggel zárult. A nyertes város abban a pillanatban, hogy a NOB-tagok többsége rá szavazott, kap egy egymilliárd dolláros csekket. Nem tréfálok: a televíziós jogdíjakból, a jegyeladásból, a marketingbevételekből, a szponzori pénzekből automatikusan körülbelül ennyi pénz folyik be. Ha nem kapjuk is meg a rendezési jogot 2012-ben, akkor négy vagy nyolc évvel később célba érhetünk, ahogy az Athénnal is történt.

- S mi van, ha akkor sem?
- Nincs semmi. Egy átvilágítás, infrastrukturális rekonstrukció mindig ráfér a városra. Egyébiránt a majdani költségekről bármiféle jóslásba bocsátkozni ma még felelőtlenség, és nincs is értelme. Nincs ember, aki tudhatná, mennyibe kerül egy 2012-es vagy 2016-os olimpia. Főleg úgy, hogy mindent (metróépítés, körgyűrű befejezése, lakóparkként hasznosítható olimpiai falu) hajlamosak odacsapni a szigorúan vett közvetlen költségek mellé.

- Lát reális esélyt arra, hogy Budapest húsz éven belül olimpiát rendezhessen?
- Látok, de rengeteg függ attól, hogy ki nyer - nem ma, hanem július 13-án, Moszkvában. Az én tippem Peking, mármint a 2008-as rendezésre. 2012-ben a mostani vesztesekkel - London, Róma, Párizs, Isztambul, Madrid - kell megküzdenünk, továbbá New Yorkkal, Szentpétervárral, Stockholmmal, szóval, félelmetes lesz a mezőny. S akkor azzal is kell kalkulálni, hogy előbb-utóbb megkerülhetetlen lesz egy afrikai helyszín - Fokváros vagy Kairó. Most csak annyit mondhatok biztosan: egy sikeres budapesti pályázat alapfeltétele a hármas támogatottság - MOB, főváros, kormány - biztosítása. Enélkül - de úgy is fogalmazhatnék: széles körű nemzeti összefogás, szinte konszenzus nélkül - nincs esélyünk.

- Nem tudom elhessegetni a gondolatot, főleg azok után, hogy egy álló órája beszélgetünk: mennyit segíthet akár Budapest, akár az ön személyes sikerében az a letagadhatatlan körülmény, hogy Schmitt Pál egy sármőr, aki könnyűszerrel hatása alá vonja a hallgatóságát?
- Nem tudom, mennyire vagyok sármőr, de azt szerencsére lépten-nyomon tapasztalom, hogy szeretnek az emberek. Ha úgy tetszik, az utca embere. Ez nem érdem, erről a szüleim tehetnek, egyrészt a tőlük örökölt géneken, másrészt a tőlük kapott példás neveltetésen keresztül. S ha ez is hozzájárul ahhoz, hogy magyar elnöke legyen a NOB-nak, vagy Budapest olimpiát rendezzen, akkor ezért csak hálával tartozom.

Ch. Gáll András

(SZTÁR Sport)