Ráérős Peking, sietős Sanghaj

Sanghaj már a császárok korában is a saját életét élte. Független volt a hatalomtól, és önálló városvezetéssel rendelkezett. A város már akkor is fényévekkel meghaladta saját korát. Peking ugyanakkor egészen más. Itt lassabbak az emberek, több idő jut a reggeli tajcsira és a Hutong negyedben vagy a Nagy Fal tövében a történelem is jobban szem előtt van.

Az 1800-as évek végén az első ópiumháború és az azt követő szerződések értelmében az akkor még vályogházas tengerparti városka egy részét ellepték a külföldi, főleg brit és francia gyarmatosítók.

A külföldiek a saját törvényeik szerint bíráskodtak, saját városvezetést alakítottak ki, és önállóan szervezték az életüket. A nyugatiak a bírói és végrehajtói hatalom mellett magukkal hozták a szabad kereskedelmet is. Sanghaj ebben az időben kezdte karrierjét, és a mai napig szédületes tempóban fejlődik.

Akkoriban az első automobil megjelenése korbácsolta föl a kedélyeket, amely Sanghaj utcáin furikázott, és amelynek állítólag magyar tulajdonosa volt. Ma, a mágneses lebegtetés elvén működő szupergyorsvonat kápráztat el mindenkit.

A szuper gyorsvonat

Ezek a német fejlesztésű MAGLEV (magnetic levitation) szerelvények néhány milliméterre megemelkednek a mágnespályától, és akár a 430 km/h-s utazósebességet is elérik. A város egyetlen ilyen mágnespályája 30 km hosszú. A vonatok Pudong üzleti negyedéből indulnak, és a nemzetközi reptérig közlekednek. Ezt a 30 kilométeres szakaszt mindössze 11 perc alatt teszi meg a Maglev. Az enteriőr ultramodern, a tempó futurisztikus és szinte felfoghatatlan. A sebesség, a tempó és a hatékonyság mintha egyébként is lételeme lenne a sanghajiaknak. Mindig sietnek. Csak a turisták sétálgatnak ráérősen, az üzletnek azonban pörögnie kell. A sanghajiak pontosan tudják, hogy az idő pénz, abból viszont a kevesebb nem elég.

Az üzleti negyedben is mindenki sietősen megy a dolga után. Ha véletlenül valaki megkérdezi a helyiektől, hogy "mennyi az idő?", akkor azok savanyú arckifejezéssel nézik majd az óráikat, és sajnálkozva, esetleg felszisszenve válaszolnak: "Fél öt múlt." Mintha állandó késésben lennének, mintha sajnálnák az idő múlását, és azt, hogy fél öt már elmúlt. Lesz, aki meg sem áll, úgy kiált vissza:"Nem tudom, fél öt körül lehet", és rohan tovább. Hiába, Sanghajban nincs idő.

Az Arany Gazdagság Tornya (Jin Mao Dasha) előtt ülve azon tűnődöm, milyen hihetetlen, hogy néhány évtizede itt még konyhakertek és elárasztott rizsföldek voltak. Sanghaj - Kína Manhattanje - fogta magát és egyszerűen kinőtt a földből. Nem egészen 5 év alatt nőtt ki ez a Jin Mao-torony is itt mögöttem. 88 emelet magas. Pont 88, de nem véletlenül. A kínaiak erősen hisznek a számmisztikában, és nyolcas szám a legszerencsésebbik a kultúrájukban.

Az épület az 50. emeletig kisebb-nagyok cégek kirendeltségeinek és helyi vállalkozások irodáinak ad otthont. Az 53-tól a 88. emeletig 555 szobával a Shanghai Grand Hyatt üzemel, az ötcsillagos kategória nagypénzű szerelmeseinek, a kevésbé tehetős, de sznob bárlátogatóknak és csak a pazar látványért fölliftező kíváncsi turistáknak.

Julia Zsu, a szálloda kereskedelmi igazgatója a praktikus dolgokra sokkal büszkébb, mint mondjuk a szálloda pazar külsejére. Ahogy mondja, a liftekre például biztos, hogy nem kell 35 másodpercnél többet várni, és mindössze 48 másodperc kell, hogy fölérjünk a földszintről a 88. emeltig. Várakozásra nincs idő - mondja Julia. Igen igen, tudjuk, hogy Sanghajban nincs idő.

Sanghaj valójában nem ad többet, mint bármelyik észak-amerikai város, de mégiscsak Ázsia legnépesebb országának üzleti központjában, a kései kommunizmus és a modern piacgazdaság sajátos elegyének egyik fellegvárában ücsörgök.

A tömeg és tempó elől nehéz elvonulni. Rengetegen lakják a várost. A szabadidőparkok is tele vannak. Egyedül csak a saját lakásában lehet az ember. A helyiek megtanultak alkalmazkodni a tömeghez, ezért a lakásukon kívül egy két négyzetméternyi terület már elég ahhoz, hogy néhány tajcsi-mozdulat közben teljesen elvonuljanak a külvilágtól.

Jackie született sanghaji. Imád itt élni, azt mondja, nem menne Pekingbe lakni, és egyébként sem értenék az erős déli akcentusát. Ha itt valami probléma van, akkor az az, hogy a rendszer ugyan sok mindennek teret enged, de számos kezdeményezést és projektet akadályoz - mondja Jackie. Ám, hogy a város képes legyen felzárkózni Hongkong mögé, esetleg mellé, a további modernizációk elkerülhetetlenek lennének. Egyelőre azonban Kínában minden pontos terv szerint halad. És Jackie ezt talán annyira nem is bánja.