Társoldalunk:

Síugrás

2006.01.30. 12:45

A síugrás legőrültebbek sportja, tartja a fáma. Hiszen ki az a bolond, aki felmászva egy - kezdetben még fából készült - tákolmányra beleugrik a nagy semmibe? Az immáron 146 éves múltra visszatekintő sportág azonban éppen látványossága miatt folyamatosan a virágkorát éli.

A legendás norvég sportoló, Sondre Nordheim - akit a "síelés atyaként" emlegetnek Skandináviában - 1860-ben alkotta meg az első síugró lécet, amellyel elkápráztatta környezetét. Pár év alatt az őrület máris része lett a norvég téli karneválok programjának, ám igazi presztízsét akkor nyerte el, amikor a királyi család úgy döntött, patronálja a sportot. A híres Holmenkollen-versenyeken, 1892-től már a Király-kupáért szálltak harcba az ugrók.

Amerikában az emigráns norvég sportolók honosították meg a síugrást, ennek fő letéteményese Mikkel Hemmestvedt volt, aki 1887-ben, a minnesotai Red Wingben mutatta be tudományát.

Az érdeklődésre jellemző, hogy 1938-ban a kétszeres olimpiai bajnok norvég Birger Ruud fellépésére Los Angelesben 88 ezren, Chicagóban 50 ezren voltak kíváncsiak. Az amerikaiak azonban nem bizonyultak túl bátornak, a sportágban a mai napig a japánok és az európaiak viszik a prímet.

Az olimpiákon 1924-től 1960-ig csupán a 90 méteres sáncról történő ugrás szerepelt a programban. 1964-től már 70 méteren, 1988-tól pedig csapatversenyben is hirdettek győztest. Jelenleg az olimpiai viadal három számból, a 90 és a 120 méteres egyéni, valamint a 120 méteres csapatviadalból áll. 1988 óta minden olimpián akadtak kimagasló egyéniségek.

Calgaryban Matti Nykanen minden számban aranyat nyert, így ő lett az első síugró, aki egy olimpián háromszor is a dobogó legfelső fokára állhatott. (Ráadásul a norvég Birger Ruud mögött ő a másik síugró, aki meg tudta védeni négy évvel korábbi elsőségét.) Albertville-ben a 16 éves a finn Toni Nieminen, Lillehammerben a német Jens Weissflog, Naganóban a japán Kazujoshi Funaki, Salt Lake Cityben a svájci Simon Ammann remekelt.

Síugrásban a mai napig nem rendeznek női versenyeket, igaz, ha visszaemlékszünk az 1988-as olimpiára, és ott a brit öregúrra, Eddy Edwardsra, akkor nem is értjük, miért nem kapnak lehetőséget a hölgyek. "Eddie, a Sas" ugyanis minden számban utolsó lett, még az utolsóelőtti is rávert 30-40 métert. Ennek ellenére "szárnyalása" brit rekordot jelentett.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK