Zinedine Zidane a lehető leghálátlanabb feladatot kapta, amikor Rafa Benítez kirúgását követően kézen fogva bevonult a modern futball leghatalmasabb, mégis legellentmondásosabb elnökével a Real Madrid sajtótermébe. Számtalan edző megbukott már ezzel a szerepvállalással, és
ezt a nem túl nagy bravúrt még úgy is többen bemutatták, hogy trófeát, trófeákat nyertek a csapattal.
Fabio Capellót kétszer is bajnoki cím után küldték el, Jupp Heynckes harminckét éves kupaínséget követő BL-cím után kényszerült távozni, Carlo Ancelottinak pedig egy Décima-győzelemmel és egy BL-elődöntő után mutatták meg a kijáratot. Nehogy azt higgyük, hogy vége a felsorolásnak, mert akár még idevehetjük azt az – edzői vonalon protekcióval is csak középkategóriás – Bernd Schustert is, akitől pár hónappal a bajnoki elsősége után köszöntek el.
De a legbrutálisabb kirúgást mégis a század egyik legmeghatározóbb spanyol edzőjével,
Vicente del Bosquéval
követték el. Ő egy tévéinterjú előtt tudta meg a bajnoki cím elnyerését követő napon, hogy többek között két La Liga-arannyal és ugyanennyi BL-címmel a háta mögött a következő szezontól munkanélküli lesz. Florentino Pérezt gyakran aposztrofálják edzőfalónak, de a fenti felsorolásnak csak a fele kötődik a nevéhez. A hálátlan edzősors a klubba kódolt, mint a fehér mez.
Korszakos csapatot tehát már azért is nehéz alkotni a spanyol fővárosban, mert a folyamatnak akár az elején is véget érhet a sztori, ha a vezetőség vagy a szurkolók látványos duzzogásba kezdenek. Zidane ennek ellenére ott tart, hogy
az első öt BEK-kiírást megnyerő Real Madrid után újra egy futballtörténelmi jelentőségű csapatot tud felmutatni a világnak.
Adódik viszont a kérdés, hogy tényleg csak a folyamat közepén tart, vagy a francia edző már túl is van ezen? Egyáltalán, fontos-e a kijevi BL-döntő megnyerése, hogy rámondhassuk Zidane-ra: korszakos jelentőségű csapatot gründolt össze?
A korszakosság egy igen nehezen megfogható fogalom. Nincs rá egzakt, tudományosan megalkotott és a közvélemény által elfogadott definíció, nincs győztes meccsek vagy elnyert kupák számához kötve, így a tétel, hogy egy csapat annak tekinthető-e, mindig is viták kereszttüzébe kerül. Zidane csapatánál talán nem véletlenek ezek a hangok. A 2016 óta zsinórban háromszor Bajnokok Ligája-döntős (és talán -győztes) csapat ugyanis kérdéses, hogy hozott-e bármiféle változást a futball fejlődésébe, vagy csak egyszerűen győztes típus.
A korszakosságot kétféle szempontból lehet vizsgálni. A futball fejlődésére gyakorolt hatásban is létezik korszakosság és eredményekben, megnyert trófeákban is. A kettő között nincs feltétlenül átfedés, sőt az a ritkább, ha a kettő egyszerre jelentkezik. A korszakosság kérdésében tehát el kell fogadnunk, hogy
az ilyen csapatok az esetek többségében vagy nyertesek, vagy innovatívak.
E kettő hihetetlen ritkán jár kéz a kézben. Azért erre is van példa: Helenio Herrera és a hatvanas évek Grande Intere, a hetvenes évek eleji Ajax Rinus Michels és Kovács István irányításával, de ide sorolandó még Arrigo Sacchi Milanja a nyolcvanas évek végéről, illetve az egyetlen ilyen jelentőségű csapat a jelen századból: a Pep Guardiola által irányított Barcelona.
Zidane Real Madridjából a futball fejlődésére gyakorolt hatás, illetve a taktikai innováció hiányzik.
Semmi olyat nem kapunk ettől a csapattól, ami miatt úgy emlékeznénk a 2010-es évek Madridjára pár évtized múlva, mint amelyik a futball folyamatos változásában fontos mérföldkő lenne. Nincs újszerű játékrendszer, nincs jól elkülöníthető és meghatározható Zidane-stílus, nincsenek meglepően új szerepkörök. Taktikailag két olyan elem van Zidane csapatában, ami a korábbi Real-csapatokban nem volt ennyire markánsan jelen: az egyik a szélső hátvédek már-már támadósorban szerepeltetése a labdabirtoklás idején, illetve Cristiano Ronaldo hamisítatlan befejezővé történő átképzése.
De vajon kell-e bármilyen forradalmi újítást elvárnunk a korszakosság meglétéhez? Nem túlzottan kisujjeltartós futballsznobizmus ezen fanyalogni, amikor Zidane felnőttedzői rutin nélkül ott tart, hogy két és fél év alatt nem bukott kupadöntőt, sem BL-kieséses párharcot? Nos, ez lehet vita tárgya.
Ha belegondolunk azonban, hogy melyik csapatot emlegetik az eredmények miatt a Real Madrid mellett, könnyen választ kaphatunk a kérdésre. Utoljára a hetvenes évekbeli Bayern München volt képes arra, hogy zsinórban három BEK-et nyerjen meg. Azt már jóval kevesebben említik meg, hogy ez a diadalmenet korántsem volt bökkenőktől mentes. Az 1973/74-es sorozat első körében ugyanis a Bayern csak büntetőkkel tudta lerendezni a svéd Atvidaberg elleni párharcot, illetve a döntő hosszabbításának 120. percében, egy vaktában ellőtt labdának volt köszönhető, hogy egyáltalán újrajátszhatták az Atlético elleni finálét.
A korszakossághoz egy érdekes adalék: a Bundesliga következő szezonját úgy kezdte a Bayern, hogy 6-0-ra(!) kikapott a Kickers Offenbach ellen. Gondoljuk át egy pillanatra azt a népharagot, ami Zidane-ra zúdulna, ha egy hatgólos vereséggel indítaná a bajnoki szezont mondjuk a Betis ellen. Ebben a szezonban már edzőcsere is volt a Bayernnél, az Udo Latteket váltó Dettmar Cramer a ligát hamar elengedve, a BEK-re koncentrálva nyerte meg a nemzetközi kupát a Leeds ellen. És ha már párhuzamok: a bírói adalék itt is megvolt, ahogyan most sem szólnak másról a kieséses párharcok;
a Leeds elleni fináléban 0-0-s állásnál jogtalanul visszafújták az angolok szabályos gólját.
A Zidane-érdemek melletti szájhúzgálások sora persze általában nem áll meg a taktikai elemzéseknél, azt a közvélemény amúgy is jótékonyan szereti kihagyni. Így hát persze előjönnek az összeesküvés-elméletek, amelyek igazolásaként patikamérlegen kell kiporciózni, hogy a Real Madrid javára hány téves ítélet született ebben a sikerkorszakban. Tényszerűen leírható, hogy a kieséses BL-meccseken, a legkiélezettebb helyzetekben a Real Madrid jól jött ki abból a közelmúltban, hogy a videobíró rendszerét az UEFA továbbra is elutasítja.
Amivel nem foglalkoznak a csalózásos vádak, az az, hogy ha a nemzetközi sportszervezet fű alatt be szeretné kúsztatni a döntőbe a Real Madridot, akkor azt sokkal könnyebben is megtehetné, akár a bírók instruálásával. Mert lehet ugyan hozni morális érveket arra, hogy Benatia szabálytalanságát még a fault tényére sem volt „igazságos" befújni, ezzel elvéve a meccshez szimpatikusabban álló Juventus fordításának lehetőségét, de mindenkinek könnyebb lett volna, ha Michael Oliver megadja az első félidőben Isco szabályos gólját a leshelyzet lefújása helyett.
Könnyen elmaradt volna ezáltal ez a kabaré. Rá lehet persze húzni a vizes lepedőt Kassaira és kollégáira a tavalyi, Bayern elleni visszavágón történt bíráskodásért, de ott is rendszeresen elfelejtik megemlíteni a hosszabbítást jelentő német gól előtti Lewandowski-leshelyzetet. Még inkább azt a Carvajal mellkasáról lepattanó labdát, amelyért megadott büntetőt Vidal nagyjából München főterére lőtte az első mérkőzésen. Teljesen érthető persze, hogy – nagyon finoman fogalmazva – meggondolatlan dologként aposztrofálják azt a Cüneyt Cakirt kijelölni egy Real-Bayern elődöntőre, aki 2013-ban rossz ítéletével kiejtette a Madrid ellenében a Manchester Unitedet, és most is rosszul döntött Marcelo kezezésénél.
De nem lehetne végre kimondani a nyilvánvalót a bűnbakkeresés helyett?
Hogy ehhez a játéksebességhez a teljesen haszontalan alapvonali segítők mellett, az asszisztensek kötött pozíciójában egy bíró egyszerűen kevés és teljes bizonyossággal bukásra van ítélve? Ha csak a legutóbbi példánál maradunk: a Ramos-Lewandowski párharcot napok óta kockázzák azt vizsgálva, elrúghatta-e korábban a védő a labdát. Ennek az eldöntésére az agyonszidott bírónak volt nagyjából egy századmásodperce.
Az eszközök rendszerszintű problémáját mi sem jelzi jobban, hogy az elődöntők másik ágán, Rómában Damir Skomina és kollégái egy félidő alatt egy egész sorozatra valót hibáztak, de a Salzburg-Marseille EL-elődöntőn is egy olyan szögletből lőtt góllal jutott tovább a francia csapat, amely szituáció szabály szerint kirúgás lett volna.
Visszakanyarodva az eszköztelenségükben lecsalózott bíróktól, ki kéne mondani, hol van a jelenkori Real Madridnak a helye a futballtörténelemben. Valószínűleg semmivel sem lejjebb, mint a fentebb megénekelt, hetvenes évekbeli Bayern Münchennek. Sepp Maierrel, Breitnerrel, Beckenbauerrel, Hoenesszel, Gerd Müllerrel. Sőt, annál talán feljebb is, mert a Real Madriddal nemigen fordulhatna elő, hogy a tizedik helyen végezzen a bajnokságában, még akkor sem, ha a La Ligát ebben a században továbbra is a Barcelona uralja.
Zidane Real Madridjának korszakossága nem a futballfejlődésre gyakorolt hatásban keresendő. Abban ugyanis elvérzik.
Azt viszont lehetetlen elvitatni, hogy egy mentálisan kifogástalan, Antonio Pintus kezelésében pedig egy fizikailag is egyedülálló csapatot láthatunk, ha ők lépnek pályára.
A németekkel kapcsolatban évtizedek óta azt mantrázzák, hogy milyen lehengerlő a győzni akarásuk és erre irányuló képességük; miért lenne ez kevesebb a más futballhagyományok mentén ismert Real Madridtól? Nem kevesebb, csak szokatlan. És azt se felejtsük el, hogy ez a Real Madrid a szokásaival ellentétben szezonok óta nem költ immár más csapatokra jellemző pénzösszegeket játékosvásárlásra. Ez a csapat utoljára négy éve, 2014 nyarán igazolt kifejezetten a kezdőcsapatába futballistát. Ezt a keretet forgatja úgy egy rutintalan edző, vállán egy hálátlan elnökkel és szurkolósereggel, hogy abból történelmi rekordok születnek.
Nem kell szeretni ezt a Real Madridot. Korszakos eredményeit viszont kizárólag bírózásra és szerencsefaktorra szűkíteni: nos, ez egyszerűen tiszteletlenség.
