Vágólapra másolva!
Megannyi hányattatás után végre újra egyenesbe jön a ferrarai SPAL szekere, amely újonc évadában megnyerte az olasz másodosztályú bajnokságot, és 1968-as, eddigi utolsó búcsúja után visszajutott az élvonalba. A kék-fehérek mezében egykor olyan játékosok léptek pályára, mint Fabio Capello és Luigi Delneri, de ma sincsenek híján tehetségeknek. Ahogy nagy terveknek sem. 

Az olasz fociban az elmúlt szűk fél évtizedben sorra kerültek elő azok a kiscsapatok, amelyek addig vagy soha nem szagolhattak puskaport az élvonalban, vagy már csak a legidősebb szurkolók emlékeztek arra, amikor még a legjobbak között játszott a gárda: a Sassuolo, a Siena, majd a Carpi és a Frosinone jutott fel a Serie A-ba az elmúlt hat évben élvonalbeli múlt nélkül, míg a Novara 2011-ben 55 évnyi böjt után térhetett vissza.

Hozzájuk csatlakozik most a ferrarai SPAL – az Emilia Romagna-i kisvárosban legutóbb 1968 tavaszán láttak Serie A-meccset a szurkolók.

Bajnokcsapat! Forrás: SPAL 2013

A klub azóta kétszer csődbe ment, ugyanennyiszer újraalapították, és megjárta az olasz profi futball valamennyi osztályát, a legalacsonyabbtól immár a legmagasabbig. A SPAL nem egy Juventus, Milan vagy egy Inter, még csak nem is egy Roma, Lazio vagy Fiorentina, ahogy az Atalanta is veretesebb múlttal büszkélkedhet – de azért a ferrarai kék-fehérekről is van mit írni, higgyék el!

Atyai áldással

A Circolo Ars et Labor néven létrehozott egyesületet 1907-ben alapította Pietro Acerbis szaléziánus barát, a csapat a rend címeréből kölcsönözte kék-fehér színeit. Amikor a tevékenységek köre kiszélesedett (például atlétikával és kerékpárral) az egyesület neve is változott, és 1913-tól a már

a méltóságteljes Societá Polisportiva Ars et Labor megnevezéssel

kellett illetni – az Este hercegek gyönyörű, történelmet, művészeteket, kultúrát és egyetemi szintű oktatást felvonultató városában érthető, ha a művészetek is bekerültek az elnevezésbe.

Az első világháború után a focicsapat levált az egyesületről, és 1919-ben a Triestina ellen lejátszotta első hivatalos mérkőzését. A húszas évek hozták el a SPAL első aranykorát, 1921-től 1925-ig megszakítás nélkül az élvonalban játszottak, de a másodosztályba történt kiesés után is meghatározó csapatnak számítottak, akik több későbbi remek, nemegyszer a válogatottig is eljutó játékost adtak a nagy csapatoknak.

Mazza aranykora

A harmincas években, a fasiszta Olaszországban nem nézték jó szemmel az egyházi kezdeményezéseket, a SPAL is nevet és klubszíneket váltott (Associazionel Calcio Ferrara, és az Este-címer után fekete-fehérbe öltöztek), hogy aztán a második világháború után minden visszatérjen az eredeti kerékvágásba.

Paolo Mazza Forrás: ilposticipo.it

Ennél is fontosabb volt, hogy az elnöki székbe a csapat korábbi edzője, a stadion mai névadója, Paolo Mazza ült le, és maradt is ott 1977-ig. Mazza nem lopta a napot, és a SPAL-t

1951-ben már újra a Serie A-ban köszönthették, és egy szezontól eltekintve 1968-ig ott is maradtak

(egy pontszámítás szerint az élvonalban az 1922-es alapítás óta megfordult 66 csapat rangsorában a ferraraiak a 29. helyet foglalják el). Mazza számottevő és gazdag csapatot csinált a SPAL-ból, miután nagyszerű üzleti érzékkel értékesítette a sztárkluboknak a csapat legjobbjait. Így került a Juventushoz (majd onnan a Napolihoz) Mario Astorri, a Firoentinába (142 bajnokin 36 gól), majd az AS Romába (120/30) a későbbi 21-szeres válogatott Egisto Pandolfini, vagy a másodosztályú gólkirályként az 1949-es Superga-tragédia után a Torinónak eladott csatár, Attilio Frizzi.

A SPAL az 1959–60-as idényben érte el története legjobb eredményét, amikor az ötödik helyen zárt a Serie A-ban (holtversenyben a Bolognával és a Padovával), 1962-ben pedig bejutott az Olasz Kupa döntőjébe, ahol 1-0-ra kikapott a Napolitól.

A klub történetének legjobb eredményét érte el az 1959–60-as csapat Forrás: Wikipedia

A csapat legjobbja ekkor egy Argentínából visszahonosított olasz, Oscar Massei volt, aki 1959-től 1968-ig volt a klub játékosa (244 élvonalbeli bajnokin 52 gólt szerzett), és ma Ferrara egyik díszpolgára.

Az 1964-es kiesést azonnali feljutás követte, amiben már komoly szerepet játszott a klubot három idényen keresztül szolgáló Fabio Capello, akit aligha kell bemutatnunk olvasóinknak, ahogy azt a Luigi Delnerit sem, aki 1968 és 1972 között volt a csapat játékosa.

Az ifjú Fabio Capello a SPAL mezében:

1968-ban aztán a SPAL újra elköszönt az élvonaltól, és aligha számolt bárki azokkal a vészterhes időkkel, amelyek eztán a klubra vártak. A Serie B-be költözést azonnal újabb bukás és a Serie C követte, a csapat pedig megkezdte liftezését a másod-, harmad- és negyedosztály bugyrai között. 1977-ben lemondott Paolo Mazza, de már ez sem segített, a SPAL kiscsapat lett, ahol

az volt az ünnep, ha bent maradtak a Serie C1-ben.

Az egyetlen örömteli meccset ekkoriban az 1980–81-es idényben játszották, amikor a Serie B-ben megmérkőzhettek a másodosztályban senyvedő AC Milannal (2-1-re kikaptak).

Magyarok és egy Barca-legenda

A klub játékosai között egy magyarra bukkantunk. Az itthon a DVTK-ban focizó Vinyei Jenő 1955 és 57 között két szezont töltött Ferrarában, mielőtt továbbállt az Egyesült Államokba. Magyar trénerből viszont akadt több is. A második világháború végéig többen is megfordultak a klubnál, így Halmos Armand, Károly Béla vagy Hlavay György. Egy spanyol tréner is térült-fordult, de bátran mondhatjuk, ő volt a legnagyobb név mind közül. A Barcelonával két, az Interrel három bajnoki címet és két BEK-et nyerő Luís Suárez 1960-ban Európa-bajnok lett a spanyol válogatottal, és az Aranylabdát is átvehette ebben az évben.

A helyzet a későbbiekben sem változott, voltak szezonok, amikor a keretet alig tudták összekunyerálni, így pedig reménytelen kísérletnek tűnt az előrelépés, még egy olyan szezonban is (2004–05), amikor az a Massimiliano Allegri ült a padon, aki most a Juventusszal készül triplázni (az Olasz Kupa után a bajnokságot és a BL-t is megnyerve).

Allegri visszavárta egykori csapatát:

2005-ben csődbe is ment a klub, amit SPAL 1907 néven alapítottak újjá, és a kispadján ült a korábban a Honvédnál, a Siófoknál és az MTK-nál is megfordult Aldo Dolcetti is. Az üdvösséghez persze ez még kevés volt, 2012-ben az új klub is csődöt jelentett, és csak a város határozott fellépése nyomán került át a többségi tulajdon a Colombarini családhoz, akik aztán rendet vágtak a sorok között.

A győzelem napjai jöttek

A 2013-as szezont még a Lega Pro 2-ben kezdte a SPAL 2013, ahonnan rögtön feljutott, majd két szezonnal később a Lega Prónak is búcsút intett, hogy az idén újoncként szinte kezdettől feljutó helyen állva négypontos előnnyel nyerje meg a maratoni hosszúságú, 42 fordulós Serie B-t.

Ahogy a legtöbb másodosztályú csapat keretében, úgy a ferraraiaknál is bőséggel vannak az élvonalból kölcsönkapott játékosok. Ők lehetnek fiatal tehetségek, mint a már a válogatottba is meghívott húszéves udinei kapus, Alex Meret, vagy éppen rutinos spílerek, akikre azonban már nem számítanak az A ligában, mint az Atalantától leküldött 34 éves Cristiano Del Grosso.

A szurkolók is kitettek magukért az utolsó hazai bajnokin Forrás: SPAL 2013

A csapatot 2014 óta irányító Leonardo Semplici minden posztra jól választott az előző idényben: a SPAL a legkevesebb gólt kapta (29), ugyanakkor a legtöbbet rúgta (66), amihez több remek csatárteljesítmény is kellett. Mirco Antenucci 17, Gianmarco Zigoni 11, Sergio Floccari pedig hét gólt szerzett.

A Bari elleni utolsó bajnoki összefoglalója:

Persze kérdés, hogy mire mennek a Serie A-ban, ha a kölcsönző klubok visszahívják az övéiket, illetve

Semplici mesternek sincs élvonalbeli tapasztalata,

tipikus Serie B-szakembernek számít.

De ez még a jövő kérdése, egyelőre mindenki annak örül, hogy jövőre mások mellett a Juventust, a Milant, a Romát és a Napolit fogadhatják a 8500 férőhelyes Paolo Mazza stadionban, amire igencsak ráfér a renoválás, és az sem ártana, ha több néző tapsolhatna a lelátókon.