Amikor a vb-selejtezők ázsiai zónájának A csoportjában, 2016. október 6-án a háború sújtotta, véráztatta Szíriából érkezett nemzeti tizenegy idegenben, azaz Kínában 1-0-ra verte a házigazdát, eldőlt, hogy Kína a következő futballvébén sem lesz ott.
Kína az ázsiai vb-selejtező A csoportjában lévő nyolc csapat közül mindössze a hetedik.
Öt pontjuk van, ez semmire sem elég, a következő világbajnokság is nélkülük zajlik majd. Pedig a szövetségi kapitányuk nem akárki, az olasz Marcello Lippi, aki az olasz válogatottat 2006-ban a világbajnoki címig vezette.
Nem véletlenül jelentette be/ki az ország futballőrült elnöke, Hszi Csin-ping, hogy azt a világbajnokságot, amelyet Kína rendez meg, a házigazda fogja megnyerni. A hangzatos, vagy inkább fellengzős mondatot érdemes egy kicsit boncolgatni.
Ami az első felét illeti, arra legkorábban 2026-ban kerülhet sor, mert a 2018-as vb-t az oroszok, a következőt, azaz a 2022-est pedig Katar rendezi meg.
Ha Kína pályázik, és a FIFA Kínának ítéli a lebonyolítást, akkor az a példátlan eset állna elő, hogy két egymást követő vb is Ázsiában lenne.
Más sportágakban már nem ennyire szemérmesek a döntéshozók, elég csak megnézni, hogy az idei, budapesti úszó-vb után hol lesz a következő kettő. A 2019-es Dél-Koreában, a 2021-es Japánban.
Miközben Ausztrália régóta dédelgetett álma egy futball-vb rendezése, miközben Európa ebben az esetben 2018 után 2030-ban adhatna otthont legkorábban egy világbajnokságnak –, hogy az egyre dinamikusabban fejlődő Egyesült Államokról ne is beszéljünk. Maradjunk tehát abban, hogy Kína reálisan a 2034-es vb megrendezésére gondolhat. Vagy nem.
Mivel a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség az utóbbi időben számtalan alkalommal bizonyította, hogy elképesztő döntéseket képes hozni, muszáj beszélnünk arról, hogy a 2026-os vb mégiscsak Kínáé lesz. A FIFA jelenlegi legújabb és egyik legfontosabb üzleti partnere az Alibaba nevű cég, amelyet a világ jelenleg huszonnyolcadik leggazdagabb embere, Jack Ma vezet.
Az Alibaba, a világ legnagyobb online viszonteladó cége 2015-ben nyolc évre szóló partneri szerződést kötött a FIFA-val, egyben a vállalat lett a FIFA-klubvilágbajnokság főszponzora. Egy olyan vb-t, amelyen 48 csapat indul, nem tud minden ország megrendezni.
Kína viszont nevetve.
Akár már 2018-ban meg tudná. Mert ha pénzről van szó, itt nem számít semmi sem.
Maradva a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség eddigi elképesztő döntéseinél, elég két kérdést feltenni. Hogyan került a 2022-es vb Katarba? Miért kellett a világbajnokság eddig is alaposan felduzzasztott, 32 csapatos mezőnyét irracionálisan magasra, 48 csapatosra emelni? Megmondjuk: azért, hogy 2026-tól Kína is ott legyen ezeken az eseményeken.
Nem kell külön hangsúlyozni, hogy a világ jelenlegi legnépesebb országának vb-részvétele már most is kulcskérdés (lenne) a FIFA számára.
Hiszen a kínai labdarúgásba ömlő pénzek egy része a Nemzetközi Szövetség kasszájába is csoroghatna, arról nem beszélve, hogy a már így is a sztratoszférában járó tévés jogdíjak tovább emelkedhetnének.
Mit jelent az ázsiai kontinens számára, hogy a FIFA nem engedett a negyvennyolcból? Azt, hogy az eddigi négy biztos és egy pótselejtezőn megszerezhető kvalifikációs helyszám alaposan megemelkedik. A javaslat úgy szól, hogy 2026-tól Ázsiának nyolc tuti kijutó helye mellé lenne még egy pótselejtezős lehetősége is. Ha pedig ebbe a kvótába sem fér bele Kína, akkor tényleg lőttek az egésznek.
Máskülönben rengetegen gondolták azt, hogy az új FIFA-elnök, Gianni Infantino vb-létszámemeléses őrületét az is vezérli, hogy egyes országok automatikus és fix vb-indulási lehetőséget kapjanak.
Azaz ne fordulhasson elő, hogy a brazilok, a németek, az angolok, a spanyolok, az argentinok, vagy éppen az amerikaiak, az olaszok és az oroszok azért ne legyenek ott egy-egy világbajnokságon, mert valamilyen fatális véletlen folytán elvéreztek a selejtezőn.
Bár ez az elképzelés is szembemegy a sportszerűséggel és a sport versenyszellemével, Infantinóék agyában egészen biztos, hogy ott volt/van annak a gondolata, hogy akár Kínát, akár az Egyesült Államokat illesse meg a fix vb-indulás joga.
Egyelőre azonban a világ most éppen azt próbálja megemészteni, hogy 2026-tól 48 csapat indulhat a futball-világbajnokságokon. Ahogyan az Origónak Dénes Ferenc sportközgazdász néhány hónappal ezelőtt megírta: „A világgazdaság meghatározó erőiről beszélünk, jobb ezeket az országokat bent tudni a vb-ken, mint kint.
Ezeknek az országoknak a részvétele a világbajnokságon már igazán vonzó emberek milliárdjai számára, ezáltal a televíziók és a hirdetők számára is, nem nehéz elképzelni, hogy ha valóra válnak a tervek, akkor 10 év múlva akár meg is duplázhatja a bevételét a szövetség.
Márpedig a futballban is igaz az ősi közgazdászbölcsesség: a több pénz mindig jobb, mint a kevesebb.”
A kínai labdarúgásba befektetett pénz mennyisége az egyszerű emberek számára már most is felfoghatatlan. Szintén az Origón olvashatták, hogy az ország bajnoksága, a Szuperliga szinte belefullad a pénzbe.
A helyi élvonalbeli futballcsapatok a téli átigazolási időszakban összesen 388 millió eurót költöttek játékosvásárlásra.
Huszti Szabolcs és Guzmics Richárd olyan sztárokkal került azonos mezőnybe, mint a hatvanmillió eurót érő Oscar vagy az évi 40 milliót kereső Carlos Tévez.
A merész álmokat szövögető államvezetés ugyan próbálja korlátozni a légiósok számát, de kérdéses, meddig tud majd ellenállni a végtelen pénznek.
Ha hinni lehet a Transfermarkt adatainak, akkor a tavalyi 350 millió eurónál is többet költöttek a kínai Szuperliga klubjai: az idei 388 millió euró (119,5 milliárd forint) abszolút rekordot jelent az ázsiai bajnokság történetében.
Ezzel a rohamtempóval csupán az angolok vették fel a versenyt úgy-ahogy (a Premier League klubjai, hasonlóan 2016 ugyanezen időszakához, 250 millió körül költöttek), ugyanakkor az olasz, német, francia és spanyol klubok együttesen sem közelítették meg a kínai büdzsét.
Nem véletlen, hogy a Bundesliga élvonalában futballozó fiatal játékosok többsége ma már Kínába vágyik.
Nem véletlen az sem, hogy amikor a Szuperliga legkisebb csapatának számító Jenpien Funde Spanyolországban edzőtáborozott, akkor a szintén ott tréningező francia Saint-Etienne játékosai minden este arról faggatták Guzmics Richárdot, a Jenpien magyar légiósát, hogyan tudnának ők is elkerülni Kínába.
(Hol van már az az idő, amikor a jelenleg Kazahsztánban futballozó Elek Ákos arról panaszkodott, hogy a csangcsuni élet számára elviselhetetlen.) A vágyak nem is annyira titokzatos tárgya a pénz, az itt megkereshető dollármilliók szinte naponta peregnek le azoknak a futballistáknak a szeme előtt, akik még nem játszanak ebben a bajnokságban.
Ugyanakkor hiába a pénz, hiába a siker, az ország futballvezetése szakmailag nem áll a helyzet magaslatán. A Kínai Labdarúgó-szövetség a mérkőzésekre nevezhető légiósok számának korlátozásával vetne véget az egyre esztelenebb költekezésnek. Az eddigi 4+1-es szabályt egy szigorúbb 3-as szabályra cserélték a kínai Szuperliga idén márciusban indult szezonjában.
Ez bővebben azt jelenti, hogy míg eddig négy külföldi és egy nem kínai ázsiai futballistát lehetett nevezni az élvonalbeli csapatok mérkőzéskereteibe, addig ezentúl csak három külföldit lehet, ráadásul még két U23-as játékost is be kell nevezni, egyiküket rögtön a kezdőbe.
Persze az itteni edzőket sem ejtették a fejükre. Maradva Guzmics Richárd, vagyis a Jenpien Funde csapatánál, érdemes egy pillantást vetni az együttes bajnoki mérkőzéseinek jegyzőkönyveire.
Ami azonnal feltűnik, hogy Parl Tea-ha vezetőedző a meccsek legelején cserél. Sokszor a 10. percet sem várja meg ezzel.
Nem sérülés miatt, hanem azért, mert ekkor kapja le a pályáról azt a 23 éven aluli játékosát, akit a szabály szerint a kezdőcsapatba kellett jelölnie.
A szövetségi szabályvarázslók figyelme arra ugyanis már nem terjedt ki, hogy a 23 éven aluli focistát legalább egy félidőn át a pályán tartsák – így meg tényleg semmi értelme az egésznek.
Bár a Jenpien Funde és Huszti Szabolcs együttese, a Csangcsun Jataj sem tartozik a nagycsapatok közé,
azért az mégis meghökkentő, hogy a játékosok – köztük a légiósok is – maguk mossák a szerelésüket,
vagy éppen egy olyan lakásba költözhetnek be, amelyet talán a múlt évezredben takarítottak ki rendesen. Ez a furcsa kettősség (pénz annyi, mint a pelyva, miközben a körülmények inkább a múlt századot idézik) nemcsak a labdarúgók mindennapi életében mutatkozik meg, hanem a csapatokat körülvevő szakemberek munkájában, illetve a marketing és a kommunikáció kezdetlegességében.
Maradjunk annyiban, hogy nem sok országban lett volna elég egy bajnoki mérkőzésre való bejutáshoz Guzmics Richárd vezetéknevének bemondása az ajtónállónak. Még csak a nemzetközi sajtóigazolványomat sem kellett felmutatnom. Bár ez utóbbi jobb is, mert itt a „Press” szót sem értik meg az őrök és a rendőrök. Amikor elmondtam, hogy Guzmics miatt jöttem, a helyi sajtófőnök tejben-vajban kezdett füröszteni.
Az az ember, aki három hónapon keresztül arra nem vette a fáradságot, hogy a leveleimre válaszoljon.
Pedig – mint Jencsiben kiderült – megkapta őket, csak éppen úgy volt vele, hogy ha jönni akar egy magyar, hát jöjjön. A nagyobb kluboknál ennél egy fokkal jobb a helyzet, ott viszont éppen abban esnek át a ló másik oldalára, hogy megszerzett kincseiket – így Carlos Tévezt is – minél jobban elzárják a nyilvánosság elől.
Az, hogy Guzmics Richárd és Huszti Szabolcs jelenleg a kínai Szuperligában futballozhat, nemcsak e két futballista számára megtiszteltetés, hanem a magyar labdarúgás egyfajta elismerése és persze a menedzserek kiváló munkájának eredménye is.
Mielőtt azt hinnénk, hogy Guzmics és Huszti egy tejjel-mézzel folyó Kánaánban éli mindennapjait, gyorsan elmondom, hogy ez csak részben igaz.
A pénz ebben az esetben sem minden, mert az itt töltött hónapok alatt a sportolóknak nagy lelkierőre van szükségük.
Különösen akkor, ha nincs mellettük senki, ha egyedül vannak egy olyan környezetben, amelyben alig találnak olyan embert, akivel szót tudnának érteni. A monotonitást (az edzés, pihenés, meccs, utazás körforgását) kevés dolog tudja tartósan feloldani.
Egy hétig még érdekes az összes jencsini pláza, két hét alatt fel lehet fedezni az összes jó éttermet, de a bajnokság novemberig tart. Mindezt nem azért írtam le, hogy bárki sajnálja az itt futballozókat – erről szó sincsen.
Csak azért, mert egy héten át figyelve Guzmics Richárd mindennapjait, hamar rájöhettem, hogy a 31 éves futballista lélekben erős, így számára egészen biztosan nem jelentenek majd gondot a jencsini hétköznapok. Azt se feledjük el, hogy sem Jencsi, sem Csangcsun nem a világ közepe, de még csak Kínáé sem. Egy Európában nevelkedett és szocializálódott sportolónak az itteni mindennapi élet legalább olyan nehéz, mintha egy kínai sportoló érkezne hazánkba.
Jencsi nem Peking, nem Sanghaj és nem Hongkong – ezzel azt hiszem, mindent elmondtunk.
Guzmics esetében az is kérdés, hogy a jövőben Bernd Storck szövetségi kapitány mennyire tud vagy akar Kínából válogatni.
Június 5-én az oroszok elleni barátságos mérkőzésre Guzmics egészen biztosan nem tud hazajönni, mert június 3-án még fordulót rendeznek a Szuperligában. Június 9-én a magyar válogatott Andorrában játszik vb-selejtezőt, nagy kérdés, hogy Guzmicsot erre a meccsre érdemes-e hazahívni, hiszen normális esetben Andorrát idegenben nélküle is le kell győznie a válogatottnak. Viszont mivel a jelenlegi magyar válogatott legjobb védőjátékosáról beszélünk, azt sem lehet elképzelni, hogy tartósan kimaradjon a nemzeti csapatból.
A kínai futballszurkolók szemében az itt játszó összes idegenlégós amolyan félisten kategóriába tartozik.
Guzmics úgy lett Jencsi városának legnagyobb kedvence, hogy sérülése miatt hazai meccset még nem játszhatott.
A külföldi játékosok szerződtetésének persze az is lehet célja, hogy a kínai labdarúgók fejlődjenek, így a nemzeti válogatottjuk is erősödjön.
Erre azonban – ahogy ennek a cikknek az elején már utaltunk rá – még várni kell. És az sem biztos, hogy ha Cristiano Ronaldo egy év múlva mégis enged a csábításnak, akkor az ő érkezése meg fogja oldani ezt a problémát. Mint ahogyan Szíria is simán nyerhet még Kínában vb-selejtezőt. Persze csak akkor, ha Kínának egyáltalán kell még vb-selejtezőt játszania.
