Az angol futball Forrest Gumpja

Vágólapra másolva!

Futballista, edző, klubelnök, sportriporter és még partjelző is volt egyszer. A mai sztárfocisták neki köszönhetik, hogy annyit kereshetnek, amennyit nem szégyellnek. Ő találta ki, hogy a győzelemért három pont járjon, és az ő nevéhez fűződik az első csak ülőhelyes angol stadion. Mindeközben neki köszönhetjük Zombori Sándort és Várhidi Pétert is. Kicsoda Jimmy Hill?

Heti húsz font helyett százezrek

Jimmy Hillt egész Nagy-Britannia ismeri. Leginkább a Match of the Day című foci-összefoglaló műsor vezetőjeként, és a modern televíziós fociközvetítés megteremtőjeként, de sokoldalúsága is közismert, hiszen volt futballistától klubelnökig minden – az angol futball Forrest Gumpjának Barney Ronay, a Guardian újságírója nevezi. A 85 éves Hill évek óta nyugdíjas, és visszavonult a nyilvánosság elől, ám nemrég a második házasságából származó gyerekei bejelentették, hogy Alzheimer-kórral küzd, és ápolásra szorul, de jelenlegi feleségét hatalmazta meg, hogy a nevében eljárhasson. Most az első két házasságából származó öt gyereke is beleszólást szeretne a jellegzetes álláról is ismert Hill sorsába, ám egyelőre hiába, a sajnálatosan nyilvános családi viszály pedig alkalmat kínált, hogy bemutassuk az angol futball és sportmédia egyik legszínesebb egyéniségének életútját.

A pályája teljesen hétköznapi labdarúgó-karriernek indult: a Brentford szerződtette először, majd 24 éves korában az akkor másodosztályú Fulham csapatához igazolt, ahol majdnem egy teljes évtizedet eltöltött. Hill játékosként nem volt több egy lelkes, de nem kiemelkedő belső csatárnál, a válogatottba sem hívták meg, ám 1957-ben a profi játékosok szakszervezetének elnökeként mégis sikerült kiemelkednie az átlagból. Négy évvel később felhívására az összes csapat egyhangúlag sztrájkkal fenyegetőzött a futballisták bérplafonja miatt, hiszen addig heti húsz fontban maximalizálták a fizetésüket. Hill terve bevált, a plafont eltörölték, ami nagy lépés volt a csillagászati összegeket megmozgató Premier League megalakulása felé: klubtársa, Johnny Haynes heti százfontos fizetéssel lett rekorder, egy évtizeddel később George Best érte el elsőként az ezret, melynek a mai világsztárok már több százszorosát keresik.

A kecskeszakállas Hill is a saját szerzeményét énekli a Coventry ünneplő játékosaival együtt

Ugyanabban az évben, 33 évesen Hill visszavonult az aktív játéktól, és edzősködni kezdett a Coventry Citynél. Az akkor harmadosztályú klubot alaposan felforgatta: kék-fehérről egyen-világoskékre változtatta a mezszínt, ezzel nemcsak a Coventry lett az első egyszínű angol csapat, de a becenevük is Sky Blues (égszínkékek) lett. Hill azt is hamar felismerte, hogy egy futballmeccs akár igazi családi esemény is lehet, és hogy a marketing sem hülyeség: elsőként indított szurkolói különvonatokat idegenbeli meccsekre, a meccs előtt és a szünetre is szervezett programokat, a gyerekek üdítőt és rágcsálnivalót kaptak, és mindennek tetejébe ő maga írta meg a klub új indulóját, a Sky Blue Songot is. Attól az ötletétől, hogy minden hazai gólt tűzijátékkal ünnepeljenek a stadionban, csak azért tekintett el, mert balesetveszélyes volt. Ami pedig a legfontosabb: öt év alatt a harmadosztályból az elsőbe vitte a Coventryt, ám rögtön utána meglepetésre le is mondott, hogy a médiában folytassa a karrierjét.

A foci forradalmasítja a tévézést

1970-ben az ITV rábízta a mexikói világbajnokság közvetítését, és Jimmy Hill újabb forradalmi ötlettel rukkolt elő: intézménnyé vált a szünetben és a meccs előtt, illetve után a stúdióban okoskodó szakértő, a pundit (nem összekeverendő az angol tévézésben akkor már létező, a meccset a riporterrel kettesben közvetítő szakkommentátorral). Se előtte, se azóta nem tudta megverni nézettségben az ITV a BBC-t a focivébék alatt, kivéve az 1970-eset, amikor Hill a stúdióba ültetett négy erős egyéniségű futballistát, illetve edzőt (köztük Malcolm Allisont, a Manchester City nagypofájú edzőjét), akik komoly pluszt tudtak hozzáadni az amúgy is minden idők legjobb vébéjeként nyilvántartott eseményhez. Nemcsak a négy szakértőből lett napok alatt médiasztár Angliában, de az állandó szakértőket minden tévé másolni kezdte. Magyarra lefordítva, Hillnek köszönhetjük Zombori Sándort és Puhl Sándort is.

Sőt, Hill volt az előfutára a mágnestáblánál magyarázó Várhidi Péternek vagy a taktikai elemeket karikázással szemléltető Nyilasi Tibornak is, hiszen ő vezette be a meccsek analizálását, lassításban megmutatva a fontos taktikai elemeket. Ráadásul a visszaemlékezések szerint érdekes is volt, amit csinált, nem csak újszerű. Hillt ugyanis szereti a kamera, úgy ül a tévéstúdióban, mintha egész életében erre készült volna, és ekkorra már védjegyszerű kecskeszakállával igazi médiasztár lett, aki a korszak szexszimbólumát, Raquel Welchet is kísérgette pár napon keresztül, amikor Londonba érkezett, de amikor a színésznő felkérte, hogy legyen az európai ügynöke, azt már nem vállalta. (Mai szemmel egyébként a Monty Python-sorozatot idézi a figurája, egyszer szerepelt is a műsorban.)

A Match of the Day főcíme és Hill beköszöntője 1980-ból

Igazi televíziós intézménnyé '72-től vált, amikor átszerződött a BBC-hez, és a Match of the Day házigazdája lett: a legnépszerűbb sportműsor vezetőjeként állandó vendége lett az angol háztartásoknak, de azt már kevesebben tudják róla, hogy még azelőtt, az ITV sportrészlege részéről ő vezette az első versenytárgyalást a fociközvetítések jogaiért, amelynek köszönhetően megnőtt a klubok bevétele, és amely később lehetővé tette a Premier League megalakítását is. Hill azonban nem elégedett meg a tévézéssel, hanem minden létező fronton aktív volt: ekkoriban történt a híres eset, amikor egy Arsenal-Liverpool meccsen az egyik partjelző megsérült, és mivel még nem volt tartalék játékvezető, a hangosbemondó kérte, hogy jelentkezzen, ha van a nézők között játékvezető, különben félbe kell szakítani a meccset. A nézőként jelen lévő Hillnek történetesen volt bírói vizsgája, úgyhogy melegítőbe bújt, és gond nélkül végigasszisztálta a hátralévő időt, noha csak két számmal kisebb cipő jutott neki.

'75-ben a műsorvezetés mellett elvállalta a Coventry klubelnöki tisztségét is, és a legfontosabb döntése az volt, hogy a klub stadionját elsőként alakította kizárólag ülőhelyes pályává. Igazán nem az ő hibája volt, hogy akkoriban még javában tombolt a stadionokban a huliganizmus, és a Leeds szurkolói egy ligakupa meccsen feltépték az üléseket, és a rendőröket hajigálták velük – végül visszatértek az állóhelyek, de csak ideiglenesen, hiszen a kilencvenes évek elején mindent elsöpört a mai napig tartó ülőhely-forradalom. A Coventry úttörő volt abban is, hogy a Highfield Roadon szerelték fel az első elektronikus eredményjelző táblát Angliában.

Hill elmeséli a partjelzős sztorit

Még egy, a mai napig kiható újítást is az angol labdarúgó-szövetség által is foglalkoztatott Hillnek szokás tulajdonítani: 1981-ben az ő ötletére vezették be Angliában, hogy a bajnokságban kettő helyett három pont jár a győzelemért. Az ötlet bevált, és azóta már a világon mindenütt a hárompontos rendszer működik. Hill '83-ban újra távozott a Coventrytől, hogy aztán négy évvel később egykori futballistapályája színhelyére, a Fulhamhez térjen vissza. Az épp a harmadosztályban veszteglő londoni klubot az anyagi csőd és az összeomlás fenyegette, amikor Hill átvette és sikeresen megmentette a csapatot. Így nemcsak a Coventrynél tisztelik legendaként (ott két éve szobrot is állítottak neki), de a Fulham szurkolói is hálásak neki a mai napig.

Csak belebökött a lábujjával

Mindezek közben továbbra is vezette a Match of the Dayt, ám a hatvanas-hetvenes évek forradalmisága már a múlté lett, és az évek során az idősödő, egyre több butaságot beszélő Hill a viccek céltáblája lett. A jó észrevételei helyett már csak az aranyköpései maradnak meg („Mindenképpen behívnám a válogatottba, ha én lennék az angol szövetségi kapitány, és ő nem bermudai lenne"), és az újabb generációk számára Hill már csak egy szakállas (később bajuszos) bácsi, aki lelkesen magyaráz hülyeségeket a tévében. Ráadásul olyannyira angol szemszögből néz mindent, hogy a walesiek és a skótok már csak ezért is utálják, utóbbiakat ráadásul vérig is sértette a '82-es vébén, amikor David Narey a braziloknak lőtt bombagóljáról lekicsinylően csak annyit mondott, hogy „a lábujjával belebökött" a labdába. A YouTube-kommentek alapján kimondhatjuk, ezt sokan a mai napig nem képesek megbocsátani neki.

Időskorában már belefutott olyan hibákba is, hogy védelmébe vette azt a Ron Atkinsont, aki kommentátorként „lusta, kibaszott ostoba niggernek" nevezte a Chelsea francia védőjét, Marcel Desaillyt, mondván, ez a focipálya nyelve. „És mi van a hosszú államról szóló viccekkel? Úgy értem, hogy a nigger feketét jelent, és amikor ugratjuk egymást, a feketéket niggernek nevezzük. Miért lenne ez más, mint amikor engem neveztek 'állacskának'?" – kérdezett vissza, és ragaszkodott hozzá, hogy márpedig a niggerezés igenis vicces. Az erre érkező reakciók mutatták, hogy Hill hiába előlegezte meg sok mindenben a modern időket, a 21. századot már nem tudta megérteni.

Hill hatvanéves koráig vezette a Match of the Dayt, de még utána is része volt a műsornak, és egészen 1998-ig részt vett a világbajnokságok közvetítésében. Egy évvel később átszerződött a Sky Sportshoz, ahol egy vasárnap reggeli beszélgetős műsort kapott, ahonnét 79 éves korában, 2007-ben állt föl. Azóta visszavonultan él vidéken, és mint most kiderült, az Alzheimer-kór időskori elbutulást okozott nála, és már nincs is tudatában annak, hogy a mai labdarúgás mennyi mindent köszönhet neki. Még ha nem is közvetlenül ő idézte elő a tévétársaságok fontmillióival kipárnázott Premier League-et, egész biztos, hogy nélküle másképp festene korunk labdarúgása, ahol már mellesleg nem is nagyon vannak ilyen sokoldalú egyéniségek.