Vágólapra másolva!
A norvég labdarúgás a kilencvenes évek elejéig leginkább a futottak még kategóriába tartozott Európában, az ország válogatottja az 1938-as világbajnokság kivételével semmilyen nagy tornára nem jutott ki. Az elmúlt másfél évtized viszont az ország futballjának nagy felfutását hozta, még ha az aranykoron már túl is van a norvég foci. Bemutatjuk a magyar labdarúgó-válogatott szombati Eb-selejtezős ellenfelének a történetét.

A sportágat néhány angol diák ismertette meg az országban még az 1880-as években, és a labdarúgást elsősorban a kikötővárosokban, vagyis Oslóban és Bergenben kedvelték meg - igaz, az első egyesületet, az 1894-ben létrejött Odds BK-t Skienben alapították. Az első hivatalos hazai trófeát 1902-ban írták ki, és a norvég kupa első fináléjában az Odds 2-0-s vereséget szenvedett a Grand Nordstrand Arendaltól - a következő négy kiírást viszont megnyerte. Az első válogatott mérkőzését 1908-ban játszotta a norvég nemzeti tizenegy, mégpedig Svédország ellen, és 11-3-as vereséget szenvedett.

A következő válogatott találkozóra két évet kellett várni, az ellenfél pedig megint Svédország volt, akárcsak az ezt követő két összecsapáson - a norvég válogatott első olyan meccsét, amelyen nem a svédekkel találkozott, 1912 júniusában vívta, éppen Magyarország ellen, és 6-0-s vereséget szenvedett. A norvégok egyébként első kilenc meccsüket elveszítették, míg a tizediken végre döntetlent értek el Oroszországgal szemben, az első győzelemre pedig egészen a 28. összecsapásig kellett várniuk, akkor Dániát 3-0-ra sikerült legyőzniük Oslóban.

Az idő tájt már egy kísérleti jellegű országos bajnokság is működött, amelyet azonban nem szokás beszámítani a hivatalos pontvadászatok közé - az első ilyen 1938-ban indult. Akkor a norvég labdarúgás már túl volt a sokáig legnagyobb sikerén: az 1936-os, berlini olimpián a válogatott bronzérmes lett, mégpedig úgy, hogy a negyeddöntőben éppen a házigazda német csapatot verték meg 2-1-re, a dísztribünön helyet foglalt Adolf Hitler legnagyobb bánatára. A két évvel később világbajnokságon is ott volt a csapat, de az első körben kikapott az olaszoktól.

Az 1938-as esztendő azért is fontos volt a norvég futball számára, mert akkor dőlt el az első hivatalos pontvadászat, amelyet a Fredrikstad FK nyert meg. A gárda a következő évben megvédte címét, de ezután a második világháború miatt 1940 és 1947 között nem írtak ki pontvadászatot. A következő években a Fredrikstad mellé felnőtt a Larik Turn, majd később a Viking Stavanger és az SK Brann Bergen, 1967-ben pedig a Rosenborg BK lett a bajnok - ez volt a trondheimiek első aranyérme. Nemzetközi szinten azonban nem sok sikerélmény érte a norvégokat, a vb-selejtezőket rendre elbukták, bár egy-két meglepetést azért okoztak: az 1966-os torna előtt például otthon megverték a jugoszlávokat 3-0-ra, az 1982-es vébé kvalifikációs sorozatában pedig az angolokat győzték le 2-1-re Oslóban.

Utóbbi eredmény már csak azért is sokat számított, mert ennek is köszönhetően egyre több angol szakember szerződött Norvégiába, és ennek az ellenkezője is igaz volt, a norvég futballisták keresettebbek lettek Angliában. Az egyik első fecske a kapus Erik Thorstvedt volt, aki 1988 és 1994 között hat éven keresztül szerepelt a Tottenham Hotspurben, és a kilencvenes évek elején egyre többen követték a példáját: Gunnar Halle az Oldham Athleticben, Erland Johnsen pedig a Chelsea FC-ben kötött ki, és a Bundesligában is egyre több norvég szerepelt Rune Bratseth-től (Werder Bremen) kezdve Jörn Andersenig (Fortuna Düsseldorf).

Az igazán nagy fordulatot azonban az hozta meg a válogatottnál, hogy 1990-ben Egil Olsen került a kispadra (akit két éve összeboronálták a magyar válogatottal is). A Drillo, azaz Trükkös becenévre hallgató mester korábban az U21-es válogatottat irányította, és a norvég labdarúgás aranykora egyértelműen az ő nevéhez kötődik. Az 1992-es Eb-re még nem tudta kivezetni a csapatot, de tanítványai a selejtezők során hazai pályán 2-1-re legyőzték a világbajnoki bronzérmes olaszokat, az 1994-es World Cupra pedig kijutott az együttessel, majd a négy évvel későbbi tornán is szerepelhetett a csapattal. A korszak két legemlékezetesebn mérkőzését a brazilok ellen vívták az északiak: 1997-ben egy barátságos találkozón otthon 4-2-re nyertek ellenük (akkor kapta Tore-Andre Flo a Flonaldo becenevet), az 1998-as vébén pedig 2-1-re győzték le a selecaót.

Mindez egybeesett a Rosenborg BK felfutásával, a trondheimi együttes az 1992-es bajnokság megnyerése után 13 éven keresztül nem engedte ki a kezéből az aranyérmet, és a Bajnokok Ligájában is ért el figyelemre méltó eredményeket. A fentiek miatt egyre több norvég futballista tűnt fel a topligákban, és páran közülük kifejezetten sztárnak számítottak, elég, ha csak a manchesteri Ole-Gunnar Solskjaert, vagy a Chelsea FC-ben szerepelt Tore-Andre Flót említjük - a 2000-2001-es szezonban csak a Premier League-ben összesen 16 norvég futballista szerepelt. Az olyan futballisták, mint Stig Inge Björnebye, Henning Berg (aki 100-szoros válogatott, valamint BL-győztes), Öyvind Leonhardsen vagy Kjetil Rekdal, mind ismert szereplői voltak a nemzetközi labdarúgásnak.

A 2000-es Európa-bajnokságon már nem Olsen, hanem Nils Johan Semb ült a kispadon (ez volt az első kontinensviadal, amelyre kijutottak), azóta pedig egyetlen nagy eseményen sem vehetett részt a nemzeti együttes. Semb 2003-as lemondása óta Aage Hareide irányítja a válogatottat, akinek azonban már nem állnak olyan klasszisok a rendelkezésére, mint elődjeinek, de azért még mindig számíthat Solskjaerre, Steffen Iversenre vagy John Carew-ra, a fiatalabb generációból pedig a Blackburn Roversben légióskodó szélső, Morten Gamst Pedersen nevét érdemes kiemelni.