Továbbra is a nagycsapatok dominálnak Olaszországban

Kisebb meglepetések ugyan történtek, de igazából semmi sem változott a mögöttünk hagyott szezonban az olasz bajnokságban. A bajnoki címért ugyanazok az együttesek harcoltak, mint már évek óta mindig, ráadásul most egyik nagycsapat sem betlizett úgy, mint az előző idényben az AS Roma. Az öt patinás élklub évek óta elmozdíthatatlan a tabella tetejéről, de ez korántsem jelenti azt, hogy Milánóban, Torinóban és főleg Rómában minden rendben van.

A nagyok közül is a legnagyobbnak az AC Milan bizonyult, a piros-feketék fölényesen és teljesen megérdemelten nyerték meg történetük 17. bajnoki címét. Carlo Ancelotti gárdája végül 11 ponttal előzte meg a második helyre befutott Romát, a Milan mindössze két vereséget szenvedett az idényben (ráadásul az egyiket az utolsó előtti fordulóban, amikor a csapat már bebiztosította az aranyérmet), soraiból került ki a Serie A gólkirálya, a 32 mérkőzésen 24 gólig jutott Andrij Sevcsenko és az év egyik nagy felfedezettje, a brazil Kaká is.

Ancelotti nagyon hamar megtalálta az ideális kezdő tizenegyét, és mivel a sérülések és a formahanyatlások is elkerülték az együttest, a mesternek nem is nagyon kellett változtatnia (az ideális kezdő csapat tagjai közül Filippo Inzaghin és Giuseppe Pancarón kívül mindenki legalább a mérkőzések háromnegyedén pályára lépett). 2003 végén még szoros volt a verseny a Romával és a Juventusszal, de tavasszal ellenállhatatlanul szerepeltek a milánóiak (a bajnokság második felében 12 győzelem mellett négy döntetlen és mindössze egy vereség a piros-feketék mérlege!), és szép lassan leszakították üldözőiket. Az idényben egyetlen mérkőzést felejtene el szívesen Carlo Ancelotti, a Deportivo elleni Bajnokok Ligája-negyeddöntő visszavágóját, ahol az egész csapat csődöt mondott, és a spanyolok 4-0-s győzelemmel elbúcsúztatták a címvédőt.

Az ezüstérem az AS Romáé lett, de talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy Francesco Tottié és társaié. A Farkasok kapitánya élete legjobb szezonját zárta, 20 találata mellett számos gólpasszt is adott, sok mérkőzést szinte egyedül nyert meg csapatának. Általánosnak mondható vélemény Olaszországban, hogy ha a rómaiaknak lett volna még egy, az egész szezonban egyenletesen jó teljesítményt nyújtó játékosa, a bordó-sárgák alaposan megszorongathatták volna a Milant. De a ha-val kezdődő mondatoknak Itáliában sincs különösebb jelentőségük, így a Roma számára maradt a második hely, ami azért egyáltalán nem rossz eredmény, pláne a tavalyi nyolcadik pozíció után, és különösen az egyesület anyagi helyzetét figyelembe véve, ami egyenesen katasztrofálisnak mondható.

Amellett, hogy erősítésre nincs pénzük a fővárosiaknak, több kulcsjátékos és az edző már távozott a csapattól, Samuel a Realt, Zebina és Capello a Juventust választotta, sőt valószínűleg Emerson is a Zebráké lesz. A legkomolyabb veszély a szurkolók és a csapat számára Francesco Totti távozása, hiszen a kapitány hónapok, sőt, évek óta fenyegetőzik: ha csapata nem igazol sztárokat, eligazol.

A harmadik a Juventus lett, amit a címvédő háza táján egyértelmű csalódásként éltek meg. A tavalyi aranyérem és Bajnokok Ligája döntős szereplés után minimális elvárás volt, hogy a Juve a lehető legtovább versenyben legyen mindkét titulusért. Ehhez képest a scudettótól már márciusban nagyon távol kerültek Alessandro del Pieróék, a BL-ben pedig a legjobb nyolc közé sem jutott a gárda, a Deportivo ellen kettős vereséggel, rúgott gól nélkül pottyantak ki a torinóiak. Jövőre minden bizonnyal új időszámítás kezdődik a klubnál, Marcello Lippi helyett Fabio Capello irányítja majd a gárdát, és több mint valószínű, hogy a csapat házi gólkirálya, David Trézéguet sem a Stadio delle Alpiban kezdi az új szezont.

A negyedik helyért (és vele a Bajnokok Ligája-selejtezőért) három klub harcolt az utolsó pillanatig, a nagy csatából végül a szokás szerint viharos szezont záró Internazionale került ki győztesen. Az idényt még Héctor Cúperrel kezdő, de már Alberto Zaccheronival befejező kék-feketék szurkolói tehát még legalább egy évet kénytelenek várni a klub 14. bajnoki címére (a legutóbbit 1989-ben ünnepelte a csapat); dühüket a játékosok mellett Massimo Moratti elnökön vezették le, aki - részben az őt ért sorozatos támadások miatt - tavasszal le is mondott tisztéről. A klub másik örökös botrányforrása, Christian Vieri is kitett magáért az idény folyamán. Bobóról megint nem elsősorban a góljai miatt beszéltek: szinte valamennyi vezetővel és néhány játékostársával is sikerült összevesznie, így cseppet sem lenne meglepő, ha a klasszis csatár az ősszel már egy másik csapat mezében feszítene.

Az UEFA-kupa-indulást érő ötödik és hatodik helyre a két "legkisebb nagycsapat", az egyaránt komoly anyagi gondokkal küzdő Parma és Lazio futott be. Előbbi gárdától már az is bravúr, hogy egyáltalán be tudta fejezni az idényt, a tulajdonos Parmalat januári csődje után ugyanis ez sokáig erősen kérdéses volt. A csapat végül nemhogy nem lépett vissza, hanem még előre is lépett a táblázaton, elsősorban Alberto Gilardino pazar teljesítményének köszönhetően. A nem egészen 22 esztendős csatár az egész bajnokságban remekül játszott, de a tavaszi idényben különösen parádézott: a Parma utolsó 15 bajnokija közül 12 találkozón szerzett gólt, végül 24 találatig jutott, így Sevcsenkótól csupán egy góllal lemaradva, második lett a mesterlövészek listáján.

Giovanni Trapattoni ennek ellenére nem viszi magával Gilardinót az Európa-bajnokságra, pedig az olasz televízió egyik elemzője egyenesen úgy fogalmazott, bűn lenne otthon hagyni a parmai gólvágóját. Aki a következő szezonban már minden bizonnyal nem marad jelenlegi klubjában: az egyesület anyagi helyzete továbbra sem irigylésre méltó, így aligha tudja megtartani legjobb játékosát, akiért természetesen minden nagycsapat azonnal bejelentkezett (a pletykák szerint Gilardino szíve a Trézéguet helyére csatárt kereső Juventushoz húz).

A hatodik a Lazio lett, Roberto Mancini gárdája végig egyenletes teljesítményt nyújtott, a rangadókon pedig nem kevés borsot tört a dobogósok orra alá. A csapat csupán gyenge hajrájának köszönhetően maradt le Bajnokok Ligája-selejtezőt érő negyedik helyről, ami pedig pénzügyi szempontból létfontosságú lett volna a klub számára. Az anyagiakban ugyanis nem dúskál a fővárosi egylet, mely a nyáron minden bizonnyal számos kulcsemberétől kénytelen lesz megválni: Jaap Stam (Milan) és a csapatkapitány, Giuseppe Favalli (Internazionale) távozása már tény, Bernardo Corradi, Stefano Fiore, Claudio López és a vezetőedző, Roberto Mancini sorsa pedig még bizonytalan. Az Olasz Kupát azonban még velük nyerték meg a kék-fehérek, ami valamelyest gyógyírt jelenthet a szurkolóknak a nagyhatalmi státus - ha nem is véglegesnek, de legalábbis hosszú távra szólónak tűnő - elvesztéséért.

A Lazio kupagyőzelmének köszönhetően az Udinese is elindulhat jövőre az UEFA-kupában, amit Luciano Spalletti csapata elsősorban remek idegenbeli teljesítményének köszönhet. A fekete-fehérek több pontot szereztek vendégként, mint odahaza, és egyedüli csapatként tudtak győzni a bajnok Milan otthonában. A középmezőnyt tulajdonképpen öt gárda, a Sampdoria, a Chievo Verona, a Lecce, a Brescia és a Bologna alkotja, a többiek ugyanis egészen az utolsó fordulókig harcban álltak a kiesés ellen. Közülük meglepetésnek csupán a Lecce szereplése nevezhető: a délieket sokan "esélyesnek" tartották a másodosztályra, de Delio Rossi csapata, elsősorban uruguayi csatára, a végül 19 gólig jutó Ernesto Javier Chevantón remek teljesítményének köszönhetően hamar biztonságba került, és tőle szokatlanul nyugodt szezont zárt.

Ez nem mondható el a Sienáról és a Reggináról: a két csapatnak keményen meg kellett küzdenie azért, hogy jövőre is az élvonalban szerepelhessen. Az újonc Siena remekül erősítette meg keretét az első osztályra, a rutinos, de még motiválható játékosok (Tore-Andre Flo, Enrico Chiesa, Nicola Ventola, Gianni Guigou) a tőlük elvárható módon vezéregyéniségei voltak a gárdának, amely otthonában remekül szerepelt (csupán a Juventus győzött egy gólnál nagyobb különbséggel az Artemio Franchi stadionban), és idegenben is szerzett fontos pontokat. A Reggina csapata egy tekintetben "bajnok" lett: a calabriai gárda játszotta a legtöbb döntetlent a Serie A-ban, a csapat 34 bajnokijából 16 (!) végződött pontosztozkodással. Így mindössze hat győzelemmel is különösebb gond nélkül benn tudott maradni a csapat, melyből a kapitány, Francesco Cozza és a középcsatár, David di Michele tudhat maga mögött emlékezeteses szezont.

A Perugia remek hajrájának és egy szabálymódosításnak köszönheti, hogy még van esélye a bennmaradásra: Serse Cosmi csapata 17 forduló után nyeretlenül, mindössze tíz ponttal állt az utolsó előtti helyen, a helyzet reménytelennek tűnt. A téli szünetben a klub elnöke, az elsősorban furcsa nyilatkozatairól elhíresült Luciano Gaucci több mint egy csapatnyi játékost igazolt, aminek ha lassan is, de meglett az eredménye: a csapat utolsó négy bajnokiján tíz pontot szerzett, legyőzte a Romát és a Juventust, így, ha csak az utolsó fordulóban is, de megszerezte a tizenötödik helyet. Ami tavaly még nem sokat ért volna, hiszen akkor még a bajnokság utolsó négy helyezettje automatikusan kiesett a Serie A-ból, az idén azonban a 15. helyezett osztályozót játszhat a B liga hatodik helyezettjével (a létszámemelés miatt a másodosztály első öt helyén végző csapat jut fel egyenes ágon).

A három búcsúzó végül a Modena , az Empoli és az Ancona lett. Utóbbi gárda kiesése senkit sem lepett meg: a piros-fehérek számára túl erősnek bizonyult az első osztály, mindössze két győzelmet és tizenhárom pontot sikerült szereznie Détári Lajos egykori csapatának. A Modena és az Empoli viszont az utolsó fordulóig harcban állt, derekasan küzdött, ért el néhány figyelemre méltó eredményt a bajnokság során, de egyik klub sem tudta heteken keresztül állandósítani jó formáját, így jövőre csak a másodosztályban indulhatnak.