Minden tökéletes az AC Milannál

Jó napok járnak mostanában Milánóra, legalábbis ami a futballt illeti: a Serie A-ban az első két helyet az Internazionale és az AC Milan foglalja el, emellett a Bajnokok Ligájában sem áll rosszul a város két egyesülete. Utóbbi gárda ráadásul a nemzetközi porondon is veretlen, mi több, százszázalékos, és a rossonerók hívei egyelőre alig térnek magukhoz csapatuk teljesítményét látván.

Az AC Milan vezérkara sohasem sajnálta a pénzt, ha a nyári átigazolásokról volt szó, és tavaly különösen sokat költött a klub, hiszen Manuel Ruí Costát és Filippo Inzaghit is leigazolta, ám a legutóbbi szezon ennek ellenére csalódást keltett, hiszen a szurkolók azt várták, hogy a csapat a scudettóért harcol majd. Ehelyett a még Bajnokok Ligáját érő negyedik pozícióért is küzdeniük kellett a milánóiaknak, és bár ezt sikerült megszerezniük, vagyis elérték a minimális célt, a klub alelnöke, Adriano Galliani maga is kijelentette: "Nem lehetünk állandóan negyedikek."

Az olasz labdarúgást sújtó anyagi válság miatt azonban a talján kluboknak a nyáron kétszer is meg kellett gondolniuk, hogy költsenek-e egy nagyobb összeget új játékosokra. Az átigazolási időszak fő slágere a csereüzlet lett, és az AC Milan érdekes módon a városi riválissal, az Internazionaléval kötött két ilyen megállapodást. Az egyik Francesco Coco és Clarence Seedorf cseréréjől szólt, a másik értelmében pedig Dario Simic érkezett a rossonerókhoz, akik cserébe a török Ümit Davalát adták - a Galatasaraynak, mivel az Inter most nem tartott igényt rá, bár a labdarúgó játékjoga a fekete-kékeké lett. Már a bajnokság kezdete előtt is úgy tűnt, hogy ebből a két üzletből a Milan jöhet ki jobban, azóta pedig eldőlt, hogy ez valóban így is van.

A klub tehát egyetlen eurót sem költött, de jelentősen megerősítette keretét, és a tendencia később is folytatódott. A dán Jon Dahl Tomasson a Feyenoordtól, Rivaldo pedig az FC Barcelonától érkezett pénzmozgás nélkül, és a Chelsea-nek a fiatal Samuele Dalla Bonáért átutalt egymillió font sem tartozik a tetemes összegek közé. Úgy tűnt tehát, hogy a Milan minimális költséggel megússza az átigazolási időszakot, ami eddig nem nagyon volt jellemző Silvio Berlusconi csapatára, és a piros-feketék végül most sem tudták megállni, hogy az utolsó pillanatban ne szerződtessenek még egy szupersztárt.

Igaz, erre azért szükség is volt, mert a Milan védelme az elmúlt időszakban nem állt a helyzet magaslatán. A kilencvenes évek közepének legendás együttese az 1996-os bajnoki cím megszerzésekor csupán 26 gólt kapott, ehhez képest az elmúlt három idényben összesen 119 alkalommal rezdült meg a csapat hálója, ami szezononkénti közel 40-es átlagot jelent. Az augusztus 31-én a Laziótól leigazolt válogatott védőért, Alessandro Nestáért így senki sem sajnálta a 21 millió fontot.

A kérdés már csak az volt, hogy Carlo Ancelotti mesternek sikerül-e megtalálnia a sztárokkal teletűzdelt keretből az ideális kezdőtizenegyet. Nos, a Bajnokok Ligája selejtezőjében nagyon úgy tűnt, hogy nem, hiszen a cseh Slovan Liberec ellen az együttes csak kínkeservesen, idegenben rúgott góllal jutott tovább, igaz, ezen a két találkozón Nesta még nem lépett pályára. Az első bajnokin a Modena ellen azonban igen, és jelenléte máris biztonságot adott a védelemnek: a csapat nem kapott gólt, rúgott viszont hármat, és azóta egyre jobban futballozik. A bajnokságban mindössze egyetlen hibapont van az együttes neve mellett, a Lazio elleni döntetlen, a BL-ben azonban mindhárom mérkőzését megnyerte a gárda, pedig a Bayern Münchennel és a Deportivóval is idegenben játszott.

A titok nyitja nagyon egyszerű: Ancelotti valóban megtalálta az ideális összetételt, és ezen nem is akar változtatni. A védelem például egyetlen találkozón sem változott: a Simic-Nesta-Maldini-Kaladze kvartett egyelőre teljességgel megbonthatatlan. Kiváló húzás volt, hogy a csapatkapitány Maldinit bevitték a hátsó alakzat tengelyébe, és Kaladze húzódott ki a bal oldalra, hiszen Maldini viszonylagos lassúsága a szélen nagyobb hátránnyal járt, középen viszont jobban tudja érvényesíteni kiváló helyezkedését, rutinját.

A középpályán három ember számít állandó kezdőnek: Seedorf, Pirlo és Ruí Costa. Különösen az jelentett nagy meglepetést, hogy utóbbi két futballista rendre együtt van a pályán, hiszen az elmúlt idényben Ancelotti szinte mindig egymást váltva szerepeltette őket, és a közvélekedés az volt, hogy a két azonos stílusú labdarúgó nem fér meg egymás mellett. A tréner azonban kissé módosította a taktikát, Pirlót visszavonta amolyan védekező középpályásnak, az időközben a nagyválogatottban is bemutatkozott futballista a védelem előtt gyűjti össze a labdákat, míg Ruí Costa ugyanezt közvetlenül a csatársor mögött teszi.

Elöl pedig Filippo Inzaghi egyelőre ellenállhatatlan, kilenc tétmérkőzésen 12 gólt szerzett, és teljesen mindegy számára, hogy ki a partnere a csatársorban. A támadóalakzat egyébként később akár problémát is jelenthet majd Ancelottinak, hiszen egyelőre bárkit küldött pályára Inzaghi mellett, az nem tudott jó teljesítményt nyújtani. Sevcsenko egyelőre sérült, Tomasson és Rivaldo pedig még adós a remek játékkal. A Torino elleni bajnokin az alaphelyzetben bal oldali futót játszó Serginho szerepelt a támadósorban, és érdekes módon eddig ő nyújtotta a legjobb teljesítményt ezen a poszton.