Tequilát ivott, szétvágta a szovjetet, olimpiai aranyat nyert a magyaroknak

2020. július 24-én kezdődnek el Tokióban a XXXII. nyári olimpiai játékok. Az olimpia évében az Origo Sport új sorozattal jelentkezik, az Én olimpiám címmel. Ebben négy kiváló újságíró, Dávid Sándor, Gulyás László, Novotny Zoltán és Radnóti László ír meg olyan történeteket, amelyeket személyesen élt át azokon az olimpiákon, amelyeken a helyszínről tudósított. Dávid Sándor az 1968-as mexikói olimpiáról írt visszaemlékezésének második része következik.

Az előző részben annyi szépet írtam a bennünket körülvevő szeretetről, a mexikóiak kedvességéről, hogy itt az ideje, hogy szánjak néhány sort

az olimpiát beárnyékoló, de ott, akkor lényegileg nem befolyásoló szomorú eseményekről is,

amely sorok nélkül nem lehetne teljes a beszámolóm. Annál is inkább, mert amikor csupán megszokásból felmentem a netre, vajon mire is emlékszik a világ erről az olimpiáról, megdöbbentem már az első mondaton: „Az első, ami eszünkbe jut, az az olimpiát megelőző vérengzés..." és valóban elszoruló szívvel néztem végig egy dokumentumfilmet a diáklázadásokról, azok véres leveréséről.

Szörnyű látvány, még ilyen messzeségből is. Amelyből mi, ott, semmit sem láttunk, és amit láthattunk volna az csak egyetlen este eseményei voltak.

A mexikói diáklázadás, amely közvetlenül az 1968-as nyári olimpia előtt kezdődött Forrás: AFP/-

A film ugyanis a diáktüntetések egészét dolgozta fel, amelyeknek az a bizonyos este a Három Kultúra terén, már a befejező mozzanata volt. A rendőrség és katonaság ugyanis azt találta ki, hogy az egymással ellenséges viszonyban álló diákcsoportokat egy nagy, közös tömeggyűlésre hívta össze, hogy azon beszéljék meg vitás dolgaikat.

Ez volt az elképzelés. A valóság viszont tömegmészárlás.

Hogy ki lőtt először, azt senki nem tudja ma sem. A végeredmény viszont 365 halott, közöttük természetesen a diákvezérek. És másnap reggelre, ahogy Hamlet mondja: „A többi néma csend!"

A hétmilliós város szélén az olimpiai faluban mi tudtunk ugyan a készülő gyűlésről, látni azonban csak fényes világosságot láttunk a távolban az ég peremén, hallani pedig semmit nem hallottunk, majd reggel döbbenten olvastuk az újságban az akkori hivatalos közlést. Az, hogy az olimpiai falu körül éjszaka katonák őrködtek, és hogy az olimpiai stadion domboldalába légelhárító ütegek voltak telepítve nem volt több, mint az akkoriban elvárható védelmi berendezkedés, egy a számunkra ismeretlen földön, felőlük nézve pedig tizenkétezer idegen, értékes ember biztonságának a garantálása Mexikó jó hírének megőrzése, sőt, javítása.

Katonák verték le az 1968-as mexikói diáklázadást Forrás: AFP/Stf

És ezt biztosították is. Mindettől mi akkor és oda mehettünk, gond nélkül, ahova akartunk. Én történetesen egy napra leugrottam Acapulcóba, meglátogatni a vitorlázóinkat. Egyrészt, megmutatni a kapitányuknak, Molnár Albin barátomnak, hogy megvan még a zakója. Miután az újságírók nem kaptak, és nem is vehettek formaruhát, neki meg ott a forróságban nem kellett, nekem óriási könnyebbség volt a versenyszínhelyeken a közlekedésben, kölcsönvettem hát.

Jókor érkezvén éppen ott lehettem, amikor Gömöry Pali éppen kitépte a méregdrága Bob Hore hajójának az oldalát,

még szerencse, hogy a versenyen azért végig tudott menni, és este még végignézhettem velük a világhíres sziklaugrókat, akik harminc méter magasból vetik bele magukat a tengerbe.

Egyetlen nap volt, de csodálatos.

De elkalandoztunk, vagy inkább föl, ötezer valahány száz méterre a Popocatepetl csúcsának, (ami inkább egy óriási kráter), a tövébe is, Sántha Lajos tanár úrékkal, azaz a tornászokkal, meg a vívókkal, elfogyasztani egy kellemes löncsöt, úgy déltájban.

A Popocatepetl vulkán Mexikóban Forrás: AFP/Carlos Sanchez

Aranyos Istvánnal meg Nemere Zolival a tüdőnket köptük ki, hogy vagy ötven méterrel még följebb kapaszkodjunk

a szürke porban, szerintük lávahamuban, amelybe majd térdig belesüppedtünk,

de nem jártunk sikerrel. Mert egyik pillanatról a másikra olyan hóvihar kerekedett az arany napsütésben, hogy pucoltunk lefelé inunk szakadtában.

Ardai Aladár, aki főnököm volt a Népsportnál, egyben akkor már barátom is, ezalatt szorgalmasan üldögélt a központi sajtóközpontban vagy kint az atlétikán, mert az ő feladata nem a csavargás (ezt nem is szerette volna), hanem a rengeteg hivatalos hír, eredmény miegymás összegyűjtése volt.

Tommie Smith (középen) and John Carlos (jobbra) tiltakozása a színesbőrű sportolók megalázása ellen az 1968-as mexikói olimpián a 200 méteres férfi síkfutás eredményhirdetésekor Forrás: AFP/-

Minden szövetség, minden szekta ülésezett, gyűlésezett, határozatokat hozott, botrányokat jelentett (például amikor a két afroamerikai csodálatos futó,

Tommie Smith és John Carlos, a 200 méteres síkfutás eredményhirdetésekor a dobogón állva, és az amerikai himnuszt hallgatva ökölbe szorított kesztyűs kezét magasba emelve tiltakozott a színesbőrű sportolók jogainak sárba tiprásáért

az Egyesült Államokban), és ha ezzel a hírdömpinggel nekem kellett volna megküzdenem, biztosan belehaltam volna.

Egyébként az atlétikai eredmények, amint az várható volt, lenyűgözték a világot. Bob Beamon 890-es távolugrása, Fosbury „Flop"-ja, a kenyaiak szédületes futása, különösen Kipchoge Keinoé, ma is megdobogtatják az ember szívét.

Az amerikai távolugró, Bob Beamon 890 centis világcsúccsal nyert Mexikóban Forrás: AFP/-

A miénket meg elsősorban azért, mert Zsivótzky Gyula kalapácsvetésben végre, kilenc vereség után, most legyőzte a szovjet Romuald Klimet, Németh Angéla pedig megnyitotta az aranyérmeink sorát, sőt Kiss Anti ötven kilométeren váratlanul ezüstöt gyalogolt. De ez a sor a „felső vezetés" szerint nehezen akart fölfejlődni, annyira, hogy az első hét végén

Egri Gyula elvtárs, az OTSH elnöke

összehívta a csapatvezetőket, és kemény ledorongolásban részesítette őket:

"Maguk becsaptak engem! Nem ezt ígérték, hanem sikeres szereplést!
Azok meg csak hümmögtek, hogy „A mi esélyeseink majd ezután jönnek."
És így is lett.

Következett például Kulcsár Győző. A lehető legrosszabb előjelekkel.

Hatalmas furunkulus (kelés) a bal hóna alatt, lila, tele sárga trutymákkal, hogy gennyet ne mondjak,

emelni se tudta a karját, még szerencse, hogy jobb kézzel vív, de hát akkor is.

KULCSÁR Győző és a szovjet Alkeszej NYIKANCSIKOV (b-j) vívók asszója a Magyarország-Szovjetunió férfi párbajtőr csapat döntőjében október 25-én a XIX. nyári olimpián. Az asszót a szovjet versenyző, a csapatversenyt a magyar csapat nyerte 7:4 arányban, ezzel aranyérmet, a szovjet csapat ezüstérmet szerzett Forrás: MTI/UPI-OL

Kamuti Jenő doktor (aki már megnyerte a maga ezüstjét (megint, a fene egye meg!), felvágta, kitisztította a sebet, (még mindig jobb, mint amikor Makray Kati karját kellett operálnia, amikor az előolimpián átment egy üvegajtón), Győző harcra kész volt, bár kicsit lázas, és...

...és életében (tíz év után), először bekerült a döntőbe! A furunkulussal!

A többit nem ragozom most tovább, mert az utóbbi években ez a történet folyik már a vízcsapból is. A lényeg: amikor már majdnem nyert, akkor kikapott a szovjet Hrihorij Jakovics Krissztől, és hármas holtversenybe kerültek.

Amely alatt mi tíz évet öregedtünk, Győző pedig simán lelépte két ellenfelét, az olasz Gianluigi Saccarót, és Krisszt is, és megnyerte az olimpiát!

Alig túl az éj felén a Magdalena Mixhucában.

Ám ez még nem minden. Mert volt egy csapatverseny is párbajtőrben. Azt kicsit hosszabban vezetem elő, a saját ottani jegyzetem, mit jegyzetem, az ott írt tudósításom alapján.

„Pénteken este, a Magdaléna Mixhucában rendkívül hideg volt. Lehűlt a levegő, szinte vacogtunk. Schmitt Pál megy fel a pástra. Vityebszkij ellen vívja majd az első csörtét. A mérkőzés olyan csendben kezdődik el, hogy szinte csak percek múlva vesszük észre – hogy már megy.

Nem is csoda.

A két vívó feszült figyelemmel áll szemben egymással, előre-hátra mozognak is valamelyest, de pengéik nem találkoznak. Ólomlábakon járnak a percek, letelik öt, bemondják a hátra levő egyet, eddig kétszer ért össze Schmitt és Vityebszkij tőrének pengéje.

Az olimpiai bajnok férfi párbajtőr csapat tagjai: B. NAGY Pál, SCHMITT Pál, KULCSÁR Győző, FENYVESI Csaba és NEMERE Zoltán (b-j) vívók csapatképe az eredményhirdetés után október 25-én a XIX. nyári olimpián Forrás: MTI/UPI-OL

A közönség nem egészen érti, hogy mi történik ott,

néhányan közbetapsolnak, mások fütyülni kezdenek,

birkózásban a két versenyzőt talán már leléptették volna. Persze, itt most nagy idegi csata dúl. Az egyetlen történés: letelik az egy perc, s az eredmény kettős vereség.

Az előbb jött meg Hatz József, „Szepi" bácsi, világhírű vívómesterünk, kezében a szemüvege, amelynek egyik üvege törött.
„A párbajtőr egyéni döntőn, Kulcsár miatt törött el" – mondja, miközben nézegeti.

Már Nemere Zoltán vív, Szmoljakov ellen, és nyerésre áll. A csapat tagjai egymás mellett ülnek a narancsszínű műanyag székeken, kivéve Kulcsárt. Ő ugyanúgy, mint az egyéni döntő alatt, egyedül sétál a terem egy egészen távoli részében.

Schmitt hallatlanul nehéz helyzetben Nyikancsikov ellen, már megint bemondták az egy percet, és bár ő vezet, a csörtének még koránt sincs vége.

Közben két bordó melegítős alak törtet keresztül a játéktéren, Balczó és Bodnár András az. Hátulról azonnal fütty, pisszegés.

"Nyugi, nyugi! A szerencsét hoztuk – mondja Balczó – Sőt, én hoztam a szerencsét."

Egy perc, és kezdek babonás lenni.

Schmitt tényleg legyőzi Nyikancsikovot, méghozzá nagyszerű szellemű vívással. Ezzel még mindig három-egy ellenfelünk javára. És ekkor Szepi bácsi szemüvege leesik a földre. Csörrenés, fuccs a másik üvegnek is. A szemüveg tehát nyilván eltört.

Most mi lesz? Nyerünk? Jó lenne hinni a szemüvegnek. Különösen most, hogy Kulcsár kettős vereséget csinált Krissz-szel, és Nyikancsikov, igen a Nyikancsikov 4:1-re vezet Nemere ellen! Bizony, de jó lenne tudni előre valamit.

És akkor Nemere megtáltosodik.

Repül a keze, mindig talál, lélegzeni sem hagyja ellenfelét. Négy-négyre feljön, alig van hátra valami a vívóidőből.

Egy mexikói néző megnyugtat, kitűnő hasonlattal: "Az utolért ló, legyőzött ló!"
Hű, ez nagyszerű mondás volt, Nemere nyert! Éljen Mexikó!

Aztán Fenyvesi Csaba igazi nagy alakításai következnek. Őt ebben a döntőben alig-alig tudják megszúrni. Röpköd, csapong, Vityebszkij is, meg később Nyikancsikov is csak bámul, nem tud mit kezdeni vele.

Dr. Fenyvesi Csaba, az aranyérmes férfi párbajtőrcsapat tagja Forrás: MTI/Kovács Gyula

Aztán Schmitt. Krissz-szel vív, idő lejárta közeleg. Krissz támad, Schmitt, a kétméteres vonalon áll, lebukik, el

Krissz tőre elől, hátra bukfenc – és zsupsz, már lenn is van a pástról!

Elég nagyot esett, de fájdalmasabb, hogy technikai találatot kap, mert most, a két méterről leesni az annyi, mint ha lelépett volna.

Jó érzés tölti el a társaságot. Már mindenki érzi, hogy nem veszíthetünk. Már csak egy győzelem kell.

Nemere Zoltán Krissz-szel vív érte – és három kettőre Krissz vezet. Négy háromra viszont már Nemere! Grisa (Grigorij) veszélyt szimatol, de nemcsak áttételesen érzi, hogy Zoli most már felülkerekedik, hanem konkrétan is. Jó orra van, meg tudja is, hogy Nemere sem veti meg a jó italt, ahogy ő sem, és Zoli leheletéből, amikor

az egyik támadásnál közel kerültek egymáshoz, némi tequila illatot vélt kiérezni.

Tokió olimpiai bajnokának az esze is vág, mint a borotva, időt kér, és magához kéreti Lev Szajcsukot, a szövetségi kapitányt. Amikor Lev odaér a pást mellé, lehajol a füléhez, és mond neki valamit, mire Szajcsuk el, egyenesen Pierre Ferrihez, a Nemzetközi Vívó Szövetség elnökéhez.

Ismerjük Nemerét meg Krisszt, és persze tudjuk, hogy Nemere (maradjunk csak nála) ivott néhány kortyot egy tequilás üvegből az első veresége után. Szajcsuk közben Ferritől átsétált egyenesen Bay Béla doktorhoz, a magyar szövetségi kapitányhoz. A kötelező doppingvizsgálatot természetesen mindkét csapatnál elvégezték már a döntő kezdete előtt, nehogy a késő éjszakába nyúljon, mint az egyéni verseny utáni pisilés. Szajcsuk elmondta, hogy

Grisa szerint Zoli tequilát ivott,

ezért a szovjet csapat szeretné, ha újra vizsgálnák a doppingot a döntő után. És Ferri úrnak nincs ellenvetése. Puff!

Egy rossz lépés, és vége! Egy kicsit is gyengébb idegzetű vezető talán bele is bukott volna. De Bay Béla nem az a kategória.

A kép jobb oldalán Bay Béla mesteredző. Mexikóban őt sem lehetett kizökkenteni a nyugalmából Forrás: BEAC

Kedvesen rámosolygott Szajcsukra, és megkérte a tolmácsot:

Mondja meg Szajcsuk úrnak, hogy mondja meg Ferri úrnak, hogy Bay úr sem ellenzi, egyetlen kikötéssel! Mind a két csapatot vizsgálják újra!"

Mire Lev: "Köszönöm, akkor mi sem kérjük!"

A csörte folytatódott. Grisa azonnal lerohanó támadást indított, meg akarta lepni Nemerét. Ebbe Nemere beleszúr, úgy érzi, hogy talált, de sem ő, sem Krissz nem szúrt érvényeset. Őrület! Nemere a gépet nézi, elfordul,

Bóbis Ildikó sikítva kiáltja: – Vigyázz!

De addigra már Nemere, ösztönösen fölkapta a kezét, anélkül, hogy odanézett volna, s tőrének hegye, igazán szinte magától, megakadt Krissz karján.

Az olimpiai bajnok férfi párbajtőr csapat tagjai: B. NAGY Pál, SCHMITT Pál, KULCSÁR Győző, FENYVESI Csaba és NEMERE Zoltán (b-j) vívók csapatképe az eredményhirdetés után október 25-én a XIX. nyári olimpián Forrás: MTI/UPI-OL/-

Ilyen egyszerű ez."
*
Még a versenyek megkezdése előtt Székely Évával együtt zötyögtem ki az uszodába, ahol később ugyancsak csodák történtek, főleg az ausztrál Michael Wenden révén, annak ellenére, hogy gyorsúszás közben úgy billegett a vízben, mint egy sebesült kacsa. Viszont haladt. És szerencséjére Don Schollander, de főleg Mark Spitz, még gyerek volt hozzá képest.

Az egyik hajócsavar (propeller) lábakkal, Spitz meg olyan horpadt mellel és púpos háttal, mint egy delfin.

Oldalról mindketten úgy néztek ki, mint egy repülőgép szárny metszete. Nem véletlenül szinte repültek a víz felszínén, mint a felszállni készülő vadlibák.

Éva mama (mert nem csak edzői minőségében volt jelen), halkan megsúgta közben: „Andu (Gyarmati Andrea) egyik éjjel álmában felült az ágyban, és azt suttogta „Misu", majd visszafeküdt és aludt tovább. Még ez hiányzott, szerelmes lett a gyerek!"

Hesz Mihály (124), aki 1968-ban Mexikóban lett olimpiai bajnok Forrás: MTI

A „Misu", Hesz Mihály, ekkor valahol Xochimilcóban szelte a vizet kajakjával, és nem hiába, mert ő is elhozott egy aranyat Mexikóból. A „gyerek" (Andu ekkor 14 éves volt) egyelőre két ötödik helyet gyűjtött csak be, de igen jó esélye volt arra, hogy a következő olimpián majd, esetleg az ő tanúja legyen majd az ottani elnök, ha lesz ilyen, mint Gustavo Diaz Ordaz Mexikó elnöke, aki nem minden politikai él nélkül ugyan, de boldogan vállalta a csehszlovák Vera Caslavska, a mindent nyerő tornászlány esküvői tanújának a szerepét.

Vera Caslavska és Josef Odlozil esküvője az 1968-as mexikói olimpián Forrás: Origo

Nagy buli volt.
*
Már az utolsó napok egyikén, éppen valami jót akartam enni, kerestem a magyar csapat szakácsát, Kurucz Tónit, de Kozma Pistit találtam helyette, természetesen a konyha környékén, ő már evett néhány falatot, és mit sem törődve a nyavalygásommal, karon fogott (ezt nem kívánom senkinek még viccből sem), hogy:

„Gyere Lapajkám meglátogatjuk Anatolij Roscsin barátomat!"

Kozma Pici nem az az ember aki fél egyedül az utcán sötétben, bár alkonyodott, de abban biztos voltam, ha én kellettem, akkor valami kis disznóság azért van/lesz a dologban. (Mi ugyanis már régről, a Pacsirta telepről ismertük egymást ifjabb korunkból.)

„Ugyan minek? És miért nem mész egyedül?"
„Mert nem illik, és esetleg félreértenék, gyanakodnának."

Elterjedt ugyanis a hír, hogy Pici rettenetes ellenfele, akivel a döntőt kell másnak birkóznia, állítólag megsérült az edzésen.

Ezt, miután élet-halál kérdése lehetett, Pistinek biztosan tudnia kellett.

Elsétáltunk hát a szovjet csapat házához, megkerestük a szovjet óriásbébit, aki a haverok körében üldögélt, de nem volt túlzottan vidám.

Kozma István, aki elment kezet fogni a legnagyobb ellenfelével Forrás: MTI/Petrovits László

Roscsinnal nem először találkoztak civilben sem, így aztán nem lepődtek meg az urak. Meg aztán ők sem a hat húszassal jöttek.

Pisti kitörő örömmel, széles lendülettel lépett oda hozzá, üdvözlésre nyújtotta péklapát tenyereit,

Roscsin elfogadta, kicsit olyan volt, mint amikor két jéghegy ütközik, majd némi hátba veregetés (mindkettőjüké, mint egy ólajtó), mosoly, némi duma, egy korty kínálás, és már távoztunk is.

Mikor már elég messze voltunk tőlük, Pici fölugorva a levegőbe csapott, és ordított egy jókorát: „Vedd úgy, hogy megint olimpiai bajnok vagyok!" – mondta. -

„Tényleg sérült szegény. Amikor kezet fogtunk, semmi erő nem volt a karjában."

A többi már történelem.

Olimpiai visszaemlékező sorozatunk első részét (1968, Mexikó) itt olvashatja. Az 1988-as szöuli olimpiáról született írást itt olvashatja.